A távolból úgy tûnt, mintha a woolthshrapi börtön erõdítményszerû, rideg falai abból a szürke, reggeli ködbõl emelkednének ki, amely az út menti mezõkre és erdõkre telepedett. Szorosabbra húztam magamon a gyapjúkabátomat, és Holmes-hoz fordultam. Barátom elrévedve bámult ki az ablakon, miközben gondolatai az elõttünk álló feladaton jártak. Az angol táj a patkók ütemes csattogása közben suhant el mellettünk.

– Holmes – mondtam –, megosztaná velem a gondolatait? Tudja, milyen kíváncsi vagyok.

– Természetesen, Watson. De elõbb elevenítsük fel az eset legfontosabb mozzanatait, hogy friss szemmel tekinthessünk rájuk.

Megint úgy éreztem magam, mintha Holmes vizsgáztatna. Ezek a gyakori ellenõrzõ kérdések szorongással töltöttek el. Igyekeztem gondosan megválogatni a szavaimat.

– Watson, én az eset mozzanatait kérdeztem, nem az utazás részleteire vagyok kíváncsi – vágott közbe nevetve Holmes.

– Nincs, Watson. Számtalanszor megmondtam, hogy ki kell fejlesztenie az összpontosítás képességét. Ha jól összpontosít, a gondolatai ugyanúgy egy irányba terelõdnek, mint a vízcseppek a folyóban. Összpontosítás nélkül a gondolatok úgy szétszóródnak, mint a páracseppek a ködben.

– Hadd foglaljam össze az eseményeket, Watson – folytatta. – Thaddeus Stumpot a woolthshrapi börtönbe zárták, mert õ volt a vezetõje annak a bandának, amelyet gyújtogatással, csalással, zsarolással, betöréssel, emberrablással vádolnak. A Scotland Yard csak õt fogta el, a többiek szabadlábon maradtak. De õ volt a vezér, és azt várták, hogy nélküle a banda megbénul. Mióta Woolthshrapban ült, Londonban minden csendes volt. Két hete azonban a Scotland Yard újabb mozgást észlelt.

– Tehát – vetettem közbe – Stump annak ellenére értintkezik a bandával, hogy különzárkába tették, és nem fogadhat látogatókat.

– Pontosan. Nem maga az ember szökött meg a börtönbõl, hanem a gonosz észjárása és a sötét gondolatai jutottak át a falakon, amelyek fogva tartják õt. Megint ugyanúgy irányítja a szerveztét, mintha nem lenne lecsukva. Ez az angol igazságszolgáltatás megcsúfolása, Watson.

– De Holmes, most összeszedhetnek annyit, amennyivel megvesztegethetnek néhány börtönõrt!

– Sürgõsen meg kell oldanunk az ügyet, Watson, mert a korrupció gyorsan terjed – mondta, és szeme megint tûzban égett.

Kocsink zökkenve megállt. A börtön tiszteletet keltõ homlokzata elõtt voltunk.Végfuttattam tekintetemet a falakon, és elképzelni sem tudtam, hogyan kerülhet ki innen akár egyetlen gondolat is.

Vastag, pántokkal megerõsített kapu nyílt a falban nem messze onnan, ahol megálltunk. Egy magas, keskeny arcú ember lépett ki a küszöbön, és felénk indult. Egyenruhába öltözött, testes õr kísérte.

– Watson doktor vagyok, õ pedig Sherlock Holmes – mutatkoztam be. – Gondolom, már várt bennünket.

– John Williams vagyok, a börtön igazgatója. Nagyra értékelem, hogy idefáradtak, de biztos vagyok benne, hogy magunk is elboldogulnánk az üggyel. Nem tudom, miért kellett a Scotland Yardnak önökhöz fordulnia.

– Ha már itt vagyunk, Williams igazgató úr – szakította félbe Sherlock Holmes –, elmondaná-e nekünk, mit tud errõl az ügyrõl.

– Hogyne, uraim. A Scotland Yard értesített, hogy véleményük szerint Thaddeus Stump érintkezésbe lépett a londoni brigantikkal. Ezt lehetetlennek tartom. Ablak nélküli magánzárkában tartjuk, nem érintkezhet a külvilággal. Az ételét mindig ez az ember viszi be, Edmund – a háta mögött álló emberre mutatott. – Egyedül én beszélek Stumppal. Biztosíthatom önöket, hogy én nem játszom vele össze.

– Süketnéma – mondta az igazgató. – De honnan tudta?

– Egyszerû. Mindenki reagál valahogy, amikor a nevét hallja. Õ meg se moccant. Tehát nem hallotta az ön szavait.

– Így van. Õ a legalkalmasabb Stump õrzésére. Nem tud hozzá beszélni, de azt se hallja, amit Stump mond neki.

Sherlock Holmes elõvett egy papírt és a következõ kérdést írta rá: "Hogy hívják és mióta dolgozik itt?". Az õr írásban válaszolt: "Edward Edmund. Decemberben lesz tizenhat éve."

Ebben a pillanatban egy lovas érkezett a börtön elé, és egy London Timest nyújtott át az igazgatónak. Holmes az ember kezét tanulmányozta, de a lovas gyorsan eltávozott. Holmes vidáman az igazgatóhoz fordult.

Az igazgató szeme kerekre nyílt.

– Honnan az ördögbõl tudja, Mr. Holmes? Minden állítása igaz! A lovas az unokaöcsém, és valóban a festékgyárban dolgozik. Mindennap elhozza nekem a Timest munkába menet. Gondolhatja, mennyire el vagyunk mindentõl szigetelve, így hát szívesen olvasom a londoni híreket. Edmund kezeli a rabok sebeit, ha nincs itt az orvos, és minden alkalommal õ az orvos asszisztense. Tényleg dohányzom és balkezes vagyok, bár az édesanyám gyakran megpróbált átszoktatni.

– Hogy derítette ki mindezt, Holmes? – kérdeztem, mert tudtam, hogy mindig szívesen mesél a módszereirõl.

– Mindent a kezekbõl olvastam ki, Watson. Tudja, konyítok egy kicsit a kémiához. Mindhárom embernek sárga foltok vannak a kezén, de mindegyik máshonnan származik. A lovasnak mind a tíz ujja élénksárga, mintha ruhákat mártogatna a festékbe. A herefordi festékgyár öt mérföldre sincs innen. Edmundnak sárgásbarna folt van a jobb hüvelyk- és mutatóujján. Kémiai tanulmányaimból tudom, hogy ez a jódtól származhat. Watson megerõsítheti, hogy a jódtinktúra gyakran használt fertõtlenítõszer. Edmund nemrégiben kezelhetett egy sebet.

– És én? – kérdezte az igazgató.

– Ugyan már, Watson. Csak figyelem, összpontosítás és egy kis kémia kell hozzá. Most pedig, igazgató úr, ha megmutatná nekünk Stump celláját, talán fényt deríthetnénk erre a kis rejtélyre.

Az igazgató jelezte az õrnek, hogy kövesse, és a súlyos ajtón át elindult a börtön udvara felé. Vég nélküli folyosókon mentünk végig, kapukon haladtunk át, amelyeket szolgálatkész õrök nyitottak ki elõttünk. Minden cellában volt valaki. A sötétség és a csend egyre vastagabb lett a börtön labirintusában. Mintha a hideg falak minden fényt, meleget és hangot elnyeltek volna. Látszólag semmi sem juthatott ki innen, Stump bûnös gondolatainak csápjai mégis elérték a londoni alvilágot.

Végre megálltunk egy vasajtó elõtt, Thaddeus Stump cellájánál. Holmes belesett az ajtó kémlelõnyílásán, majd szólt, hogy én is nézzek be. Ablaktalan, sötét lyukat láttam. Berendezése egy kis ágyból, egy székbõl és egy asztalból állt. Az asztalon maradék krumpli és bab volt egy tányéron, mellette lámpa; ez világította meg egy kicsit a helyiséget. A padlón szédobált ruha és egy összehajtott újság hevert. Stump az ágyon aludt összekuprodva.

– Úgy látom, Stump a Timest olvassa – fordult Holmes az igazgatóhoz.

– Stump gonosz ember, Mr. Holmes, de rendkívül intelligens. Olvasnivalót kaphat. Mi nem vagyunk kegyetlenek. Ha kiolvastam aTimest, õ is megnézheti. Semmi veszélyt nem látok ebben. Mielõtt Edmund a többi szeméttel együtt kidobja a lapot, minden oldalt átnézek, hogy Stump nem csempészett-e bele üzenetet.

– Mindennap megkapja a londoni újságot? – kérdezte Holmes.

– Igen – válaszolta az igazgató.

– És a krumpli?

– A Scotland Yard szerint Stump vasárnaponként üzen a bandájának – válaszoltam. – Hova megy, Holmes? Nem kellene megvizsgálnunk a cellát?

– Ugyan, Watson, maga meglep engem. Azt hittem, már tudja a megoldást.

Holmes súgott valamit az igazgató fülébe. Williams összerezzent, majd elsietett. Holmes egy sarokba húzott és suttogva megkérdezte:

– Mit gondol az ügyrõl, Watson?

– Attól tartok, az igazgató és talán az unokaöccse is bûnös. Az, aki naponta idehozza az újságot. Stump kényelmesen megkap minden londoni hírt, amire szüksége van. Csak az igazgató beszélhet Stumppal, és könnyen átadhatja az üzenetet az unokaöccsének, akivel naponta találkozik.

– Tehát Williams igazgatót vádolja?

– Összpontosított gondolkodásom erre utal.

– És az õr? – kérdezte közömbösen.

– Holmes, ez rossz vicc. Edmund süketnéma. Semmiképpen nem keveredhetett ebbe az ügybe.

– Attól tartok, Watson, lebecsüli az emberek képességeit. Az intelligencia nem függ attól, hogy valaki tud-e beszélni vagy járni, képes-e hallani vagy látni. Edmund tud írni, olvasni és – ahogy én látom – gondolkozni is. Õ a bûntárs ebben a titkos üzengetésben. Ha az igazgató visszajön, pontot tehetünk az ügy végére. Azt hiszem, Watson, maga híján van a tudós megfigyelõképességének és a vegyész tudásának.

Az igazgató néhány perc múlva az én orvosi táskámmal és egy közönséges krumplival tért vissza.

– Mit jelentsen ez? Miért nyúlt a táskámhoz? – kérdeztem felháborodva, mert még mindig az orovosra gyanakodtam.

– Én kértem meg az igazgató urat, hogy hozza ide a táskáját a kocsiból – válaszolta nyugodtan Holmes.

– De miért? És mit keres itt a krumpli?

Holmes kivette a zsebkését és kettévágta a krumplit. Azután kivett a táskámból egy jódtinktúrás üveget, és egy kis folyadékot cseppentett a krumpli frissen vágott felületére. A jód helye sötétkékre változott.

– Colin és Claubry 1814-ben leírta, hogy a jód és a keményítõ kémiai reakcióba lép, és ennek nyomán kék szín keletkezik. Hadd gondolkozzam csak... az Annalen der Physik címû folyóiratban jelent meg a cikk, azt hiszem, a 297. oldalon. Ez a reakció az analitikai laboratóriumok egyik fontos eszköze lett. Érdekes, hogy épp itt a börtönben bukkan fel.

– Semmit sem értek, Holmes.

– Stump egy drótot vagy szöget használt, hogy a krumpliból származó keményítõvel üzeneteket írjon az újság fehér részeire. A keményítõoldat színtelen, nem látható. Az igazgató semmit nem vesz észre, ha az újságot ellenõrzi. Amikor az õr visszakapja az újságot, hígított jódtinktúrával spricceli be a lapokat, és az írás megjelenik! Az üzenet kék, míg a papír sárga, mert nincs benne keményítõ. Miután láttam a jódfoltokat az õr kezén, kitaláltam, hogy õ lehetett a közvetítõ.

– Azt tanácsolom – fordult az igazgatóhoz –, hozza ki a Timest Stump cellájából, és permetezze be jódoldattal. Ki fog derülni a banda terve, és a Scotland Yard elkaphatja a bûnözõket, ha maga rá tudja venni Edmundot, hogy a szokásos módon juttassa el az üzenetet Londonba.

– Ez nem jelenthet gondot, Mr. Holmes. Elnézést kérek, hogy korábban nem üdvözöltem kellõ lelkesedéssel. Le vagyok nyûgözve.

Most, hogy a rejtély megoldódott, a labirintusból kifelé vezetõ út már nem tûnt olyan sötétnek és hidegnek, mint korábban. Amikor felkászálódtunk az ülésre, örömmel vettem észre, hogy az õszi nap eloszlatta a reggeli párát. A szürkeség eltûnt, ragyogó kék volt az ég. Lenéztem a kék krumplira, amelyet még mindig a kezemben szorongattam. Arra gondoltam, milyen hasznos lehet egy üveg jódtinktúra. És az is eszembe jutott, hogy egyszer talán újra elõveszem a kémiakönyveimet.

Ebben a pillanatban Holmes félbeszakította ábrándozásomat.

– Már csak Mrs. Hudson sült csirkéjére és fõtt krumplijára tudok gondolni. Hideg lesz, mire Londonba érünk, de elõre örülök, ha elképzelem, ahogy a Baker Street 221B-ben ülünk a tûz mellett.