Tavaly ősszel egyszer beugrottam kedves barátomhoz, Sherlock Holmeshoz, aki éppen élénk eszmecserét folytatott egy égővörös hajú, igen köpcös, pirospozsgás, korosodó úrral. Elnézést kértem a betolakodásért, és már hátráltam volna kifelé, de Holmes azonnal visszatuszkolt, és becsukta mögöttem az ajtót.

- Jobbkor nem is jöhetett volna, kedves Watson - üdvözölt szívélyesen.

- De... úgy látom, éppen dolga van.

- Van, van. Úgy bizony.

- Szívesen várok az előszobában.

- Szó sem lehet róla. Mr. Wilson! Ez az úr itt társam és jobbkezem, ez idáig sok nagyon sikeres ügyben volt segítségemre, és egészen bizonyos, hogy ez az ön ügyében sem lesz másként.

A köpcös félig felemelkedett a székről, esetlenül biccentett, s közben apró, behízott szeme fürkésző pillantást vetett rám.

- Üljön a díványra! - kínált hellyel Holmes, ő pedig karosszékébe süppedt, és ujjai hegyét egymáshoz illesztette, ahogy vizsgálóbírós hangulatában szokása volt. - Nem is tagadhatná, kedves Watson, hogy velem együtt ön is kedvel mindent, ami különös, nem szokványos, ami kiemelkedik a hétköznapok szürke egyhangúságából. Ezt a vonzódását mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ön lelkesen jegyzi, sőt, ha megbocsát a kifejezésemért, kissé ki is kerekíti apró eseteimet.

- Az ön esetei valóban mindig is lenyűgöztek engem - jegyeztem meg.

- Ugye emlékszik rá, hogy éppen a napokban, amikor hozzáláttunk Miss Mary Sutherland - egyébként igen egyszerű - problémájának megoldásához, azt mondtam önnek, hogy az élet a különleges fordulatoknak és a véletlen egybeeséseknek valóságos tárháza, amely mellett a legmerészebb képzelet is elhalványul.

- Igen, és én ebben az állításban bátorkodtam kételkedni.

- Igen, ezt tette, kedves doktorom, azonban jobb, ha minél előbb eláll a véleményétől, hacsak nem akarja, hogy a tények súlya alatt legyen kénytelen megtörni, és belátni, hogy igazam volt. Itt van például Mr. Jabez Wilson, aki idefáradt hozzám, és mondandója, annak alapján, amit eddig volt szerencsém hallani belőle, páratlannak ígérkezik. Említettem már néhányszor, hogy a legfurcsább és legbizarrabb dolgok általában nem a főbenjáró bűnügyekben fordulnak elő, hanem a kisebbekben, sőt, olykor azokban, ahol kérdéses, hogy egyáltalán történt-e bűntény. A mi esetünkben például az elmondottakból még lehetetlen megállapítanom, hogy bűnténnyel van-e dolgunk vagy sem, de már eddig is világos, hogy ez egyike lesz a legsajátságosabb eseteimnek. Arra kérném, Mr. Wilson, legyen olyan kedves, és kezdje el elölről újra az egészet! Erre nemcsak azért kérem, mert a barátom, dr. Watson nem hallotta az elejét, hanem azért is, mert ennek a különös történetnek én is szívesen meghallgatnám minden további részletét az ön szájából. Máskor általában már a bevezető adatokból is ezerszám jutnak eszembe hasonló esetek, most azonban kénytelen vagyok beismerni, hogy ezek a tények páratlanok a maguk nemében.

Holmes vaskos ügyfele szemmel látható büszkeséggel húzta ki magát, majd egy piszkos, gyűrött újságot vett elő a kabátja belső zsebéből. A térdén kisimította, majd a nyakát előrenyújtva a hirdetési rovatot kezdte böngészni, én pedig közben követve a barátom példáját, megkíséreltem kiolvasni valamit az öltözékéből és egész megjelenéséből.

Megfigyeléseim azonban nem vezettek különösebb eredményre. Látogatónk az átlagos brit kereskedő közönséges jegyeit viselte magán: hájas volt, fontoskodó és nehézkes. Kitérdelt, szürke kockás nadrág volt rajta, gyanús tisztaságú fekete felsőkabát, amelyet nem gombolt be elöl, így kilátszott szürke mellénye, vastag, sárgaréz lánca, amelynek a végén egy átfúrt, négyszögletű fémfityegő díszelgett. Viharvert cilinderét és kifakult, bársonygalléros felöltőjét maga mellett egy székre fektette. Bármennyire meresztgettem is a szemem, nem találtam rajta semmi említésre méltót, legfeljebb rikító vörös haja és bosszús, méltatlankodó vonásai tértek el az átlagostól.

Sherlock Holmes egy gyors pillantással felmérte, mivel foglalatoskodom, megmosolyogta vizsgálódó tekintetemet, és megrázta a fejét: - Néhány kézenfekvő tényen túl, például hogy valamikor testi munkát is végzett, ma szabadkőműves, járt Kínában, és az utóbbi időben sokat írt, másra nem tudok következtetni.

Mr. Jabez Wilson felugrott a székről, és ujját még mindig az újságon tartva Holmesra bámult.

- Honnan a mennykőből tudja mindezt, Mr. Holmes? - kérdezte. - Miből gondolja például, hogy testi munkát is végeztem? Mert szent igaz, hogy hajóácsként kezdtem.

- A keze árulja el, kedves uram. A jobb keze sokkal nagyobb, mint a bal. Főleg azzal dolgozott, és jobban kifejlődtek rajta az izmok.

- Na jó, de akkor a szabadkőművességet hogy találta ki?

- Megkérdőjelezném az éleselméjűségét, ha elmondanám, hogy jöttem rá. Legyen elég annyi, hogy ön, a rend szigorú szabályaival nem éppen összhangban, az ív és körző jelével díszített melltűt visel.

- Ja, igen, erről megfeledkeztem. Na és az írás?

- Mi másra lehetne következtetni abból, hogy a jobb kabátujja öt hüvelyk magasságban fénylik, a bal könyöke alatt pedig, ahol az asztalra nyomja, egy lesimult folt van?

- És Kína? Azt honnan tudja?

- A jobb csuklója fölött látható halat csak Kínában tetoválhatták magára. Egy kicsit belemélyedtem a tetoválások tanulmányozásába, sőt, magam is gazdagítottam a tárgykör irodalmát. A halpikkelyeknek ezzel a finom rózsaszínnel való átfestése nagyon jellemző Kínára. És ha hozzáveszem még, hogy az óraláncán egy kínai érme csüng, a dolog már igazán pofonegyszerű.

Jabez Wilson öblösen fölnevetett. - Nahát, a mindenit! Először azt hittem, valami ravasz trükk, de már látom, hogy nincs benne semmi különös.

- Igen, megvan - válaszolta a terebélyes vendég, és vastag, piros ujjával az újság közepére bökött. - Itt van. Ezzel kezdődött az egész. Tessék, olvassa el, uram.

Átvettem az újságot, és olvasni kezdtem:

"A RŐT LIGA TAGJAINAK. Boldogult Ezekiah Hopkins (Lebanon, Pennsylvania, USA) hagyatékának köszönhetően újabb jelentkezést fogadunk el a liga tagságára, ami heti négy font keresettel jár pusztán névleges szolgálatok fejében. Alkalmas minden testileg és szellemileg ép vörös hajú férfi, aki betöltötte huszonegyedik életévét. Jelentkezés személyesen, hétfőn tizenegy órakor Duncan Rossnál, a liga irodájában, Fleet Street, Pope-udvar."

- Hát ez mi az ördög? - fakadtam ki, amikor másodszor is elolvastam ezt a nem mindennapi közleményt.

Holmes, amint jókedvében szokása volt, jobbra-balra tekergett a székében, és kajánul kuncogott. - Hát egy kicsit eltér a sablonoktól, ugye? - mondta, és Mr. Wilsonhoz fordult. - Nos, rajta, Mr. Wilson, térjünk vissza egészen az elejére, mondjon el mindent magáról, a környezetéről, mondja el, hogy milyen hasznot húzott ebből a hirdetésből. Kedves doktor úr, először is, milyen újság ez, és mikori szám?

- A The Morning Chronicle 1890. augusztusi száma. Két hónappal ezelőtti.

- Úgy van. Öné a szó, Mr. Wilson!

- Szóval, ahogy magának már mondtam, Mr. Holmes - törölgette a homlokát Jabez Wilson -, kis zálogüzletem van a Coburg Square-en, a City tőszomszédságában. Nem nagy bolt az egész, és az utóbbi években éppen hogy csak a megélhetéshez hozott eleget. Régebben két segédem is volt, de most már csak egy maradt. Elég gond lenne fizetni ezt is, de szerencsére hajlandó félpénzért is dolgozni, mert ki szeretné tanulni a szakmát.

- Mi a neve ennek a készséges fiatalembernek? - kérdezte Holmes.

- Vincent Spaulding, és tulajdonképpen már nem is olyan fiatal. Nehéz lenne megsaccolni a korát. De ügyesebb segédet nem is kívánhatnék, Mr. Holmes. Tudom, hogy csinálhatott volna jobb boltot is, kereshetne kétszer annyit, mint amit én adok neki, de hát, végtére is, ha ez neki így megfelel, miért ültessem a bogarat én a fülébe?

- Valóban, maga nagyon szerencsés ember, hogy a piaci árfolyam alatt talált magának alkalmazottat, manapság a munkaadók nemigen dicsekedhetnek ilyesmivel. Talán a maga segédje még nagyobb ritkaság, mint egy ilyen hirdetés.

- Azért ő sem tökéletes - mondta Mr. Wilson. - Még nem láttam senkit, aki így bolondulna a fényképezésért. Állandóan azt a masinát csattogtatja, ahelyett hogy valami jobbra használná az eszét. Aztán meg irány a pince, előhívni a felvételeit. Folyton a föld alatt kushad, mint egy üregi nyúl. Ez a legnagyobb hibája, de különben jó munkaerő. Nem lehet kifogásom.

- Még most is az alkalmazásában áll, ugye?

- Igen, uram. Ő lakik nálam, meg egy tizennégy éves lány, aki megfőz néha egy egyszerű ételt, kitakarít... Ennyien vagyunk a házban, én özvegyember vagyok, gyerekem nem volt soha. Csöndesen élünk, uram, így, hármasban, és ha másra nem is, arra ügyelünk, hogy legyen tető a fejünk fölött, és az adósságainkat pontosan fizessük.

Ez a hirdetés volt az első dolog, ami megbolygatott minket. Spaulding, éppen ma nyolc hete, lejön az üzletbe ezzel az újsággal a kezében, és azt mondja:

"Hát, sokért nem adnám, Mr. Wilson, ha vörös hajú lehetnék."

"Ugyan miért?" - kérdem.

"Hát csak azért" - mondja -, "mert van egy üresedés a Rőt Ligában. Egész kis vagyont ér annak, aki megkapja, és azt is tudom, hogy több az üresedés, mint az ember, úgyhogy a megbízottak már teljesen tanácstalanok, hogy mit csináljanak a pénzzel. Ha most megvörösödne a hajam, csak be kéne ülnöm ebbe a jó kis állásba, és kész."

"Mi ez az egész?" - kérdeztem. Tudja, Mr. Holmes, én nagyon otthon ülő ember vagyok, és mivel nekem házhoz jön az üzlet, nem nekem kell utánajárnom, gyakran hetekig sem teszem ki a lábam hazulról, így aztán nem is igen tudom, mi történik a világban, és minden hírnek nagyon örülök.

"Nem hallott még a Rőt Ligáról?" - kérdezte Spaulding tágra nyílt szemmel.

"Nem én."

"Nahát, ezt csodálom, mert maga például választható lenne az üres helyre."

"És mennyit hoz egy üres hely?" - kérdeztem.

"Csak egypár százat évente, de alig van munka, és nemigen akadályozza az ember egyéb elfoglaltságát."

Hát gondolhatja, hogy ez szöget ütött a fejembe, mert az üzletmenet már néhány éve nem valami fényes, és az a pár száz plusz nagyon jól jött volna.

"Mondjon el róla mindent, amit tud" - biztattam Spauldingot.

"Itt van" - mutatta a hirdetést -, "láthatja a saját szemével, hogy a ligában van egy üres hely, és itt a cím, ahol jelentkezni lehet. Ha jól tudom, a ligát egy különc amerikai milliomos, Ezekiah Hopkins alapította. Ő is vörös hajú volt, és rokon lelket látott minden vörös hajú férfiban. Amikor meghalt, kiderült, hogy óriási vagyonát különböző megbízottak kezére adta azzal az utasítással, hogy a kamatokat fordítsák a vörös hajúak biztosítására. Úgy hallottam, hogy a fizetés ragyogó, és alig kell csinálni valamit."

"De hát" - mondom neki - "millió vörös hajú van, aki mind jelentkezhet."

"Nincs is olyan sok, mint gondolná" - felelte. - "Először is az állást csak londoni felnőtt férfi kaphatja meg. Ez az amerikai Londonból indult ifjúkorában, és így akart valamit visszafizetni a szülővárosának. Azonkívül, úgy hallottam, hogy hiába jelentkeznek azok, akiknek fakó vörhenyes vagy sötétvörös a hajuk, csak az igazi, rikító, égővörös haj jöhet számításba. Például, ha maga jelentkezne, Mr. Wilson, maga előtt megnyílnának az ajtók. De persze nyilván nem éri meg magának pár száz fontért strapálnia magát."

Ami igaz, az igaz, uraim, láthatják maguk is, az én hajam éppen eléggé vörös, úgyhogy úgy gondoltam, ha ebben kell versenyezni, indulok olyan eséllyel, mint akárki más. Vincent Spauldingnak azt mondtam, húzza le a rolót aznapra, és jöjjön velem. Nem árt, ha mellettem van, mondtam magamban, hiszen olyan sokat tud a dologról. Ő is örült, hogy szabadnapot kap, úgyhogy bezártuk a boltot, és elindultunk a hirdetésben megadott címre.

Hát olyat az életben nem fogok látni még egyszer, Mr. Holmes. Özönlött a nép a szélrózsa minden irányából a City felé. Akire csak egy kicsit is rá lehet mondani, hogy vöröses a haja, az sietett a hirdetésre. A Fleet Street dugig volt vörös hajúakkal, a Pope-udvar meg egyenesen úgy nézett ki, mint egy narancsos targonca. Álmomban sem gondoltam volna, hogy van annyi vörös hajú az egész országban, amennyi ott erre az egyetlen hirdetésre összegyűlt. Volt ott minden színárnyalat: szalma, citrom, narancs, tégla, ír szetter, nyers máj, agyag; de Spauldingnak igaza volt, olyan csakugyan nem volt sok, akinek igazi lángvörös haja lett volna, mint nekem. Amikor megláttam, mennyien vannak, legszívesebben hagytam volna az egészet a csodába, de Spaulding hallani sem akart ilyesmiről. Hogy csinálta, máig sem tudom, de addig tolakodott, nyomakodott, míg végül keresztültaszigált engem is a tömegen, és már mentünk is fölfelé a lépcsőn az irodához. A lépcsőn két irányban haladt az emberáradat; a felfelé menők reménykedtek, a lefelé jövők lógatták az orrukat. Valahogy átfurakodtunk rajtuk is, és egyszer csak ott találtuk magunkat az irodában.

- Nagyon élvezetes hallgatni az ön viszontagságait - jegyezte meg Holmes, amikor az ügyfele kis szünetet tartott, és egy csipet tubákkal igyekezett frissen tartani az emlékezetét. - Kérem, folytassa az elbeszélést! Igen érdekes.

- Az irodában nem volt semmi, csak egy-két közönséges szék meg egy faasztal, amely mögött egy alacsony, vörös hajú alak ült, de az ő haja még vörösebb volt, mint az enyém. A jelentkezők sorban odajárultak elé, ő mindegyiknek mondott egypár szót, aztán mindegyiken talált valami kifogásolnivalót. Úgy látszik, mégsem olyan egyszerű megszerezni azt a helyet, gondoltam magamban. Amikor azonban ránk került a sor, a kis ember velem sokkal kedvesebb volt, mint a többiekkel, még az ajtót is becsukta mögöttünk, hogy zavartalanul beszélgethessünk.

"Ez az úr Mr. Jabez Wilson" - mondta a segédem -, "és készen áll, hogy betöltse az üres helyet a ligában."

"És bámulatra méltón alkalmas is rá" - válaszolta a kis ember. - "Minden követelménynek eleget tesz. Nem is emlékszem már, mikor láttam ilyen pompás minőséget." Hátralépett, kicsit oldalt vetette a fejét, és egyre csak a hajamat bámulta, úgyhogy egészen zavarba jöttem. Aztán egyszer csak előrelépett, és megragadta a kezem, meleg szavakkal gratulált nekem a sikerhez.

"Méltánytalanság volna, ha tovább haboznék" - folytatta -, "de biztos vagyok benne, hogy megbocsátja az elővigyázatosságomat." Azzal két kézzel megragadta a hajamat, és addig rángatta, amíg fel nem kiáltottam a fájdalomtól. "Á, önnek könnyes a szeme" - mondta, miközben elengedte a hajam. - "Látom, minden rendben van. Óvatosnak kell lennünk, ugyanis eddig már kétszer becsaptak bennünket parókával, egyszer pedig festett hajnak is felültünk. Elmesélhetnék néhány suszterviaszos próbálkozást is, de nem szeretném, ha megundorodna az emberi természettől." Odalépett az ablakhoz, és ahogy csak a torkán kifért, kikiabálta, hogy a hirdetett állás be van töltve. Csalódott moraj hallatszott lentről, a tömeg gyorsan eloszlott, úgyhogy nemsokára már csak két vörös hajú ember maradt a porondon: az ügyintéző meg én.

"Duncan Ross vagyok" - mutatkozott be. - "Én is élvezője vagyok nemes jótevőnk alapítványának. Ön nős ember, Mr. Wilson? Vannak gyermekei?"

Közöltem, hogy nincsenek, mire igencsak elkomorodott.

"Jaj, jaj" - mondta letörten -, "hát ez nagyon komoly baj. Nagyon szomorú vagyok. Az alapítvány ugyanis a vörös haj fennmaradását, sőt terjesztését célozza. Óriási balszerencse, hogy ön agglegény."

Erre bizony megnyúlt az arcom, Mr. Holmes, mert már azt hittem, mégsem fogom megkapni a helyet, de aztán néhány perces gondolkodás után azt mondta a kis ember, hogy minden rendben lesz.

"Bárki másnak az esetében" - jelentette ki - "ez a körülmény kizáró okot jelentene, de egy ennyire vörös hajjal kivételt kell tennünk. Mikor tudná elfoglalni az új hivatalát?"

"Hát, sajnos, meg kell vallanom, hogy nekem már van egy üzletem" - mondtam.

"Ó, az ne legyen gond, Mr. Wilson!" - szólt közbe Vincent Spaulding. - "El tudom látni én egyedül is."

"Mi lenne a munkaidő?" - kérdeztem.

"Tíztől kettőig."

Namármost, tudnia kell, Mr. Holmes, hogy egy zálogüzlet általában esténként csinál boltot, különösen pedig csütörtökön és pénteken este, vagyis fizetésnap előtt. Úgyhogy nekem ez a délelőtti, déli különmunka nagyon is megfelelt. Azonkívül tudtam, hogy a segédem rendes ember, és ha mégis adódna valami a távollétem alatt, ő is el bírja intézni.

"Nekem tökéletesen megfelel" - mondtam. - "Mennyi a fizetés?"

"Heti négy font."

"És mi a munka?"

"Pusztán jelképes."

"Mit nevez maga pusztán jelképesnek?"

"Bent kell lennie az irodában, de legalábbis az épületben egész idő alatt. Ha eltávozik, azonnal eljátssza a helyét, örökre. A végrendelet ezt világosan kimondja. Ha kimozdul az irodából a kérdéses időben, azzal megszegi a feltételeket."

"Ha csak napi négy óra, eszem ágában sem lesz elmenni" - mondtam.

"De semmilyen kifogást nem fogadhatunk ám el!" - figyelmeztetett Duncan Ross. - "Sem betegségre, sem üzleti elfoglaltságra, semmire nem lehet hivatkozni. Itt kell maradnia, különben elveszti a helyét."

"És mi lesz maga a munka?"

"Másolni kell az Encyclopaedia Britannicát. Ott van az első kötete a polcon. Tintát, tollat, itatóst maga hoz, mi biztosítjuk ezt a széket és az asztalt. Be tudna állni akár már holnap is?"

"Hogyne" - válaszoltam.

"Akkor viszontlátásra, Mr. Jabez Wilson, és hadd gratuláljak még egyszer a szerencséjéhez, hogy sikerült elnyernie egy ilyen fontos megbízatást." Udvariasan kikísért a szobából, én pedig hazamentem a segédemmel, de azt sem tudtam, mit szóljak vagy mit csináljak, annyira odavoltam a szerencsémmel.

Egész nap azután ez a dolog járt a fejemben, és estére már újból igencsak lógattam az orrom, mert teljesen bebeszéltem magamnak, hogy ez vagy valami nagy ugratás, vagy csalás, csak azt nem tudtam elképzelni, hogy mit akarnak vele elérni. Józan ésszel hihetetlennek tűnt, hogy bárki ilyen végakaratot hagyjon, vagy hogy ekkora összeget fizessen egy egyszerű másolásért. Vincent Spaulding próbálta ugyan tartani bennem a lelket, de estére már megint letettem az egészről. Reggel mégis úgy döntöttem, hogy legalább utánajárok a dolognak, így vettem egy pennyért tintát, aztán a hónom alatt egy lúdtollal és hét ív vonalas papírral elindultam a Pope-udvarba.

Meglepetésemre és örömömre mindent a legnagyobb rendben találtam. Az asztal oda volt készítve, és Mr. Duncan Ross is ott állt, hogy ellenőrizze, rendesen nekilátok-e a munkámnak. Elkezdette velem a másolást az A betűnél, aztán magamra hagyott, de aztán időről időre benézett, és figyelte, hogy haladok. Kettőkor elköszönt, megdicsért, hogy milyen sokat írtam, és bezárta mögöttem az iroda ajtaját.

Ez így ment nap mint nap, Mr. Holmes, aztán szombaton bejött, és leszurkolt négy aranyfontot a heti munkám fejében. Ugyanez történt a következő héten, majd az azutáni héten is. Minden délelőtt megjelentem tízkor, eljöttem kettőkor. Aztán lassanként Mr. Duncan Ross már csak egyszer nézett be egy nap, aztán egy idő múlva már nem jött be egyszer sem. Én persze mégsem mertem egyetlen pillanatra sem kimenni a szobából, hátha éppen akkor jön: ez az alkalmazás annyira megfelelt nekem, hogy nem akartam kockára tenni.

Nyolc hét telt el így, és én kiírtam szépen mindent Akhilleusztól Afrikán és Alaszkán át Attikáig, és reménykedtem, hogy még egy kis kitartás, és nemsokára kezdhetem a B-t. A papírból elég sokat elhasználtam, már majdnem egy polcot megtöltöttek az irományaim. Erre egyik pillanatról a másikra vége lett az egésznek.

- Vége?

- Igen, uram. Mégpedig ma délelőtt, nem máskor. Odamegyek tízre dolgozni, mint eddig mindennap, de az ajtó zárva, s csak egy kis kartonpapír van rá kiszögezve. Tessék, itt van, olvassa el!

Azzal egy fehér kartoncédulát nyújtott át Holmesnak. Ez állt rajta:

A RŐT LIGA FELOSZLOTT
1890. okt. 9.

Sherlock Holmesszal szemügyre vettük ezt a rövid közleményt, majd a panaszos gyászos képére pillantottunk. Ebben a pillanatban csupán a dolog komikus oldalát láttuk, és mindketten harsány hahotára fakadtunk.

- Szerintem ez nem nevetséges! - kiáltotta az ügyfelünk, és feje még jobban elvörösödött az izgalomtól. - Ha maguk csak nevetni tudnak rajtam, elmegyek máshova!

- Maradjon csak! - nyomta vissza a székbe Holmes az indulni készülő zálogost. - A világért sem szeretném, ha másnak adná az esetet, amely pezsdítőn szokatlan. De ne haragudjon, tényleg van benne valami nevetséges is. Mondja el, kérem, mit tett, miután megtalálta ezt a cédulát az ajtón.

- Le voltam sújtva. Nem tudtam, mitévő legyek. Aztán benéztem a szomszédos irodákba, de sehol sem tudtak semmit. Végül megkerestem a háziurat, aki könyvvizsgáló, és a földszinten lakik, és megkérdeztem, mi lett a Rőt Ligával. Azt mondta, hogy sosem hallott erről a társaságról. Erre megkérdeztem, hogy akkor Duncan Ross kicsoda. Azt válaszolta, hogy ezt a nevet most hallja először.

"Hát ő az az úr a négyesben."

"Ja, az a vörös hajú?"

"Igen."

"Ja" - mondja -, "az ő neve William Morris. Ügyvéd, és ideiglenesen vette bérbe a szobámat, amíg az ő új irodája el nem készül. Tegnap költözött ki."

"Hol találom meg?"

"Hát, az új irodájában. Itt van a címe: King Edward Street 17, a Szent Pál-székesegyház közelében."

Odamentem erre a címre, Mr. Holmes, de kiderült, hogy ott egy művégtagkészítő műhely működik, és senki sem hallott sem Mr. William Morrisról, sem Mr. Duncan Rossról.

- És azután mit csinált? - kérdezte Holmes.

- Hazamentem a Coburg Square-re, és a segédemtől kértem tanácsot, de ő sem tudott segíteni semmit. Csak azt mondta, hogy várjak, és majd biztosan értesítenek postán. De én ezzel nem elégszem meg, Mr. Holmes! Én harcolok ezért az állásért, nem mondok le róla, úgyhogy, mivel hallottam, maga jó ember, és szívesen ad tanácsot a rászorulóknak, egyenesen magához jöttem.

- Nagyon bölcsen tette - mondta Holmes. - A maga esete szerfölött figyelemreméltó, és nagyon örülök, ha én is tanulmányozhatom. Az elmondottak alapján az az érzésem, hogy súlyosabb dolgok lehetnek a háttérben, mintsem első ránézésre gondolná az ember.

- Még hogy súlyosak! - helyeselt Mr. Jabez Wilson. - Heti négy fontot elvesztettem!

- Ami önt illeti - jegyezte meg Holmes -, nem hinném, hogy különösebb oka lehet neheztelni erre a nem hétköznapi társulatra. Ellenkezőleg, ön, ha jól vettem ki a szavaiból, harminc-egynéhány fonttal lett gazdagabb, nem is beszélve azokról a tudásmorzsákról, amelyeket az A betűs címszavakból felszedegetett. Magát nem érte miattuk veszteség.

- Nem, uram, de meg akarok tudni róluk mindent, kicsodák, és miért járatták velem a bolondját. Ha ugyan ugratásról van szó. Elég drága tréfa volt nekik, pontosan harminckét fontjukba került.

- Megpróbáljuk tisztázni magának ezeket a dolgokat. Előbb azonban még egy-két kérdésem lenne, Mr. Wilson. Ez a segéd, aki felhívta az ön figyelmét a hirdetésre, mióta volt akkor magánál?

- Körülbelül egy hónapja.

- Hogyan került magához?

- A hirdetésemre jelentkezett.

- Ő volt az egyetlen jelentkező?

- Nem, volt vagy egy tucat.

- És miért éppen őt választotta?

- Mert ügyesnek láttam, és olcsón vállalta a munkát.

- A rendes bér feléért...

- Igen.

- Hogy néz ki ez a Vincent Spaulding?

- Alacsony, köpcös, de fürge. Nincs se bajsza, se szakálla, pedig már biztos megvan harminc. Van egy fehér marásfolt a homlokán.

Holmes izgatottan húzta ki magát a széken. - Gondoltam - mondta. - Nem figyelte meg, hogy ki van-e lyukasztva a füle?

- De igen, ki van lyukasztva. Azt mondta, hogy egy cigány csinálta neki még kölyökkorában.

- Hm - mondta Holmes, és ismét gondolataiba merült. - Most is ott van magánál?

- Igen, uram. Ott maradt az üzletben, amikor eljöttem.

- Ellátta a boltot a távollétében?

- Nem panaszkodhatok rá, uram. Délelőtt sosincs sok tennivaló.

- Ennyi elég is lesz, Mr. Wilson! Készséggel közlöm önnel az elképzeléseimet egy-két nap múlva. Ma szombat van, remélem, hogy hétfőre már jutok valamilyen következtetésre.

- Nos, Watson - fordult hozzám Holmes, miután a látogató magunkra hagyott bennünket -, mi a véleménye?

- Semmit sem tudok mondani - válaszoltam őszintén. - Nagyon titokzatos ügy.

- Az esetek többségében - mondta Holmes - minél bizarrabbnak tűnik egy ügy, annál kevésbé titokzatos. A jellegtelen, közönséges bűnügyek okozzák az igazi fejtörést, mint ahogy azonosítani is a tucatarcokat a legnehezebb. De ebben az ügyben nem szabad késlekednem.

- Mit akar tehát tenni? - kérdeztem.

- Pipázni fogok - válaszolta. - Ez egy legalább hárompipás feladat, így arra kérem, most ne szóljon hozzám ötven percig. - Összekuporodott a karosszékében, csontos térdét felhúzta egészen sasorra alá, és csukott szemmel ült ebben a pózban, mozdulatlanul, csak a fekete cseréppipa meredt előre a szájából, mint valami furcsa madárcsőr. Én már szentül hittem, hogy elszenderedett, és már az én fejem is kezdett elnehezülni, amikor hirtelen felugrott, és pipáját letette a kandallópárkányra. Látszott rajta, hogy döntésre jutott.

- Sarasate játszik délután a St. James Hallban - szólalt meg. - Lenne kedve hozzá, Watson? Tudják nélkülözni a páciensei néhány óráig?

- Ma nincs semmi dolgom. A praxisom nem jelent túlzottan megerőltető elfoglaltságot.

- Akkor vegye a kalapját, és jöjjön. A Cityn keresztül megyünk, és útközben meg is ebédelhetünk. Tudtommal főleg német zene van műsoron, és az sokkal inkább megfelel az ízlésemnek, mint az olasz vagy a francia. A német zene befelé fordul, mint ahogy most én is befelé akarok fordulni. Induljunk hát!

Földalattival mentünk az Aldersgate-ig, onnan rövid sétával jutottunk a Coburg térre, a pár órája hallott szokatlan történet színhelyére. Kicsi, szegényes, valaha jobb napokat láthatott hely volt. Ütött-kopott, emeletes téglaházak egyhangú négyszögei néztek egy korláttal körülvett kis területre, ahol gazos fű és néhány színehagyott bukszusbokor folytatta reménytelen utóvédharcát a füstös, barátságtalan környezettel. Egy sarki házon három aranyozott gömb és egy fehér betűs, "JABEZ WILSON" feliratú barna tábla jelezte, hogy itt van a vörös hajú kliensünk üzlete. Sherlock Holmes megállt a bolt előtt, fejét egyik oldalra hajtotta, s vékonyra összehúzott szemhéja alól alaposan végigmérte az épületet. Aztán lassan elsétált a tér végébe, majd visszajött a sarokig, és közben szemügyre vette a házakat. Amikor a zálogos háza elé ért, botjával kétszer-háromszor erőteljesen megkopogtatta a kövezetet, majd az üzlet ajtajához lépett, és bezörgetett. Egy értelmes arcú, borotvált fiatalember nyitott szinte azonnal ajtót, és invitálta befelé a barátomat.

- Köszönöm - mondta Holmes -, csak azt szerettem volna megkérdezni, hogyan juthatok el innen a Strandre.

- A harmadik sarkon jobbra, majd a negyediken balra - válaszolta tüstént a segéd, és becsukta az ajtót.

- Agyafúrt alak - jegyezte meg Holmes, miközben odébb sétáltunk. - Megítélésem szerint a negyedik legagyafúrtabb ember Londonban, sőt a merészségben még egy hellyel előrébb is áll. Már volt alkalmam hallani róla.

- Nyilvánvaló - szólaltam meg -, hogy Mr. Wilson segédjének köze van a Rőt Liga rejtélyéhez. Természetesen csak azért kopogott be, mert látni akarta őt, ugye?

- Nem őt akartam látni.

- Akkor mit?

- A nadrágja térdét.

- Mit látott rajta?

- Azt, amire számítottam.

- És miért kopogtatta meg a kövezetet?

- Kedves doktorom, ez a megfigyelés ideje, nem a megbeszélésé. Most kémek vagyunk egy ellenséges országban. Már tudunk valamit a Coburg térről. Derítsük föl, mi van mögötte.

Miután ennek a félreeső Coburg térnek a sarkán befordultunk, nemsokára egy nagy utcán találtuk magunkat, amely oly ellentéte volt a térnek, mint egy festmény a saját hátlapjának. A Cityből északra és nyugatra kivezető egyik főútvonal volt ez, az úttesten megrakott kocsik hömpölyögtek két sorban kifelé és befelé egyaránt, a járda csak úgy feketéllett a nyüzsgő gyalogosoktól.

Végigtekintve a szép boltokon, a tekintélyes üzletházak során, nehéz volt elképzelni, hogy mindez közvetlenül szomszédos azzal a kopott és álmos térrel, ahonnan jövünk.

- Na, hadd nézzük! - mondta Holmes, amint megállt a sarkon, és végignézett az utcán. - Megpróbálom az eszembe vésni itt a házak sorrendjét. London pontos ismerete az egyik bolondériám. Tehát itt van a Mortimer iroda, aztán egy trafik, egy újságos, aztán a City és Külvárosi Bank coburgi fiókja, a vegetáriánus étterem és McFarlane kocsigyártó. Aztán már a következő háztömb. Most pedig, kedves doktorom, elvégeztük a munkánkat, jöhet a szórakozás. Bekapunk egy szendvicset egy csésze kávéval, aztán irány hegedűország, ahol minden kellemes, finom, csupa harmónia, és nincsenek vörös hajú ügyfelek, akik mindenféle rejtélyekkel zaklatják az embert.

A barátom lelkes zenerajongó volt, maga is kiváló muzsikusi és nem mindennapi zeneszerzői adottságokkal megáldva. Páholyában egész délután a legtökéletesebb boldogság vette körül, hosszú, vékony ujjaival finoman követte a zene ritmusát. Finom, éteri mosolya, bágyadt, álmatag tekintete mit sem idézett a kopó Holmesból. Ez nem a fáradhatatlan, borotvaéles eszű, mindig tettre kész bűnügyi nyomozó volt. Ebben az egyedülálló jellemben a kettős természet felváltva tolakodott előtérbe, és határtalan pontossága és éleslátása, amint ezt gyakran gondoltam, csak poétikus és elmélkedő hajlamának ellenhatása volt, de azért néha az utóbbinak is engedett. Természete néha a teljes enerváltságtól duzzadó energiáig, az egyik végletből a másikba lendült. Jól tudtam például, hogy akkor igazán félelmetes, amikor napokig ki sem mozdul a székéből, csak néha improvizál valamit a hangszerén, és díszkötéses könyveit bújja; aztán egyszerre előtör belőle a hajsza, a nyomkövetés ősi ösztöne, és ragyogó, logikus elméje az intuíció olyan magasságaiba emelkedik, hogy azok, akik nem ismerik a módszereit, hitetlenkedve tekintenek rá, mondván, hogy ennek az embernek a tudása semmilyen más halandóéhoz sem mérhető. Amikor aznap délután a St. James Hallban láttam, hogy így beletemetkezik a zenébe, átfutott rajtam az érzés, hogy az ég legyen irgalmas ahhoz, akinek ő most a nyomába fog eredni.

- Most bizonyára haza szeretne menni, doktorom - mondta, amikor felálltunk a helyünkről.

- Igen, talán már ideje lenne.

- Nekem még van valami dolgom, és az igénybe vesz pár órát. Ez a Coburg téri ügy nagyon komoly.

- Miért?

- Nagyszabású bűntény készül. De azt hiszem, hogy még nem késő, meg tudjuk akadályozni. Kicsit bonyolítja a dolgot, hogy ma szombat van. Este szükségem lesz a segítségére.

- Hánykor?

- Tízkor ráérünk elindulni.

- Akkor tízre ott leszek a Baker Streeten.

- Helyes. Ja, igen, doktorom! Vállalkozásunk nem lesz veszélytelen, úgyhogy arra kérném, hozza magával a kincstári revolverét. - Kedvesen intett, aztán sarkon fordult, és egy pillanat alatt eltűnt a tömegben.

Őszintén hiszem, hogy nem vagyok nehezebb felfogású, mint az átlagember, de Sherlock Holmes mellett mindig elhatalmasodott rajtam saját ostobaságom tudata. Ebben az esetben is: hallottam, amit ő hallott, láttam, amit ő látott, és mégis, szavaiból világosan kiderült, hogy ő nemcsak azt látja, ami történt, hanem azt is, ami történni fog, míg számomra az egész ügy továbbra is zavarosnak és sötétnek tűnt. Útban kensingtoni otthonom felé, a kocsin még egyszer átgondoltam mindent, a vörös hajú enciklopédiamásoló rendkívüli történetétől kezdve a Coburg téri látogatásunkig, majd a barátom nyugtalanító búcsúmondatáig. Mi lesz ez az éjszakai expedíció, és miért kell fölfegyverkeznem? Hová megyünk, és mivégre? Holmes célzott rá, hogy ez a sima képű zálogossegéd félelmetes ember, aki nagyon nagyban játszik. Próbáltam kideríteni, mi lehet az, de végül felhagytam a találgatással, és elnapoltam magamban az ügyet, mondván, hogy az éjszaka majd úgyis mindenre megadja a magyarázatot.

Negyed tízkor indultam el otthonról, és a Parkon, majd az Oxford Streeten át a Baker Streetre siettem. Két egyfogatú kocsit láttam a bejáratnál, és amint beléptem az előszobába, fentről hangokat hallottam. Holmes a szobájában élénk társalgást folytatott két férfival. Amint benyitottam, az egyikben Peter Jonesra, a rendőrség nyomozójára ismertem. A másik egy magas, vékony, bús képű illető volt, aki fényes cilindert és tekintélyt parancsoló, hosszú császárkabátot viselt.

- Á, teljes a csapat! - mondta Holmes, miközben begombolta viharkabátját, majd leemelte lovaglópálcáját a fogasról.

- Watson, ugye ismeri Mr. Jonest a Scotland Yardról? Engedje meg, hogy bemutassam Mr. Merryweathernek, aki szintén részt vesz éjszakai vállalkozásunkban.

- Mi mindig párban járunk vadászni, doktor úr, látja? - mondta fontoskodva Jones. - A barátunk nagyon ért hozzá, hol kell megindítani a hajszát. Csak szüksége van egy öreg kopóra is, aki végig a vad nyomában liheg, aztán le is csap rá.

- Remélem, nem lesz hamis a nyom - jegyezte meg Mr. Merryweather morózusan.

- Mr. Holmesban bátran megbízhat, uram - mondta leereszkedően a nyomozó. - Megvannak a maga kis módszerei, amelyek, ha megbocsát a szavamért, egy icipicit teoretikusabbak és fantazmagorikusabbak a kelleténél, de ő azért kétségtelenül jó detektív. Nem túlzás azt mondani, hogy egyszer-kétszer, mint például a Sholto-féle gyilkosság ügyében vagy az "Agra kincsének" esetében közelebb járt az igazsághoz, mint a hivatalos bűnüldöző szervek.

- Hát ha így van, Mr. Jones, az más - mondta az ismeretlen némiképp megnyugodva. - Azért, bevallom, mégis hiányzik nekem egy kicsit a bridzspartim. Huszonhét év óta ez az első szombat este, hogy kimaradok belőle.

- Hamarosan belátja - mondta Sherlock Holmes -, hogy ma nagyobb a tét, mint eddig bármelyik szombaton, és maga a játszma is izgalmasabb lesz. A várható nyeremény önnek, Mr. Merryweather, körülbelül harmincezer font, önnek pedig, Mr. Jones, az a jómadár, akire már oly régen szeretné rátenni a kezét.

- John Clay, a gyilkos, tolvaj, pénzhamisító és betörő - vette át a szót Mr. Jones. - Képzelje, Mr. Merryweather, fiatal ember létére abszolút tekintély a szakmában, és nincs még egy csirkefogó Londonban, akire oly szívesen kattintanám rá a bilincset, mint őrá. Rendkívüli fiatalember. A nagyapja királyi herceg volt, ő maga kijárta Etont és Oxfordot. Esze s kézügyessége egyaránt kiváló, és hiába bukkanunk a nyomára minden sarkon, őt magát sosem tudjuk megtalálni. Feltör egy házat Skóciában, aztán gyűjtést rendez egy nem létező árvaház számára Cornwallban. Évek óta a sarkában vagyok, de még sosem láttam szemtől szembe.

- Remélem, ma lesz szerencsém bemutatni önöket egymásnak. Nekem is volt már dolgom néhányszor Mr. John Clayjel, és egyetértek önnel abban, hogy kiemelkedő a szakmában. De legfőbb ideje, hogy induljunk, elmúlt tíz óra. Önök menjenek előre az első kocsival, és Watson meg én követjük önöket.

Sherlock Holmes nem sokat szólt a hosszú kocsikázás alatt, hátradőlt az ülésen, és az egyik, délután hallott dallamot dúdolta. Gázlámpás utcák végtelennek tűnő labirintusán zörögtünk végig, aztán kijutottunk a Farringdon Streetre.

- Most már közel vagyunk - szólalt meg a barátom. - Ez a Merryweather bankigazgató, és személyesen érdekelt a dologban. Gondoltam, nem árt, ha Jones is velünk tart. Nem rossz ember, csak tökéletesen hülye a szakmához. Két jó tulajdonsága azonban van, bátor, mint egy buldog, és szívós, mint egy pióca, ha egyszer rátapad valakire. De meg is érkeztünk, ott várnak ránk.

Ugyanabban a zsúfolt utcában jártunk, ahol délután voltunk Holmesszal. A kocsikat elküldtük, aztán Mr. Merryweather nyomában haladva átmentünk egy keskeny átjárón, és beléptünk egy oldalajtón. Belül egy kis folyosó vezetett egy vastag vasajtóhoz. Mr. Merryweather ezt is kinyitotta, és egy csigalépcsőn vezetett le bennünket egy másik félelmetes ajtóhoz. Mr. Merryweather megállt, meggyújtott egy lámpást, és egy sötét, földszagú átjáróhoz vezetett bennünket, majd egy újabb ajtón át egy hatalmas, boltíves pincében találtuk magunkat, ahol mindenfelé ládák és súlyos dobozok voltak egymásra rakva.

- Föntről nemigen kell veszélytől tartani - nézett körül Holmes, magasra tartva a lámpát.

- Alulról sem - mondta Mr. Merryweather, és megböködte botjával a padló kőkockáit. - Jézusmária, ez teljesen üresen kong! - nézett föl meglepetten.

- Nagyon kérem, egy kicsit csendesebben! - szólt rá szigorúan Holmes. - Már ezzel is épp eléggé veszélybe sodorta a rajtaütés sikerét. Megkérhetném önöket, hogy legyenek szívesek, üljenek le azokra a ládákra, és maradjanak veszteg?

Mr. Merryweather meglehetősen sértve érezte magát, de azért ünnepélyesen rákuporodott egy ládára, mialatt Holmes letérdelt a padlóra, és a lámpafénynél nagyítójával alaposan szemügyre vette a kövek közötti réseket. Pár másodperc múlva elégedetten talpra ugrott, és zsebre vágta a nagyítót.

- Még legalább egy óránk van - jegyezte meg. - Addig aligha kezdenek hozzá, míg a jámbor zálogos le nem fekszik. Akkor viszont már nem fogják vesztegetni az idejüket, mert minél hamarabb végeznek, annál több idejük lesz a menekülésre. Amint bizonyára rájött, kedves doktorom, most éppen az egyik legnagyobb londoni bank citybeli fiókjának a pincéjében vagyunk. Mr. Merryweather az igazgató tanács elnöke, és majd ő elmagyarázza, mi az oka annak, hogy London legvakmerőbb gonosztevői pillanatnyilag meglehetős érdeklődést tanúsítanak ez iránt a pince iránt.

- Itt van a francia aranyunk - suttogta az igazgató. - Már kaptunk néhány figyelmeztetést, hogy vannak, akik fenik rá a fogukat.

- Tehát francia arany?

- Igen. Néhány hónappal ezelőtt lehetőségünk nyílt, hogy megerősítsük az aranyalapunkat, és e célból kölcsönöztünk a Francia Nemzeti Banktól harmincezer Napóleon-aranyat. Valahogy híre ment, hogy még ez ideig nem tudtuk kicsomagolni ezt a pénzt, tehát még mindig a pincénkben van. Ebben a ládában, amin most ülök, kétezer Napóleon-arany van vékony ólomlemezek közé csomagolva. Aranykészletünk pillanatnyilag sokkal nagyobb, mint amennyit egy egyszerű fiók raktározni szokott, és az igazgatók meglehetősen nyugtalanok is emiatt.

- Teljes joggal - jegyezte meg Holmes. - És most ideje, hogy megbeszéljük a tervet. Egy órán belül lezajlik a dolog. Addig azonban, Mr. Merryweather, le kell takarnunk ezt a lámpást.

- És sötétben üljünk itt?

- Kénytelenek leszünk. Ugyan hoztam magammal kártyát, mert, gondoltam, négyen partié carrée-t alkotunk, így mégsem kellene nélkülöznie a szombat esti bridzspartit, de látom, hogy az ellenség már nagyon előrehaladt az előkészületekkel, ezért nem kockáztathatjuk, hogy világosságot gyújtsunk. Tehát, először is, most mindenki foglalja el a helyét! Vakmerő emberekkel lesz dolgunk, és, bár a helyzeti előny a miénk, ha nem vigyázunk, könnyen kárt tehetnek bennünk. Én itt fogok állni e mögött a láda mögött, önök helyezkedjenek el azok mögött. Abban a pillanatban, hogy rájuk világítok, gyorsan közrefogjuk őket. Ha tüzelnek, nos, Watsonom, ne legyen lelkifurdalása, és lőjön rájuk!

Felhúztam a revolveremet, és a kezem ügyébe helyeztem annak a ládának a tetején, amely mögé leguggoltam. Holmes behajtotta a lámpás nyílását, és ott maradtunk szuroksötétben. Életemben először tapasztaltam, milyen a százszázalékos sötétség. A forrósodó fém szaga megnyugtatón jelezte, hogy mögötte ott a láng és a fény, és ismét felloboghat egy szempillantás alatt. Az én várakozástól megviselt idegeimre ugyancsak lehangolón hatott a hirtelen beállt sötétség és a pince hideg, nedves levegője.

- Csak egyfelé tudnak menekülni - suttogta Holmes -, vissza, a Coburg téri házon keresztül. Remélem, megtette, amit kértem, Jones?

- Két rendőr meg egy felügyelő várja őket a ház ajtajánál.

- Akkor betömtünk minden rést és rókalyukat. Csak csendben kell maradnunk és várnunk.

Milyen hosszúnak tűnt ez az idő! Amikor később összeállítottam a jegyzeteimet, kiderült, hogy csak egy és egy negyed óráig tartott az egész, de én akkor úgy éreztem, hogy már szinte az egész éjszaka elmúlt, és mindjárt ránk virrad odalenn. A lábam teljesen elgémberedett, mivel moccanni sem mertem, az érzékeimet azonban kiélezte az óriási feszültség. A hallásomat például annyira, hogy nemcsak tisztán hallottam társaim elfojtott lélegzését, hanem meg is tudtam különböztetni a testes Jones mélyebb, hosszabb belégzését a bankigazgató vékony, sóhajszerű sípolásától. A helyemről a láda fölött éppen a padló irányába meresztettem a szemem, amikor hirtelen valami fényt láttam fölvillanni.

Először csak egy fényes pont jelent meg a kövezeten, aztán a fény megnyúlt, hosszabb, sárga vonallá vált, majd minden bevezetés vagy kísérő hang nélkül egy hasadék nyílt a padlón, és egy kéz türemkedett ki rajta. Fehér, szinte nőies kéz volt, és a kis, megvilágított terület közepén tapogatózva körbejárt. Körülbelül egy percig vagy valamivel tovább voltak láthatók a padló fölött felderítést végző ujjak, aztán, olyan hirtelen, ahogy megjelentek, el is tűntek. Megint sötét lett, s újra csak egy fényes pont látszott a kövek közötti résen.

Ez a visszahúzódás azonban csak átmeneti volt. Az egyik kőlap ugyanis egyszerre recsegve-ropogva kifordult, és az alatta tátongó szögletes, nagy üregből már szélesen áradt be a lámpafény. A lyukon át kikukucskált egy borotvált, gyermekes arc, gyorsan körülnézett, majd nyomban utána két kéz kapaszkodott a nyílás szegélyébe, és az egész test emelkedni kezdett, előbb vállig, majd derékig, aztán a térdével kilépett a kövezetre. Egy pillanat múlva már terpeszben állt a lyuk mellett, és húzta fel a társát is, egy hozzá hasonlóan alacsony és karcsú fiatalembert, akinek azonban sápadt arca és bozontos, igen vörös üstöke volt.

- Tiszta a levegő! - suttogta. - Hozd a vésőt meg a zsákokat! Archie, ugorj le, ugorj, én viszem el a balhét!

Ez a kiáltás már Sherlock Holmes közbelépésének volt köszönhető, aki időközben kiugrott a rejtekhelyéről, és galléron ragadta a betolakodót. A másik visszaugrott a lyukba, és még hallani lehetett a szakadó szövet hangját, amint Jones utánakapott, és megmarkolta a kabátja sarkát. A lámpa fényénél egy revolver csöve csillant meg, de Holmes botja lecsapott a férfi csuklójára, és a pisztoly máris a kövezeten csörömpölt.

- Minden hiába, John Clay! - mondta Holmes nyájasan. - Nincs semmi esélye a menekülésre!

- Azt látom - válaszolta az a legnagyobb hidegvérrel. - Úgy látom, azért a barátom megúszta, bár a frakkját megszerezték.

- Őt hárman várják az alagút másik végén - mondta Holmes.

- Aha! Akkor, úgy látszik, ezt alaposan megszervezték. Gratulálok.

- Én is önnek - válaszolta Holmes. - Az az ötlet a Rőt Ligával nagyon eredeti, és hatásosnak is bizonyult.

- Nemsokára találkozhat a cimborájával - szólt közbe Jones. - Sajnos, otthonosabban mozog az ürgelyukban, mint én. Na, adja szépen a kezét, hogy rátegyem a karperecet!

- Nagyon kérem, ne nyúljon hozzám a mocskos kezével - mondta a fogoly. - Nyilván nem tud róla, de bennem királyi vér csörgedez. És ha hozzám szól, legyen szíves, tegye hozzá mindig, hogy "uram", és legyen udvarias.

- Ó, hogyne! - vihogott tágra nyílt szemmel Jones. - Hát akkor, legyen olyan kedves, uram, masírozzon fölfelé, ahol kocsiba ültethetem királyi fenségedet, és elkísérhetem a rendőrségre.

- Így már más - mondta Clay derűsen. Mély meghajlással búcsúzott hármunktól, és nyugodt léptekkel távozott a detektív őrizetében.

- Nahát, Mr. Holmes! - kezdte Mr. Merryweather, amikor mi is elindultunk fölfelé a pincéből -, nem is tudom, hogy a bank hogyan köszönje meg, illetve hogyan honorálhatná, amit tett. Ön kétségtelenül a pályafutásom során eddig előfordult legelszántabb és legvakmerőbb bankrablási kísérletet hiúsította meg.

- John Clayjel magamnak is voltak személyes elszámolnivalóim - felelte Holmes. - Ebben az ügyben akadtak bizonyos kiadásaim, amelyeket természetesen megtéríthet a bank, de ezen felül nekem bőséges fizetség az is, hogy sok tekintetben egyedülálló tapasztalatokat szerezhettem, és megismerkedhettem a Rőt Liga lebilincselőn érdekes történetével.

- Tudja, Watson - fogott a magyarázathoz Holmes, amikor a hajnali órákban whisky és szóda mellett ültünk a Baker Streeten -, az az első pillanattól fogva világos volt, hogy ennek a meglehetősen bizarr hirdetésnek, a Rőt Ligának meg az enciklopédiamásolásnak a célja nem lehetett más, mint hogy ezt a nem túl éles eszű zálogost a nap bizonyos óráiban eltávolítsák otthonról. Ezt elég különös módszerrel érték el, de jobbat tényleg nehezen lehetett volna találni. A módszer kétségkívül Clay zseniális agyában fogamzott meg, talán akkor, amikor egyszer a cimborája hajára nézett. Heti négy font volt a csali; de mit számított az nekik, akik ezrekre pályáztak? Feladták a hirdetést, az egyik csirkefogó irodát bérelt, a másik felpiszkálta az öreget, hogy jelentkezzék, és így gondoskodtak róla, hogy a nap néhány órájában ne legyen otthon. Már amikor megtudtam, hogy a segéd fél fizetésért szegődött el, nyilvánvaló volt, hogy valami komoly oka lehetett rá, ha ennyire akarta azt a helyet.

- De hogy jött rá az indítékra?

- Ha lettek volna nők a házban, először sokkal közönségesebb összefüggésre gyanakodtam volna. Erről azonban itt nem lehetett szó. Ráadásul a zálogos üzlete kicsi, és a házban nem volt semmi olyan érték, ami indokolta volna ezeket a nagy előkészületeket és befektetéseket. Az indítékot tehát a házon kívül kellett keresni. Mi lehet az? Eszembe jutott a segéd fotográfiai szenvedélye, és az, hogy gyakran eltűnik a pincében. A pince! Ez volt a kulcs ebben a szövevényes históriában. Feltettem néhány kérdést a titokzatos segédről, és rájöttem, hogy azonos London egyik leghidegvérűbb és legmerészebb bűnözőjével. És ő ügyködik valamit a pincében, valamit, ami hónapokon át napi több órát vesz igénybe. Ismét itt a kérdés: mi lehet az? Csak arra gondolhattam, hogy alagutat ás egy másik épülethez.

Eddig jutottam, amikor elmentünk megnézni a helyszínt. Ön meglepődött, amikor megkopogtattam a járdát. Azt akartam így megállapítani, hogy a pince ürege előre vagy hátrafelé folytatódik-e. Nem előre folytatódott. Akkor becsöngettem, és amint reméltem, a segéd nyitott ajtót. Voltak már afférjaink egymással, de szemtől szembe még nem találkoztunk. Az arcát nem is igen figyeltem, a térdét szerettem volna látni. Önnek is észre kellett vennie, mennyire kopott, gyűrött és piszkos volt a nadrágja elöl. Ez mind ékesen tanúskodott a földtúrásról. Most már csak azt kellett kideríteni, hogy mihez fúrják azt az alagutat. Amikor befordultam a sarkon, és megláttam a City és Külvárosi Bank épületét a barátunk házának tőszomszédságában, máris tudtam, hogy megoldottam a rejtélyt. Amikor ön hazahajtatott a koncert után, én beugrottam a Scotland Yardra és a bank igazgató tanácsának elnökéhez: az eredményt már ön is láthatta.

- És azt miből tudta, hogy éjjel fogják megkísérelni a rablást? - kérdeztem.

- Azzal, hogy bezárták a liga irodáját, jelezték, hogy már nem érdekli őket tovább, vajon jelen van-e Jabez Wilson vagy sem, tehát ezzel elárulták, hogy kész az alagútjuk. Ha pedig kész, minél előbb használniuk kellett, mert egyrészt fölfedezhetik, másrészt lehet, hogy eltávolítják a pincéből az aranyat. A szombat a legjobb nap a rablásra, mert akkor két napjuk marad arra, hogy nyugodtan odébbálljanak. Hát ezért vártam én ma éjszakára az akciót.

- Hát ezt gyönyörűen kiokoskodta! - kiáltottam fel őszinte csodálattal. - Ilyen hosszú logikai lánc, mégis minden láncszem stimmel!

- Legalább addig sem kínzott az unalom - ásított. - De, sajnos, máris érzem, hogy ismét közeledik. Egész életem egyetlen erőfeszítés, hogy meneküljek a puszta létezés gyötrelme elől. Ezek a kis feladványok segítenek némiképp.

- Ön az emberiség jótevője - mondtam.

Megvonta a vállát. - Hát, talán elképzelhető, hogy nem élek haszontalanul - mormogta. - Ahogy Gustave Flaubert írta George Sandhoz: "L'homme c'est rien - l'oeuvre c'est tout."