|
Ez az eset valójában nem "kaland", inkább a szeretetlenség miatti szenvedés története. Egy gyönyörû, hûvös áprilisi napra ismét a kegyetlenség nyomta rá a bélyegét. Reggeli körutamon az egyik idõs betegemhez, Henry Armitage-hoz is benéztem. Ez a nyugdíjas londoni rendõr egyedül élt, és régen érezte magát olyan magányosnak, mint most, amikor felfedezte, hogy a kutyáját megmérgezték. Nagyon a szívemen viseltem a betegem sorsát, s a brutális mérgezés hírével azonnal Sherlock Holmeshoz siettem.
– Mi az,Watson? – nézett fel rám Holmes az asztalán kiteregetett poros kéziratból. – Mitõl van annyira kétségbe esve ezen a szép napon?
Bosszantott a könnyedsége.
– Itt az alkalom, hogy kiaknázza a kombinációs képességét – feleltem mérgesen. – Nem veszi észre, hogy villámokat szór a szemem? Nem látja, hogy remeg a kezem a sétapálcán? Holmes, meg kell kérnem... – nem tudtam befejezni. Holmes felkelt a székébõl.
– Bocsásson meg, barátom. Mesélje el, mi történt.
– Bûntény, Holmes. Szükségem van a segítségére.
– Állok rendelkezésére, barátom. Mint mindig.
– Egy idõs betegemrõl van szó, Henry Armitage-ról. Megmérgezték a kutyáját. Fölháborít ez a kegyetlenség!
– A tényeket, Watson – Holmes átható pillantását nem zavarták meg az érzelmeim.
– Mr. Armitage-t nem kedvelik túlzottan a szomszédai. De egyedül van. A felesége már évekkel ezelõtt meghalt. Tudom, hogy türelmetlen és folyton veszekszik. Elzavarja a gyerekeket, ha a lépcsõjén játszanak. Egyszer kihívta a rendõrséget, amikor az alagsori lakás bérlõje vendéget fogadott. Panaszt emel a kiadónál, ha az újságos fiú túl messze teszi le az ajtajától a Timest.
– Mikor találták meg kutyát?
– Egy órája, Holmes. Az a szegény ember most is a tetem mellett gubbaszt.
– Visszamenjünk hozzá, Watson? Amíg maga beszélget vele, én körülnézek egy kicsit.
Taxival robogtunk az Edmonton Streetre. Mielõtt kiszálltunk volna, Holmes megkérte a sofõrt, hogy várjon meg bennünket, és tetemes borravalót adott neki. Mr. Armitage ajtaja félig nyitva volt. Bekiáltottam, de nem érkezett válasz. Holmes gyorsan belépett. Az idõs ember a kutyája mellett térdelt a szoba mélyén.
– Mr. Armitage, ez itt Sherlock Holmes. Azért jöttünk, hogy segítsünk.
– Holmes? – nézett fel. – Köszönöm, hogy eljött. Azt hiszem... – De Holmes nem figyelt oda. Felkapta a kutya tálját, és csaknem kutya módra kezdte szaglászni az utolsó táplálék maradványait.
– Mr. Armitage – mondta kedvesen. – Elmondaná, melyik szomszédja haragudhat önre?
– Tudtam – szipogott az öreg. – Megmérgezték, ugye? Az egyik szomszéd. Nem vagyok meglepve.
– Biztos, hogy a kutyát megmérgezték, uram. Meg tudná mondani, kivel volt mostanában nézeteltérése?
– Hogyne. Azzal az átkozott futballistával, aki lent lakik. Leglább egyszer egy héten késõ estig itt szórakozik a csirkefogó barátaival. Az emberek nincsenek másokra tekintettel. Az újságos fiú képtelen odatenni az újságot, ahova kérem. Az átkozottak! A szemközti ruhatisztító tulajdonosa mindig új módszereket próbál ki. A kamasz fia, aki kimaradt az iskolából, minden délután az én lépcsõmön kártyázik. Gonosz egy gyerek! – Még a fiú gondolata is rémülettel töltötte el Mr. Armitage-t.
– Nem könnyû másokkal együtt élni, de türelmesnek kell lennie – próbáltam nyugtatni.
– És az a tanár a háztömb végén, Dr. Watson, az a zenetanár. Éjjel-nappal zeng az utca a kürtjétõl. Én mondom magának, éjjel-nappal.
Holmes hirtelen közbevágott.
– Adja ide a kabátját, Watson.
– Az új kabátomat? Miért?
– Bele kell tekernünk Mr. Armitage kutyáját. Magunkkal visszük – mondta tárgyilagosan.
– Micsoda?! – kiáltottam fel. – Holmes, ez már több a soknál! Most vettem a kabátomat. Nem kutyatakarónak való. – De hiába tiltakoztam, Holmes gyorsan lehúzta a kabátot a vállamról és belecsomagolta a kutya tetemét.
– Vigyázni fogunk szegény barátjára, Mr. Armitage. Nem tudom, enyhíti-e a fájdalmát, de a tettest hamarosan jelentjük a Scotland Yardnak.
– Tudja, ki követte el, Holmes? – kérdeztem.
– Gondolom, barátom, de még be kell bizonyítanom. Azt hiszem, nyomon vagyok.
Holmes felvette a csomagot a földrõl, és úgy szorította magához, mintha csecsemõt tartana a kezében. Visszaültünk a taxiba. Össze-vissza kergették egymást a gondolatok a fejemben. Holmesra néztem. Egy szót sem szólt, csak visszamosolygott rám.
Egy óra múlva a székemben ültem a Baker Street 221B-ben. Holmes a laboratóriumnak berendezett sarokban dolgozott. Hallottam a dudorászását. Nem akartam megnézni, mit csinál Henry Armitage kutyájával.
Lassan múlt az idõ. Nem tudom, meddig ültem a székemben. Képtelen voltam olvasni. A dumdum golyók nyomát bámultam a kandalló fölött. Holmes szólt hozzám hirtelen.
– Jöjjön ide, Watson. Szükségem van magára. – Annyira megörültem az ismerõs szavaknak, hogy felugrottam a székembõl, és az elsötétített laboratóriumba szaladtam.
– Tartsa ezt a lombikot, Warson. Vízgõz-desztillációt végzek.
– Mit desztillál, Holmes?
– Be akar számolni az olvasóinak? Ha igen, megsúgom magának, honnan való ez a folyadék – Holmes hozzám hajolt és csendesen folytatta. – Ez a kutya vizelete. Nem mondanám, hogy társasági téma, de a kriminalisztikában fontos szerepet játszik. A maga folyóirata biztosan nem emel kifogást ellene.
Amikor az elsõ néhány milliliter megjelent a lombikban, Holmes elégedetten dözsölte a kezét.
– Ennyi elég lesz. Tartsa a fény felé, és mondja el, mit lát.
– Odanézzen, Holmes! A vizes desztillátum alján különálló cseppek vannak. Ez a folyadék sûrûbb a víznél és nem keveredik vele.
– Pontosan, Watson! – Holmes egy hosszú pipettával felszívott néhány sûrû cseppet, és egy kémcsõbe ürítette a pipetta tartalmát.
– Szagoljon csak bele, Watson! Milyen az illata?
– Nem érdekel, Holmes. Ez a folyadék...
– Drága barátom, hova lett a tudományos kíváncsisága? Ez már nem a kutya vizelete. – Kivette a kezembõl a kémcsövet, beleszagolt, majd egy cseppet öntött az ujjára és megkóstolta!
– Édes, kellemetlen íz és illat. Nagyon erõs és émelyítõen édes. Soha ne kóstolja meg a vegyszereket! Ez az anyag roppant veszélyes. Az olvasóinak nem szabad követniük a példámat. Vannak rossz szokásaim. Most egy kis anilint és kálium-hidroxidot öntünk a folyadékhoz. Ez nem veszélyes, Watson, de ha nem tévedek, megint nagyon kellemetlen!
A vegyszerek hatására átható, undorító szag töltötte be a szobát. Az orromra szorítottam a zsebkendõmet és az ajtó felé hátráltam.
Holmest szemmel láthatóan egész életében hidegen hagyták a tragédiák. Miközben a könnyfakasztó gázzal küszködtem, egy egyenletet firkantott egy szelet papírra, és felém nyújtotta.
– Ha ki tudja egészíteni az egyenletet, Watson, megoldhatja a rejtélyt.
Könnyeimet törölgetve, köhögve igyezkeztem kibetûzni az írását:
C6H5–NH2 + 3KOH + ........ + —> C6H5–NC + 3KCl + 3H2O
Holmes összekulcsolta a kezét a háta mögött, és elõre-hátra himbálta magát.
– Egy rész anilin, három rész kálium-hidroxid és egy rész ismeretlen méreg reakciója egy rész fenil-izocianidot, három rész kálium-kloridot és három rész vizet ad. A hiányzó reagens meghatározható az egyenletbõl, ha az összes atommal elszámolunk. A fenil-izocianid köhögtette meg, Watson. Ez pedig abból a vegyületbõl keletkezett, amelyikkel a kutyát is megmérgezték.
– Hogy találta ki?
– Ismeri a módszereimet, Watson. Alkalmazza õket. Minden információ a birtokában van.
– Az idegen anyagot biztosan az illata alapján fedezte fel a kutya ételében – mondtam.
– Úgy van. Ebbõl rögtön tudtam, hogy a méreg illékony, és ezt a vízgõz-desztilláció is megerõsítette. Láttuk, hogy az anyag szobahõmérsékleten folyékony, nem keveredik a vízzel és fajsúlya nagyobb, mint 1. Az émelyítõen édes íz is a segítségemre volt. A választék gyorsan leszûkült, Watson.
– Azt hiszem, olyan vegyszer után kutatott, amelyikhez csak különleges körülmények között juthatott hozzá valaki, és nem állt az összes gyanúsított rendelkezésére.
– Remek, Watson! Felállítottam egy hipotézist, és megkerestem azt a mérgezõ folyadékot, amelyik az összes kritériumnak megfelel. Tudja már, mi hiányzik az egyenletbõl?
– Lássuk csak... A hiányzó vegyületnek klórt kell tartalmaznia. Három egységnyit, hiszen annyi van a termékekben is.
– Nagyon jó. Folytassa, Watson!
– Most már nezhezebb, de látom, hogy a termékek között eggyel több szénatom van. CCl3 a vegyület?
– A szén négy vegyértékû, Watson.
– Megvan. A CHCl3 kielégíti az egyenletet. Kloroform, Holmes! – Nagyon büszke voltam, hogy sikerült kiderítenem a vegyületet. De hirtelen eszembe jutott Mr. Armitage szomorú élete. – Ki vetemedett erre a szörnyûségre, Holmes?
– Egy lelkiismeretlen alak. Amíg a székében szúnyókált (valóban elaludtam), beszéltem Chappyvel, az õrmesterünkkel. Ismeri a gazembert.
– De honnan tudja, ki a tettes? Elvesztettem a fonalat.
– Tegyük fel, hogy Mr. Armitage azokat a szomszédokat nevezte meg nekünk, akikkel a leginkább meggyûlt a baja. Azt hiszem, ez nagyon valószínû. Ha ebbõl indulunk ki, pillanatok alatt megállapíthatjuk, ki juthatott könnyen hozzá a kloroformhoz.
Felsoroltam a gyanúsítottakat.
– A zenetanár, a futballista, a kamasz és az újságos fiú. Nem értem, Holmes. Kihagytam valakit?
– A ruhatisztítót, barátom – mondta halkan.
– A kamasz apja! Hát persze! A klorformmal eltávolíthatók a zsírfoltok. Armitage mondta is, hogy ez az ember mindig új módszerekkel kísérletezik. Az iskolakerülõ mérgezte meg a kutyát.
– Chappy jól ismeri. Tizenöt éves korára kész bûnözõ. Veszélyes fiú. A Scotland Yard már figyeli, de Henry Armitage többi szomszédjának sem jósolok fényes jövõt.
– Mindannyian szenvednek, Holmes. Semmi kedvességet, semmi megértést nem tapasztaltam náluk. Sosem számíthatunk jobbra?
– Azt hiszem, maga és a kabátja számíthat – mondta Holmes, és átnyújtotta alaktalanná gyûrt, bûzös kabátomat. – A ruha sötét foltjait könnyebb kitisztítani, mint a lélekét. Az Edmonton Streeten tudok egy jó tisztítót...
– És maga, Holmes?
– Amíg a kabátját rendbe hozzák, hegedülök egy kicsit.
A hangszeréért nyúlt, s mire a zene betöltötte a szobát, láttam, hogy a gondolatai már messze járnak. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
