– A mi lakásunk ég? – kérdeztem az ágyból kikászálódva.

– Dehogy, Watson! Nem nálunk van tûz, hanem a közelben. Jöjjön már! – Az ablakon kipillantva láttam a Baker Streeten gomolygó füstöt. A tûzoltókocsi harangja jelezte, hogy a segítség közeledik.

Magamra kaptam a ruhámat, és leszaladtunk az utcára. Borús augusztusi nap volt. Az éjjeli vihar során erõsen villámlott.

– Grunernél ég! – kiáltotta Holmes, és a tûz felé iramodtunk, amely Gruner lakását emésztette egy kétszintes ház elsõ emeletén. Az égett fa szaga átható volt. Nathan Gruner, a földszinti hentesüzlet tulajdonosa az utcán állt hálóköntösében és egy szivart szívott idegesen. Egy magas, egyenruhás rendõr állt mellette és Jeremy Devon, a tejesember, aki barátságos modorával hosszú évek óta felderíti Baker Street-i szomszédaink reggelét. Jeremy a tûzoltókat bámulta. Észrevettem, hogy petróleumlámpa van nála. Biztosan ezzel világított magának, amikor még sötétben házhoz vitte a tejet. Holmes odalépett a csoporthoz.

– Így van, Mr. Holmes. Örülök, hogy újra találkoztunk, bár vidámabb alkalmat is el tudtam volna képzelni.

– Aludtam, uram, nagyon jól aludtam, és arra ébredtem, hogy a tejesemberünk azt kiabálja az utcán: "Tûz van! Tûz van!". Épp hogy megmenekültem. Jeremy megmentette az életemet.

– Ugyan már, Mr. Gruner – válaszolta a tejesember. – Csak a munkámat végeztem. Közben persze mindig jól szétnézek.

– Tehát amikor felébredt, Mr. Gruner, a tûz már a hálószobáját is elérte? – kérdezett közbe Holmes.

– Azt hiszem, ezen nem kell túl sokat töprengenünk – válaszolt Meriviale, miközben Nathan Gruner szivarját nézte. Talán az okozta a tüzet, hogy Gruner az ágyában dohányzott?

– Mire gondol? – kérdezte Gruner ártatlanul.

– Eloltották a tüzet – vágott közbe Holmes. – Megnézzük, uraim, mekkora kár keletkezett?

– Lehet, hogy villám csapott a házba? – kérdeztem, de Holmes rám se hederített. Gruner ajtaját vizsgálta.

– Mr. Gruner – fordult a henteshez –, bezárja az ajtót éjszakára?

– Nem túl jó ötlet, mondhatom. De nézzük csak, mi van itt? – térdelt le Holmes a szenes padlóra. Egy jól kivehetõ sötét csíkra meredt, amely az ablakhoz vezetett. Holmes vadászkutya módjára szimatolt, majd hirtelen talpra ugrott, s egy borítékot meg egy bicskát halászott elõ a zsebébõl. Egy csomó kormot kapart a csíkról a borítékba.

– Mr. Gruner, igazán bámulatos a szivarja. Adna nekem egyet? Kubai, ugye? Úgy látom, a legjobb minõség.

– Jó napot, uraim! Jöjjenek csak be. A nevem Ian Northumberland. Ajánlhatok önöknek egy szép szekrényt?

– Köszönjük, Mr. Northumberland, inkább máskor. Tudja, milyen tragédia történt a szomszédban? Mr. Gruner majdnem mindenét elveszítette.

Mr. Northumberland udvarias modora azonnal megváltozott:

– Egy percig se törõdöm Grunerrel! Az a fickó mindenkinek tartozik a környéken! Ne beszéljen nekem a "tragédiájáról"! Jeremynek kéthavi tej árával tartozik. Nekem négy fonttal tartozik három cseresznyefa vágódeszkáért!

A dühkitörés miatti zavaromban a mûhely berendezését kezdtem nézegetni. Ott sorakoztak a fûrészek, kalapácsok, gyaluk. A hosszú munkaasztalon lakkos üvegeket, desztilláló készüléket, félig kész tárgyakat láttam. A padlót faforgács és fûrészpor borította. Amikor Holmes fölkapott és megvizsgált egy kis fûrészport, találkozott a pillantásunk: szemében a jól ismert fény villant fel. Elemében volt.

– A vihar alább hagyott. Induljunk, uraim! – kiáltotta.

– Holmes, maga nyomon van – szóltam hozzá.

– Még nem mondhatok semmit, kedves Watson. De a játszma megkezdõdött, barátom!

Merivale felügyelõvel együtt hamarosan hazaértünk. Holmes buzgott a tettvágytól:

– El kell végeznem néhány vegyi elemzést. Szeretném, ha végignéznék a kísérletet. Az eredményt nagyon érdekesnek találja majd, Felügyelõ.

Holmes meggyújtotta a Grunertõl kapott szivart, és munkához látott. Elõvette a kormot tartalmazó borítékot.

– Figyeljenek, uraim! Ezt a kormot most 25 milliliter vízbe szórom. Jól összekeverem, és átszûröm ezen a ruhán. Így ni. A leszûrt folyadékhoz most hozzáadom ezt az oldatot: kálium-dikromátot és kénsavat tartalmaz. Narancssárga, ugye, Felügyelõ? Ennek az oldatnak egy részét most ledesztillálom.

Szivarral a szájában hozzálátott a desztillációhoz. A narancssárga folyadék élénken forrt a gömb alakú lombikban. A szedõben színtelen folyadék gyûlt össze. Ismerõs szagot éreztem. A tartósítószernek van ilyen szaga a kórházi anatómiai laboratóriumokban.

– Itt a desztillátum. Most 1 milliliter tiszta dimetil-anilint adok hozzá. Ha helyes a sejtésem, néhány óra múlva lesz mirõl beszélnünk.

Holmes nem is törõdött velünk egy ideig: elmélyülten hegedült a szoba egyik sarkában.

– Folytassuk! – hagyta abba hirtelen a játékot. – Körülbelül a harmadára betöményítem az oldatot, és hozzáadom ezt a sötét ólom-dioxid port. Figyeljenek, uraim!

Holmes beszórta a port, és megkeverte a lombik tartalmát. Sötétkék szín jelent meg a szemünk elõtt.

– Azt jelenti, barátaim, hogy a kérdést megoldottuk.

– Milyen kérdést kell itt megoldani? – kérdezte a felügyelõ. – Egy erõs dohányos felgyújtotta a lakását, ennyi az egész.

– Nem, Felügyelõ. Azt hiszem, most eltévesztette a nyomot. Emlékszik arra a sötét csíkra, amelyik az ablakhoz vezetett? Ez bizony arra utal, nem, azt bizonyítja, hogy a tüzet szándékosan idézték elõ egy gyúlékony folyadékkal. A folyadékot szétfröcskölték a szobában, és azután egy vékony sugárban a padlóra öntötték a függöny irányába, ahol a tûz nagyobb erõre kaphatott. Nem a villámlás és nem is Gruner szivarja okozta a tüzet. A csík bûntényrõl árulkodik.

– Megkezdem a nyomozást, Mr. Holmes. Megtaláljuk a tettest – emelkedett fel a székbõl Merivale felügyelõ.

– Ne bajlódjon! – nevetett Holmes. – Amikor azt mondtam, hogy a kérdést megoldottuk, már a tettest is kiderítettem. Elõször persze azt kellett kitalálnom, mi lehetett a gyúlékony folyadék. A szagából már sejtettem. Amint gyanítottam, oldódott a vízben.

– Holmes – vetettem közbe –, látta a tejes embernél a petróleumlámpát? A petróleum nagyon gyúlékony.

– Kitûnõ, Watson. Ha az elemzés más eredménnyel zárult volna, Jeremy Devon lámpája azonnal elõtérbe került volna. De amint mondtam, a folyadék oldódik a vízben, a petróleum pedig nem. Szóval, vízzel kivontam az oldószert és a maradék kormot leszûrtem. A kálium-dikromát oxidálószer, és a kivonatban található metil-alkoholt formaldehiddé alakítja át, ez pedig desztillációval könnyen elválasztható a keveréktõl. Tudjuk, hogy a formaldehid a dimetil-anilinnel lassan reagál víz kilépése közben. Ezért kellett várakoznunk. Ha a terméket ólom-dioxiddal tovább oxidáljuk, kék festék keletkezik, amint láttuk! Ezt az eljárást nemrégiben írták le a faszesz, más néven a metil-alkohol kimutatására. Nagyon fontos, hogy lépést tartsunk a legújabb kutatási eredményekkel! Nézze csak, Watson, fel is jegyeztem a füzetembe a reakciókat.

– Rendben van, Mr. Holmes – mondta a felügyelõ elgondolkozva –, de ki követte el a bûntényt? Gruner? Talán õ lehetett.

– A nyomok máshová vezetnek, Felügyelõ. Nem látott valami szokatlant Northumberland mûhelyében? Borzasztó szerencsénk volt, hogy betévedtünk hozzá.

– Szokatlant? Nem, Mr. Holmes, nem mondhatnám.

– Watson – fordult hozzám Holmes –, mihez használ egy asztalos desztilláló berendezést?

– Fogalmam sincs, Holmes.

– Nekem sincs – válaszolta. – Azt asztalosoknak nincs szükségük desztillációra a munkájukhoz.

– Mi köze ennek a tûzhöz, Mr. Holmes? – kérdezte a felügyelõ.

– A metil-alkohol elõállítható a fa – a faforgács és a fûrészpor – desztillálásával. Fûrészpor pedig jócskán volt a mûhelyben. A mérgezõ faszesz egész más, mint az etil-alkohol. Az elemzésem egyébként különbséget tesz a kettõ között. A kérdést tehát megoldottuk. Megtaláltuk a motivációt, hiszen az asztalos elárulta, mennyire haragszik Grunerre. Tüzet gyújthatott a lakásban Northumberland? Igen, hiszen Gruner nem zárta be az ajtót. Az asztalosnak motivációja, lehetõsége, eszköze is volt a bûntény elkövetéséhez.

– Még valami, Holmes – szólaltam meg. – Miért kért mintát a kubai szivarból?

– Mert szeretem a jó szivart, Watson.