Mély álomból rezzentem fel. Pipám a padlóra esett, s az égõ hamu szétszóródott a lábam körül. Az ablakot februári havas esõ verte, a szél végigsüvöltött a Baker Streeten. Holmes a kandalló tüzébe bámult, fejét szokás szerint fanyar pipafüst lengte körül.

– Ismeri a módszeremet, Watson. Gondoljon csak a kémiai kutatásaimra, amelyek nem kevés idõt emésztettek fel az évek során. Egyetlen felfedezésemet sem publikáltam. Maga szerint fölösleges dolgokra fecséreltem az idõmet?

– Ugyan, Holmes... – mormoltam. Kötõi kérdés volt. Holmes nagyon jól tudta, hogy kémiából majdnem megbuktam az egyetemen.

– Pedig csak néhány rendkívüli esetben támaszkodtam a kémiára – folytatta. – Jócskán megelõzöm a koromat, barátom, jócskán. Közölnünk kellene néhány eredményt, és mindketten híresek lennénk. Most is a kémia miatt fordulnak hozzám. Ha nem végeztem volna el azt a sok kísérletet akátrányszármazékokkal, LeStrade hiába kérne ma tõlem tanácsot. De nem fog csalódni. Sokkal, de sokkal többet tudjon annál mindig, Watson, mint amire éppen szüksége lehet. Ez a legfontosabb különbség.

– Mirõl beszél, Holmes? Beindult a játszma? – még mindig kába voltam az álomtól. Annyira sem értettem az eszmefuttatását, mint máskor.

– LeStrade üzent nekem. Néhány percen belül itt lesz. Gyilkossság történt a Kennington Roadon. Az egyik leggonoszabb, legördögibb mérgezéssel állunk szemben. – Holmes lázban égõ szemmel nézett rám. A játszma valóban beindult. Holmes olyan magas fordulatszámra kapcsolt, amely igencsak ritka a londoni lakosság körében.

Amint lehajoltam, hogy felvegyem a pipámat és eloltsam a parazsat, szobánk ajtaja kicsapódott, és LeStrade állt elõttünk pökhendien, bejelentés nélkül.

– Megtalálta magát a küldöncöm, Holmes? Igen? Nem számít – hadarta anélkül, hogy akár egy pillantást vetett volna rám. – Roppant egyszerû eset, de van egy-két homályos pontja.

– Hallgatom, LeStrade – mondta Holmes, s a kandalló elõtti székekhez vezetett bennünket. Örökösen gomolygó pipafüstje mögül titokban rám hunyorított.

– Milyen viszonyban volt az apa a fiúkkal? – kérdezte Holmes.

– A család minden jel szerint összetartott. A fiúk hetente többször is meglátogatták az apjukat, teát vittek fel a szobájába, azután whistet játszottak vagy családi ügyekrõl beszélgettek. Ez alkalommal azonban, talán az apa betegsége miatt, a három fiú visszavonult a nappaliba és ott üldögélt. Egy óra múlva, amikor újra bementek a szobájába, már nem élt. Elhoztam a csészéjét, a teáskancsót, a cukortartót és a teafüves dobozt.

– Mondjon valamit a fiúkról, LeStrade. Mit tud róluk? – Holmes újra megtölötte a pipáját a perzsa bõrpapucsban tárolt dohányból.

– Nahát, higany(II)-klorid? – kiáltottam fel örömömben, hogy emlékeztem valami apróságra a tanulmányaimból.

– Igen – felelte Holmes meggyugtatólag, de egyben türelmetlenül. – És a legfiatalabb fiú? – kérdezte gyorsan.

– Tiszta, Holmes. Minden tekintetben kifogástalan úriember. Majdnem. A jobb tenyerén húzódik egy mély sebhely. A bal keze ujjhegyei sötétsárgára színezõdtek. Bosszantóan rosszul hall, alig tudtuk kikérdezni.

– Az áldozaton voltak sebek vagy sebhelyek? – tért vissza az apához Holmes.

LeStrade felélénkült.

– Igen. Egy vágás a lábán. Azt mondta az inasa, hogy egy patkányhoz vágta a fejszét a pincében, és akkor sebesítette meg magát. Nemigen lehet köze a dologhoz.

– Mi a fiúk foglalkozása? – kérdeztem.

– Ezt is tudjuk, Doktor – fordult felém elõször LeStrade. – Az egyik a katonaságnál szolgál, a másik Londonban lakik abban a házban, amelyet az apja vett neki, amikor elvégezte az orvosi egyetemet, a harmadik elég nagy területen gazdálkodik. Úgy tudom, a föld az apjáé volt, legalábbis mostanáig.

Holmes a végzetes teáskancsót bámulta.

– Ezt el se mondtam! – horkantott LeStarde. – Hogy találta ki, Holmes?

– Gyerekjáték, LeStrade. De most lássunk munkához!

Egyszerre álltunk föl, és Holmes után eredtünk a "laboratóriumba". A poros zug dugig volt régi oldatokkal, lombikokkal, színes üvegekkel. Holmes a teáskancsóból egy kevés teát töltött egy kémcsõbe, majd azért a palackért nyúlt, amelynek vastag üvegébe a "HCl" jelet maratták. Néhány csepp savat, majd néhány csepp ón(II)-klorid-oldatot adott a teához. Ezután a szemünk elé tartotta a kémcsövet.

– Nem, Holmes. Ez mit jelent?

– Valakinek megkíméli az életét.

– Nekem az a véleményem – jelentette ki LeStrade –, hogy sztrichnint kevertek a cukorba. Az inas szerint az áldozat sok cukorral itta a teát.

– Meglátjuk – válaszolta Holmes, s egy fõzõpohárba szórt egy kanál cukrot, majd egy kis vizet öntött rá. A cukor gyorsan feloldódott. A tiszta, átlátszó oldathoz Holmes ismét HCl-t és ón(II)-kloridot öntött. Semmi sem változott.

Úgy éreztem, Holmes eddig elég keveset tudott meg, de a szeme a felfedezés izgalmától csillogott.

– Most a teafüvet kérem. Adja ide a dobozt, LeStrade.

Holmes egy szót se szólt. Hosszú szünet után visszasietett a sarokba, valamit motyogott magában. Mi is utánamentünk. Fölrémlett bennem, hogy Holmes késõbb még vizsgáztatni fog vegytanból.

Lélegzet-visszafojtva figyeltük a kísérletet. A sárga kritályokat vízben oldotta fel, és az oldatból egy darabka kék lakmuszpapírra cseppentett. A lakmusz színe vörösre változott. Holmes most néhány csepp ammónium-szulfid-oldatot adott a vizes méreghez. Felmelegítés után a sárga folyadék vérvörösre színezõdött. Tudtam, hogy Holmes már nyomon van.

Három üveget rakott maga elé az asztalra, fenolt, salétromsavat és kénsavat.

– Watson, legyen szíves, fáradjon vissza a kandallóhoz. A következõ lépés egy kissé veszélyes. LeStrade, maga maradhat.

LeStrade azonban lassan elhátrált Holmestól és végül õ is a kandallónál kötött ki. Izgatottan fészkelõdtünk a székünkön, s a lombikok csörömpélését hallgatva egyik cigarettáról a másikra gyújtottunk. Hirtelen hangos robbanás rázta meg a szobát.

– Holmes! – kiáltottam, és a sarokba futottam. Holmes vészjósló mosollyal emelkedett ki a füstfelhõbõl. Egyenesen LeStrade-hoz ment, hogy néhány szót suttogjon a fülébe. A detektív felkapta a kabátját és kirohant a téli éjszakába.

– Jöjjön, barátom! – Holmes gyengéden megfogta a karomat, és mindketten letelepedtünk a tûz mellé. – Gyújtson pipára, Watson, most mesélek magának.

– A középsõ fiú, az orvos, ártatlan – mondta Holmes. – Bizonyára azért volt nála a mérgezõ higany(II)-klorid, hogy a fertõzött sebet kezelje az apja lábán. Láttuk, hogy se a teába, se a cukorba nem került ebbõl az anyagból, ugye?

Holmes elhallgatott, de kérdõ tekintetemre folytatta a gondolatsort.

– Akkor a gazda lehetett.

– Csak nem a legkisebb fiúra gyanakszik?

– De igen, barátom. Rögtön tudtam, hogy õ az, amikor én is elõállítottam a mérget.

– Kezdje az elején, Holmes. Tudja, hogy a kémia nem az erõsségem.

– A legfiatalabb a katonaságnál szolgál. Hallottuk, hogy a keze sebhelyes és az ujjai elszínezõdtek. A salétromsav csúnya nyomokat hagy a bõrön. Valószínûleg a lõszerészeknél dolgozik, ott romolhatott meg a hallása a robbanásoktól. És ott tanulhatta meg, hogyan kell elõállítani a robbanékony pikrinsavat. Ezt a mérgezõ nitrogénvegyületet például ammónium-szulfiddal szokták kimutatni.

– Ezek a krónikus pikrinsavmérgezés jelei. A gyilkos már hónapok óta mérgezte az apját.

– Csak találgatni tudom. Az apa nyilván mindhárom fiúra hagyott valamit a végrendeletében. De a legidõsebb már megszerezte a földet. A középsõt taníttatták és megkapta a házat. A legfiatalabbnak talán már kevés jutott. LeStrade majd kideríti.

– Nyomasztó történet, Holmes. Nekem nagyon hiányzik az apám.

– Fel a fejjel, barátom. Tanuljon és dolgozzon. A kígyók biztosan a lelkünkbe furakodnak, ha nem vigyázunk. Ne feledje, hogy mindig sokkal, de sokkal többet kell tudnia. Ez a legfontosabb különbség.