Isa Whitney, a néhai Elias Whitneynek, a St. George Teológiai Kollégium igazgatójának, a hittudományok doktorának a fivére, az ópium rabja volt. Tudomásom szerint egy diákkori bolondság volt az oka, hogy rákapott: az egyetemen olvasta ugyanis De Quincey fejtegetéseit saját álmairól és képzeteiről, mire, hogy ő is hasonló érzeteket váltson ki magából, a pipadohányt ópiumtinktúrával itatta át. Aztán persze rájött ő is, mint még annyian mások, hogy könnyebb a szokást fölvenni, mint lerázni; és a barátai, rokonai éveken át borzadállyal és szánakozással nézték, hogyan hatalmasodik el rajta a toxikománia. Ma már csak a romjait láthatjuk ennek a nemes embernek: egy örökké karosszékében kuporgó emberroncsot, akinek az arca sárga, felpüffedt, s pupillájára álmosan csukja le fittyedt szemhéját.

Egy este - 89 júniusában -, éppen az idő tájt, amikor már kezd ásítozni és az órára pislogni az ember, megszólalt a csengőnk. Felegyenesedtem a székemben, a feleségem pedig letette a kézimunkáját, és bosszús képet vágott.

- Biztosan beteghez hívnak - nézett rám. - Már megint el kell menned!

Morogva sóhajtottam, ugyanis csak nemrég értem haza, s elég fárasztó napom volt.

Lent ajtót nyitottak, pár rövid szót hallottunk, aztán gyors léptek kopogtak a padlón. Kivágódott az ajtó, és egy sötét ruhás, fekete fátylas nő rontott be a szobába.

- Bocsánatot kérek, hogy ilyen későn zavarok - kezdte, aztán egyszer csak nem tudott tovább uralkodni magán, előreszaladt, karját a feleségem nyaka köré fonta, és zokogva borult a vállára. - Borzasztó bajban vagyok! - szipogta. - Csak egy kicsit segítsen valaki!

- Nahát! - emelte fel a feleségem a nő fátylát. - Kate Whitney! Hogy megijesztettél, Kate! El sem tudtam képzelni, hogy te vagy az, amikor beléptél!

- Nem tudom, mitévő legyek, azért jöttem egyenesen hozzád. - Ez általában így ment. A feleségem úgy vonzotta a bajba került embereket, mint fény a bogarakat.

- Nagyon édes vagy, hogy eljöttél. Most iszol egy kis vizes bort, kényelembe helyezed magad, és elmondasz mindent. Vagy küldjem el Jamest lefeküdni?

- Nem, nem. A doktor úr tanácsára és segítségére is szükségem van. Isáról van szó. Már két napja nem jött haza. Úgy aggódom érte.

Nem először beszélt velünk a férje bajáról - velem mint orvossal, a feleségemmel pedig mint barátnőjével és egykori iskolatársával. Nyugtatgattuk, vigasztaltuk mindennel, ami eszünkbe jutott: kérdeztük, tudja-e, hol a férje? Elképzelhető-e, hogy vissza tudnánk vinni hozzá?

Igen, ezt el tudta képzelni. Biztos értesülései voltak arról, hogy a férje az utóbbi időben, ha rájött a happáré, egy ópiumbarlangot keresett fel a város keleti végén. Ez idáig a tobzódásai csak egy napra korlátozódtak, és estére, összetörten és reszketve ugyan, de legalább mindig hazatért. Most azonban már negyvennyolc órája tartja hatalmában a mámor, és egész biztosan a kikötői alja nép között szívja magába a mérget, vagy mély álmát alussza, amíg a szer hatása el nem múlik. Kate Whitney biztos volt benne, hogy a férje az Upper Swandam utcában levő "Arany-rúd"-ban van, de hát mit tehet ő? Hogyan állíthatna be egy gyönge fiatalasszony egy ilyen helyre, és hogyan cibálja ki a férjét a sok haramia közül?

Adva volt tehát az eset, melynek, persze, csak egy megoldása lehet: nem tudnám-e én elkísérni őt oda? Sőt, ha meggondoljuk, egyáltalán, mi szükség van ott őrá? Én vagyok Isa Whitney orvosa és bizalmasa, és ilyen minőségemben befolyást tudok gyakorolni rá. Jobb lesz, ha egyedül megyek. Szavamat is adtam a hölgynek, hogy két órán belül kocsival hazaküldöm a férjét, ha csakugyan ott találom, ahol mondja. Így aztán tíz perc múlva karosszékem és meghitt nappali szobám helyett máris egy konflisban ültem, amely Kelet-London felé röpített különös megbízatásomra, bár azt is gyanítottam, hogy később még különösebbre is fordulhat a dolog.

Vállalkozásomat azonban kezdetben semmi sem nehezítette. Az Upper Swandam utca egy ütött-kopott házsor a London Bridge-től keletre, a folyó északi felén sorakozó nagy rakodóhelyek mögött. Egy ócskás és egy pálinkamérés között találtam meg a keresett ópiumbarlangot; meredek lépcsősor vezetett le egy nagy fekete nyíláshoz, amely csakugyan egy barlang szájára emlékeztetett. Szóltam a kocsisnak, hogy várjon meg, és elindultam lefelé a lépcsőn, melynek közepét már egészen homorúra koptatta a kába lábak szakadatlan jövés-menése. Imbolygó olajlámpa világította meg az ajtókilincset. Benyitottam, és egy hosszú, alacsony helyiségben találtam magam, ahol a sűrű, nehéz, barna ópiumfüstben teraszosan egymás fölött - mint egy kivándorlóhajó orrfedélzetén - fapriccsek sorakoztak.

A félhomályban lassacskán különös, elképzelhetetlen pózokban fekvő alakok rajzolódtak ki szemem előtt. Görnyedten, felhúzott térddel, fejüket hátravetve, de állukat valahogy a plafon felé csavarva hevertek mozdulatlanul, csak egy-két fénytelen szempár fordult a belépő felé. A sötét priccsek mélyén kis piros fénypontok csillogtak, hol fényesen, hol halványabban, aszerint, hogy a parázsló méregadag felizzott vagy elhamvadt a fémpipák tégelyeiben. A legtöbben csendben feküdtek, egy páran azonban motyogtak magukban, és néhányan beszélgettek is egymással. Ezek a furcsa, mély hangú, monoton társalgások néha erőteljesebbé váltak: ilyenkor mindegyik dörmögte a magáét, nem sokat hederítve rá, mit mond a másik, majd hirtelen elhalkultak és elhallgattak. A helyiség túlsó végében egy fém parázstartóban faszén égett, előtte egy háromlábú sámlin magas, sovány öregember ült, és állát a két öklére, könyökét a két térdére támasztva bámult a tűzbe.

Amint beléptem, egy sápadt képű maláj szolga sietett elém egy pipával és egy adag ópiummal, s buzgón terelt egy üres priccs felé.

- Köszönöm, nem maradok - mondtam. - Egy barátom van itt, Isa Whitney. Vele szeretnék beszélni.

Jobbra tőlem valaki felkiáltott, és mocorogni kezdett, s ahogy arra meresztgettem a szemem, a sűrű füstben megpillantottam Whitneyt. Sápadt volt, nyúzott, ápolatlan, és hitetlenkedve bámult rám.

- Te jó ég! Ez Watson! - szólalt meg. Szánalmas állapotban volt, minden idegszála vitustáncot járt. - Nahát, Watson! Hány óra van?

- Mindjárt tizenegy.

- És milyen nap van ma?

- Péntek, június tizenkilencedike.

- Jóságos ég! Én azt hittem, szerda van. De hát szerda is van! Mit ijesztgeti az embert? - Karjára borult, és magas, vékony hangon zokogni kezdett.

- Mondom, hogy péntek van, jóember. A felesége két napja várja, hogy hazamenjen. Szégyellheti magát.

- Szégyellem is. De maga téved, Watson, mert én csak pár órája vagyok itt, három pipát vagy négyet szívtam el, most nem is tudom, mennyit. De hazamegyek magával. Nem akarom Kate-et megijeszteni. Szegény kicsi Kate! Nyújtsa ide a kezét, segítsen! Kocsival jött?

- Igen, kint várakozik.

- Akkor én abba beszállok. De azt hiszem, itt még tartozom valamivel. Nézzen utána, mennyivel tartozom, Watson. Nem érzem valami jól magam. Egyedül semmit sem tudnék most elintézni.

Elindultam előre a két dupla priccs-sor közötti keskeny sávon, hogy megkeressem a főnököt, s közben visszatartottam a lélegzetemet, hogy a bódító, butító füstből minél kevesebb jusson a tüdőmbe. Amint a parázstartónál ülő magas alak mellé értem, enyhe rántást éreztem a kabátomon, és suttogást hallottam: - Haladjon tovább, aztán nézzen vissza!

A szavakat egészen tisztán hallottam. Lenéztem. Senki mástól nem származhattak, mint a mellettem ülő öregembertől, de az most is ugyanolyan elmélyülten ült, soványan, görnyedten, arca ezer ráncban a kortól, két térde közül egy ópiumpipa csüngött le, mintha már a fáradtságtól nem bírná kézben tartani. Két lépést tettem, azután visszanéztem. Minden önuralmamra szükségem volt, hogy föl ne kiáltsak megdöbbenésemben. Az öregember úgy fordult, hogy arcát senki se láthassa, csak én. Vonásai kiteltek, ráncai eltűntek, kifejezéstelen tekintetébe visszatért a fény, és álmélkodó ábrázatom láttán szélesen vigyorogva nem más ült a tűz mellett, mint Sherlock Holmes. Alig látható mozdulattal intett, hogy menjek közelebb, majd amikor ismét félig a többiek felé fordította arcát, már ugyanaz a szenilis trotli volt, mint az imént.

- Holmes! - suttogtam. - Mi a csodát keres maga ezen a bűntanyán?

- Még halkabban! - szólt rám. - Nagyon jó fülem van. Ha hajlandó a kedvemért lerázni azt a kótyagos barátját, nagyon szívesen elcsevegnék magával.

- Vár a kocsi odakint.

- Küldje vele haza ezt az alakot. Nem kell tartania attól, hogy valami ramazurit csinál, ahhoz már túl ványadt. És azt is javaslom, hogy küldjön a kocsissal egy üzenetet a feleségének, melyben közli, hogy velem akadt össze. Várjon meg odakint, öt perc múlva ott leszek.

Sherlock Holmes kéréseit mindig nehéz volt visszautasítanom, hiszen mindegyiket a végletekig szabatosan és világosan, ellenállhatatlanul nyugodtan és határozottan terjesztette elő. Ez esetben ráadásul magam is úgy éreztem, hogy ha már egyszer bedugtam Whitneyt a kocsiba, a küldetésemet gyakorlatilag teljesítettem, egyebekben pedig jobb programot nem is kívánhatnék magamnak, mint hogy barátom mellett legyek, miközben ő nyilván valamelyik újabb rendkívüli esetét bogozgatja. Néhány rövid perc alatt megírtam az üzenetet haza, kifizettem Whitney számláját, kikísértem a kocsihoz, és néztem, hogy a kocsis elhajt vele a sötétben. Rövid idő múlva egy roskatag alak jött elő az ópiumbarlangból, és elindultunk együtt az utcán. Sherlock Holmes két háztömbnyit remegő lábbal és hajlott háttal csoszogott mellettem, aztán gyorsan körülnézett, kiegyenesedett, és felszabadultan nevetni kezdett.

- Gondolom, Watson - kezdte -, ön most erősen gyanítja, hogy az ópiumszívást is beiktattam a kokaininjekciók és egyéb gyarlóságaim mellé, amelyekről oly gyakran kifejti nekem orvosi álláspontját.

- Nem tagadom, meglepődtem, amikor ott találtam.

- Hát még én!

- Én egy ismerősöm után jöttem.

- Én meg egy ellenségem után.

- Ellensége után?

- Igen, egy eredendő ellenségem vagy talán inkább eredendő prédám után. Röviden, Watson: egy igen figyelemreméltó nyomozás kellős közepén vagyok, és reméltem, hogy ezeknek a kótyagosoknak az összefüggéstelen fecsegése valamilyen használható nyomot fog adni a kezembe, amint már néhányszor korábban is. Ha felismertek volna most ebben a lyukban, az életem nem ért volna egy hajítófát sem, ugyanis az a gazember hindu tulajdonos bosszút esküdött ellenem a régebbi szaglászásaimért. Van az épület végében, egészen a Paul-dokk sarkánál egy aknanyílás, amely ha beszélni tudna, sok furcsát mondhatna arról, mit eresztettek már le rajta sötét éjszakákon.

- Micsoda? Csak nem hullákra gondol?

- De bizony azokra, kedves Watson! Igen gazdag emberek lennénk, ha csak száz fontot kapnánk minden szerencsétlen után, akit ebben a barlangban már a halálba küldtek. Gyilkos, alávaló csapda az az aknanyílás, és, sajnos, az az érzésem, hogy Neville St. Clair is itt tűnt el, és nem is kerül elő soha többé. De már akcióba léptem! - Két mutatóujját a foga közé dugta, éleset füttyentett, amire a távolból ugyanolyan füttyjel válaszolt, majd röviddel utána kerékzörgés és paták kocogása verte föl az éjszaka csendjét.

- Remélem, velem tart, Watson - mondta Holmes, miközben egy magas, kétkerekű fogat közeledett felénk, melynek oldallámpái két sárga aranycsóvát sugároztak előre a sötétben.

- Ha hasznomat tudja venni...

- Ó, egy megbízható társnak mindig hasznát veszi az ember. Egy krónikásnak pedig különösen. A Cédrus-rezidenciában kétágyas szobám van.

- Mi az a Cédrus-rezidencia?

- Mr. St. Clair háza. Ott lakom, amíg a nyomozást folytatom.

- És hol van ez a hely?

- Lee közelében, Kentben. Hét mérföldes kocsikázás áll előttünk.

- De még fogalmam sincs, miről van szó.

- Persze hogy nincs. De tüstént be fogom avatni a részletekbe. Pattanjon csak föl! Köszönöm, John, ma már nincs szükségünk a szolgálataira. Tessék, itt egy félkorona. Várjon rám holnap ugyanitt, tizenegy körül. Adja ide a gyeplőt! Hát akkor a viszontlátásra!

Holmes meglegyintette a lovat az ostorral, és áthaladtunk sötét, elhagyatott utcák véget nem érő során, mígnem egy széles hídra hajtottunk. A mellvéden túl, odalenn sötéten csillogott a lustán hömpölygő Temze. A túlparton ugyanazok a komor téglafalak fogadtak bennünket, a süket csöndet csak egy-egy rendőr súlyos, szabályos lépései és néhány megkésett korhely danászása és kurjongatása verte föl. Sötét felhőgomoly sodródott az égen, hasadékain itt-ott egy-egy csillag hunyorgott keresztül. Holmes csendben hajtott, fejét lógatva szemmel láthatóan erősen gondolataiba mélyedt, az én oldalamat pedig fúrta a kíváncsiság ott mellette ülve, vajon mi után folyhat ez az új nyomozás, amely ilyen keményen próbára teszi a képességeit. Mégsem mertem megzavarni gondolatait. Már jó néhány mérföldet megtettünk, és közeledtünk az elővárosi villák felé, amikor megrázta magát, és megvonta a vállát, majd pipára gyújtott, mint aki egyelőre megelégszik azzal, hogy jó ügy érdekében cselekszik.

- Magában megvan a hallgatni tudás nagy adománya, Watson! - szólalt meg. - Felbecsülhetetlen érték, ha ilyen társa van az embernek. Higgye el, számomra óriási dolog, hogy most van kihez beszélnem, hiszen a saját gondolataim nem túl kellemesek egymagamnak. Éppen azon morfondíroztam, mit mondjak annak a kedves kis hölgynek, amikor az ajtóban elébem áll.

- Megfeledkezik róla, hogy én még mindig nem tudok semmit az ügyről.

- Éppen elég időm lesz, hogy elmondjam a főbb részleteket, mielőtt Leebe érünk. Nevetségesen egyszerűnek tűnik az eset, és valahogy mégsem tudok találni egyetlen fogódzót sem. Nagyon sokfelé ágazik a szál, és nem tudom a végét a kezembe kaparintani. Megpróbálom világosan összefoglalni magának az esetet, Watson, hátha maga lát valami világosságot ott, ahol számomra egyelőre minden sötét.

- Akkor talán kezdje el!

- Néhány évvel ezelőtt, egész pontosan 1884 májusában, egy úr érkezett Leebe, nevezett Neville St. Clair, aki igen tehetős embernek tűnt. Vett egy nagy villát, nagyon szép parkot csináltatott köré, és általában igen nagy lábon élt. Lassanként összebarátkozott a környékbeliekkel is, és 1887-ben elvette egy helyi sörfőző lányát, aki azóta két gyermekkel ajándékozta meg. Állása nem volt, de több társaságnál is volt érdekeltsége, és minden reggel bement a városba, majd délután öt-tizennégykor indult vissza mindig a Cannon Streetről. St. Clair most harminchét éves, kiegyensúlyozott ember, jó férj, igen szerető apa, és mindenki kedveli, aki csak ismeri. Hozzátehetem még, hogy összes adóssága jelenleg, már amennyire meg tudtuk állapítani, nyolcvannyolc font és tíz shilling, ugyanakkor a Capital és Counties Bankban kétszázhúsz font betétje van. Semmi okunk tehát azt hinni, hogy pénzügyi gondok nyomasztották volna.

Hétfőn reggel Mr. Neville St. Clair a szokásosnál korábban indult a városba, megjegyezve indulás előtt, hogy két fontos ügyet is el kell aznap intéznie, és hogy a kisfiának hoz majd egy doboz építőkockát. A felesége, egészen véletlenül éppen ugyanazon a napon, tehát hétfőn, röviddel a férje távozása után kapott egy táviratot, amely arról értesítette, hogy egy kis értékcsomagot vehet át az Aberdeen Hajótársaság irodájában. A hölgy egyébként már várta a csomagot. Miután elég jól ismeri Londont, bizonyára tudja, hogy a társaság irodája a Fresno Streeten van, amely az Upper Swandam utcából nyílik, vagyis onnan, ahol ma este összetalálkoztunk. Mrs. St. Clair megebédelt, és elindult a Citybe. Vásárolt valamit, aztán továbbment a társaság irodájához, átvette a csomagját, és pontosan négy-harmincötkor szelte át a Swandam utcát, útban vissza az állomás felé. Eddig tudott követni, ugye?

- Tökéletesen.

- Talán még emlékszik rá, hogy hétfőn szokatlanul meleg volt, így Mrs. St. Clair is lassan lépkedett, közben állandóan figyelve, hátha talál egy kocsit, ugyanis egyáltalán nem tetszett neki a környék, ahol járt. Ahogy így megy a Swandam utcán, egyszer csak egy kiáltást hall felülről, és halálra váltan látja, hogy egy második emeleti ablakból a férje néz rá, és mintha még intene is neki. Az ablak nyitva volt, és a nő tisztán látta a férje arcát, amelyen, szerinte, szörnyű zaklatottság tükröződött. Kétségbeesetten intett a feleségének, aztán oly hirtelen eltűnt az ablakból, mintha valami ellenállhatatlan erő rántotta volna hátra.

Volt még egy sajátos körülmény, amelyet az éles női szem azonnal észrevett: mégpedig, hogy a férje ugyanolyan fekete kabátot viselt, mint amilyenben elindult otthonról, alatta azonban nem volt sem gallér, sem nyakkendő.

Abban a hiszemben, hogy a férje valami bajban van, a hölgy lerohant a lépcsőn - a ház ugyanis éppen az ópiumbarlang épülete volt, ahol most jártunk -, keresztülszaladt az elülső helyiségen, és megpróbált felmenni az emeletre vezető lépcsőn. A lépcső alján azonban útját állta az az elvetemült hindu, akit már említettem magának, és hátralökte, aztán egy dán alkalmazottja segítségével kituszkolta az utcára. Mrs. St. Clair az aggodalomtól és sejtelmektől félőrülten rohanni kezdett az utcán, és ritka szerencsés véletlen folytán mindjárt a Fresno Streeten egy rendőrjárőrbe botlott, sőt, egy felügyelő is volt velük. Ez két emberével visszakísérte őt a házhoz, ahol a tulajdonos ismételt tiltakozása ellenére felmentek abba a szobába, ahol Mr. St. Clairt látta a felesége. Férjének azonban semmi nyoma nem volt. Sőt, az egész emeleten nem találtak senkit, csak egy visszataszító külsejű nyomorékot, aki minden bizonnyal ott is lakik. Ez és a hindu egymásra licitálva esküdöztek, hogy egész délután nem járt senki más az utcára néző szobában. Olyan határozottan tagadtak, hogy a felügyelő megingott, és már-már hajlott rá, hogy azt higgye: Mrs. St. Clair érzékcsalódás áldozata, amikor a nő sikoltva az asztalon lévő fadobozhoz ugrott, és feltépte a fedelét. Építőkockák hullottak ki belőle. Csakis az a játék lehetett, amelyet St. Clair a kisfiának ígért.

Ez a felfedezés és a nyomorék szemmel látható zavara meggyőzte a felügyelőt, hogy csakugyan komoly az ügy. Alaposan átvizsgálta a szobákat, és minden jel arra mutatott, hogy förtelmes bűntényt követtek el. Az utca felőli szoba, amely nappalinak volt berendezve, kis hálószobába nyílt, amely az egyik kikötői dokk hátára nézett. A dokk és a hálószobai ablak között egy keskeny sáv van, amely alacsony vízállásnál száraz, de dagálykor legalább négy és fél láb magasan víz borítja. A hálószobaablak széles, és alulról fölfelé nyílik. Az ablakkorláton vérnyomok látszottak, és néhány elszórt vércsepp volt a hálószoba fapadlóján is. Az első szobában pedig, egy függöny mögé behányva, megtalálták Mr. Neville St. Clair minden ruháját, a kabátja kivételével. Mindene ott volt: cipője, zoknija, kalapja, órája. A ruhákon nem látszott dulakodás nyoma, másfelől Neville St. Clair hollétére nézve sem adtak támpontot. Nyilván az ablakon át kellett távoznia, hiszen más kijáratra nem bukkantak, a rosszat sejtető vérfoltok az ablakkereten pedig igen kétségessé tették, hogy úszva menekülhetett volna, hiszen a tragédia időpontjában éppen a legmagasabb volt a vízállás.

Most nézzük azt a két gazembert, akinek a jelek szerint szoros köze van az ügyhöz. A hindu előélete igencsak sötét - mivel azonban Mrs. St. Clair elmondása alapján ő már pár másodperccel a férj ablakjelenete után ott volt a lépcső alján, legfeljebb csak mint bűntárs szerepelhetett ebben az ügyben. Védekezése természetesen azon alapul, hogy nem tud semmiről, lakójának, Hugh Boone-nak viselt dolgairól sincs tudomása, és semmiképpen sem tud számot adni arról, miként kerültek oda az eltűnt úr ruhái.

Ennyit az indiai tulajdonosról. Most nézzük ezt a sunyi nyomorékot, aki az ópiumbarlang második emeletén lakik, és aki minden bizonnyal utoljára látta Neville St. Clairt. A neve Hugh Boone, és förtelmes képét mindenki ismeri, aki gyakran megfordul a Cityben. Hivatásos koldus, bár, hogy elkerülje a rendőrségi zaklatást, színleg viaszgyufát árul. A Threadnedele Street bal oldalán, ahogy egy kicsit haladunk befelé, mint bizonyára észrevette, van egy kis beszögellés az egyik falban. Itt ül ez a szerzet minden nap, törökülésben, ölében a pár szál gyufája, és mivel meglehetősen szánalmas látványt nyújt, csak úgy ömlik az alamizsna a szutykos bőrsapkába, amely mellette fekszik a járdán. Én többször megfigyeltem már ezt az alakot, még mielőtt sejtettem volna, hogy egyszer még hivatalból is megismerkedünk, és igencsak meglepődtem, milyen bőségesen arat viszonylag rövid idő alatt. A külseje ugyanis olyan szembeötlő, hogy mindenki felfigyel rá, aki elmegy mellette. Bozontos, narancssárga haja van, sápadt képét borzalmas sebhely torzítja el, amely úgy forrt össze, hogy egészen kifordítja a felső ajka végét. Álla akár egy buldogé, tekintete átható, szeme pedig fekete, ami a haja színe miatt különösen feltűnő. Mindezek a külső jegyek erősen kiemelik a többi közönséges kéregető sorából, de megkülönbözteti tőlük az esze is, mert mindig kész megfelelni, ha valamelyik járókelő esetleg csipkelődő megjegyzést vet oda neki. Ez tehát az az ember, akiről most már tudjuk, hogy az ópiumbarlangban lakik, és hogy ő látta utoljára azt az urat, akit keresünk.

- De hát nyomorék ember! - mondtam. - Mire ment volna egyedül egy életerős férfival szemben?

- Ő csak annyiban nyomorék, hogy sántítva jár, egyéb tekintetben azonban erős, jól táplált férfinak látszik. És orvosi tapasztalataiból ön is nyilván tudja, Watson, hogy az egyik végtag gyengeségét gyakran a többinek rendkívüli ereje egyenlíti ki.

- Folytassa, kérem, az elbeszélést!

- Mrs. St. Clair elájult, amikor meglátta a vérnyomot az ablakpárkányon, és egy rendőr hazavitte kocsin, mivel a jelenléte már úgysem lehetett volna segítségükre a nyomozásban. Barton felügyelő, aki a nyomozást vezeti, alaposan átvizsgálta a helyszínt, de nem talált semmit, ami fényt derítene a rejtélyre. Elkövették azt a hibát, hogy nem tartóztatták le Boone-t azonnal, és így lehetővé tették neki, hogy néhány percig szót váltson cinkosával, a hinduval. A hibát hamarosan korrigálták, amennyiben Boone-t megfogták és megmotozták, de nem találtak nála semmit, ami ellene szólna. Igaz, voltak vérnyomok a jobb ingujján, de megmutatta a gyűrűsujját, amely a körménél be volt vágva, és elmondta, hogy az vérezte össze az ingét. Azt is hozzátette, hogy kevéssel azelőtt ott támaszkodott az ablaknál, és az ott talált vérnyomok is kétségkívül ugyanabból a forrásból származnak. Határozottan tagadta, hogy valaha is látta volna Neville St. Clairt, és megesküdött, hogy a ruhák ottléte számára is ugyanolyan rejtély, mint a rendőrség számára. Amikor emlékeztették, hogy Mrs. St. Clair saját szemével látta a férjét az ablakban, kijelentette, hogy a hölgy vagy álmodott, vagy őrült. Heves tiltakozása ellenére bevitték a rendőrségre, a felügyelő pedig a helyszínen maradt, abban a reményben, hogy az apállyal lehúzódó víz talán felfed valami használható nyomot.

Fel is fedett, bár aligha mondható, hogy azt találták volna a sáros kikötői padkán, amire félve számítottak. Neville St. Clair kabátja maradt ott, amint a víz elvonult, nem Neville St. Clair maga. És mit gondol, mit találtak a kabát zsebeiben?

- El sem tudom képzelni.

- Nem is hiszem, hogy kitalálná: minden zsebe tele volt tömve fél- és egypennysekkel. Négyszázhuszonegy egypennys és kétszázhetven félpennys volt összesen a kabátban. Nem csoda, hogy nem sodorta el a víz. Egy tetemmel azonban egészen más a helyzet. A ház és a dokk között nagyon erős a sodrás. Elég valószínűnek látszik, hogy míg a súlyos kabát ott maradt, a lemeztelenített testet a folyóba vitte az ár.

- De hát minden egyéb ruháját megtalálták a szobában. Mi értelme lett volna csak a kabátot ráadni?

- Annak semmi, de lehet, hogy a tényeket tévesen értelmezzük. Tegyük fel, hogy ez a Boone kilökte Neville St. Clairt az ablakon, és nincs emberi szem, aki láthatta volna a tettét. Mi lenne a következő lépése? Természetesen azonnal eszébe jutna, hogy meg kell szabadulnia az áruló ruhadaraboktól. Elkapja a kabátot, és éppen ki akarja dobni, de rájön, hogy így fönnmarad a vízen, és nem süllyed el. Kevés ideje van, mert már hallja a huzakodást odalenn, amikor a feleség megpróbál felmenni, és talán már azt is hallja indiai cinkosától, hogy a rendőrök errefelé sietnek az utcán. Egyetlen pillanatot sem vesztegethet. Odarohan ahhoz a titkos helyhez, ahol a koldulása gyümölcsét gyűjtögeti, és beletömi az összes felmarkolt aprópénzt a kabát zsebeibe, hogy az biztosan elsüllyedjen. A kabátot kidobja, és ugyanezt tenné a többi ruhadarabbal is, de már hallja odalenn a léptek zaját, és csak annyi ideje van, hogy becsukja az ablakot, mielőtt a rendőrség megérkezik.

- Ez valóban keresztülvihetőnek hangzik.

- Hát, jobb híján, egyelőre fogadjuk el kiinduló elméletnek. Boone-t, amint mondtam, letartóztatták, és bevitték a rendőrségre, de semmit sem találtak az előéletében, ami ellene szólna. Évek óta ismerik mint hivatásos koldust, de élete, úgy látszik, nagyon csendes és ártalmatlan. Egyelőre itt tart az ügy, és itt vannak a válaszra váró kérdések, nevezetesen: mit keresett Neville St. Clair az ópiumbarlangban, mi történt vele, mialatt ott volt, hol van most, és mi köze van Hugh Boone-nak az eltűnéséhez? Ezek ma is ugyanolyan megoldatlanok, mint a kezdet kezdetén. Bevallom, nem tudok a praxisomból felhozni olyan esetet, amely első látásra ilyen egyszerűnek tűnt, majd később ennyire bonyolultnak bizonyult volna.

Mialatt Sherlock Holmes részletezte ezeket a nem mindennapi eseményeket, áttrappoltunk London peremkerületén, majd elhagytuk az utolsó szórványos házakat is, és utunkat már mindkét oldalon tipikus vidéki sövénykerítés szegélyezte. Holmes éppen befejezte az elbeszélését, amikor két gyéren lakott falun haladtunk keresztül, ahol néhány ablakból még világosság szűrődött ki.

- Lee külterületén vagyunk - közölte útitársam. - Három angol megyét érintettünk rövid kocsikázásunk alatt: Middlesexből indultunk, áthaladtunk Surrey egyik sarkán, és Kentben fejezzük be az utunkat. Látja azt a fényt a házak között? Az a Cédrus-rezidencia, és ott ül a lámpa mellett egy aggódó hölgy, aki nyilván már meg is hallotta a lódobogást.

- De miért nem a Baker Streetről vezeti a nyomozást? - érdeklődtem.

- Mert számos vizsgálódást a helyszínen kell elvégeznem. Mrs. St. Clair egy szobát a rendelkezésemre bocsátott, és nyugodt lehet, a barátomat és kollégámat nagyon szívesen fogja látni. Nem szívesen állok elébe, Watson, hiszen semmi hírem sincs a férjéről. Na, itt is vagyunk! Hó-ha, hó!

Egy nagy villa előtt álltunk meg, amely egy park közepén állt. Egy istállófiú futott elő, megfogta a ló fejét, én pedig leugrottam, és követtem Holmest a házba vezető keskeny, kavicsos, kacskaringós feljárón. Ahogy közeledtünk, kinyílt az ajtó, és egy alacsony, szőke nő állt meg a nyílásban. Könnyű muszlinruha volt rajta, nyakán és ujján fodros dísszel. Alakjának körvonalai határozottan kirajzolódtak a lakás fényében, egyik keze még a kilincsen, a másikat izgalmában félig felemelte, teste kicsit előredőlt, arcát előrenyújtotta, ajka kissé szétnyílt, szeme kérdőn fürkészett bennünket. Maga volt a megtestesült kíváncsiság.

- Nos? - kiáltott felénk. - Nos? - Reményteljes kiáltása, amely a két személynek szólt, sóhajtásba süllyedt, amikor meglátta, hogy barátom a fejét rázza, és megvonja mindkét vállát.

- Nincs jó híre?

- Semmi.

- Hát rossz?

- Az se.

- Hála istennek! De fáradjanak be! Ön bizonyára kimerült, hosszú lehetett ez a mai nap!

- Ez az úr a barátom, dr. Watson. Rendkívül nagy segítségemre volt számos esetemnél, és egy szerencsés véletlen lehetővé tette, hogy magammal hozzam, és őt is bevonjam a nyomozásba.

- Nagyon örülök, hogy eljött! - üdvözölt a hölgy, és melegen megszorította a kezem. - Bizonyára megbocsátja, ha a házban ma nincs minden úgy, mint kellene, hiszen tud arról, milyen váratlan csapás ért bennünket.

- Kedves asszonyom! - mondtam. - Én katonaviselt ember vagyok, de ha nem az volnék is, annyit nagyon jól látok, hogy itt semmi szükség a bocsánatkérésre. Nagyon boldog leszek, ha bármiben segíthetek, akár önnek, akár a barátomnak.

- Most pedig, Mr. Sherlock Holmes - szólalt meg a hölgy, miután beléptünk a kivilágított ebédlőbe, ahol hideg vacsora várt bennünket az asztalon -, szeretnék néhány egyenes kérdést feltenni önnek, és azt kérem, ön is adjon egyenes választ.

- Természetesen, asszonyom.

- Az érzelmeimmel ne törődjön. Nem vagyok hisztérika, nem szoktam ájuldozni. Egyszerűen csak szeretném hallani az ön véleményét. Az őszinte véleményét.

- Konkrétan miről?

- Lelke legmélyén hisz ön abban, hogy Neville még életben van?

Sherlock Holmes szemmel láthatóan zavarba jött ettől a kérdéstől.

- Őszintén mondja meg! - ismételte a nő. Holmes hátradőlt a fonott karosszékben. Mrs. St. Clair pedig előtte állt a szőnyegen, és nem vette le a szemét a barátomról.

- Egészen őszintén, asszonyom: nem.

- Tehát úgy véli, hogy halott?

- Igen.

- Meggyilkolták?

- Azt nem állítom. Talán.

- És melyik napon halt meg?

- Hétfőn.

- Akkor meg kell kérnem, hogy valamit magyarázzon meg nekem, Mr. Holmes. Hogyan lehetséges, hogy én ma levelet kaptam tőle?

Sherlock Holmes úgy ugrott fel a székből, mintha áramütés érte volna.

- Micsoda!? - üvöltötte.

- Igen, ma. - A nő mosolyogva lengetett előtte egy cédulát.

- Megnézhetem?

- Hát persze.

Holmes mohón kikapta a kezéből, kisimította az asztalon, majd közel húzta a lámpát, és a fényénél alaposan szemügyre vette. Én is felálltam a székemről, és a válla fölött belenéztem. Borítékja közönséges, durva volt, Gravesendben adták föl aznap, illetve pontosabban előző nap, hiszen már jócskán éjfél után jártunk.

- Durva, darabos írás - dörmögte Holmes. - Ez nyilván nem a férje keze írása, asszonyom.

- Nem, de ami belül van, az az övé.

- Azt is látom, hogy aki megcímezte a borítékot, annak el kellett mennie megkérdeznie a címet.

- Ezt honnan látja?

- A név, amint látja, teljesen fekete, vagyis ott a tinta magától száradt. A többi már szürkés, ami azt jelenti, hogy itatóst használtak. Ha egyszerre írták volna az egészet, és utána itatják fel, semmi sem lenne olyan határozottan fekete. Ez az ember leírta a nevet, aztán némi szünet következett, mielőtt a címet is leírta volna, ami csak azt jelentheti, hogy önmagától nem tudta. Kis dolog, természetesen, de hát semmi sem olyan lényeges, mint ezek az apró részletek. De nézzük a levelet! Á, ebben a borítékban volt még valami!

- Igen, egy gyűrű. A férjem pecsétgyűrűje.

- És biztos benne, hogy ez a férje kézírása?

- Igen, az ő egyik kézírása.

- Hogyhogy az "egyik"?

- Ilyen a sietős írása. Egyáltalán nem hasonlít a rendes kézírására, de ezt is jól ismerem.

- "Édesem, ne légy megrémülve. Minden rendbe jön. Súlyos félreértés forog fenn, és időbe telik, míg minden tisztázódik. Várj türelemmel. Neville." Ceruzával írta, nyolcadrét, vízjel nélküli könyv-előzéklapon. Hm. Gravesendben adta postára ma valaki, akinek koszos volt a hüvelykujja. Hah! És ha nem tévedek, a borítékot egy megrögzött bagós ragasztotta le. Önnek tehát semmi kétsége afelől, asszonyom, hogy ez a férje keze írása?

- Semmi kétségem. Ezeket a szavakat Neville írta.

- Az írást pedig ma adták postára Gravesendben. Nos, Mrs. St. Clair, a sűrű felhők kezdenek oszladozni, bár azt még nem merném mondani, hogy a veszély elmúlt.

- De biztosan él a férjem, Mr. Holmes?

- Igen, hacsak nem egy nagyon ügyes hamisítással van dolgunk, amellyel félre akarnak vezetni bennünket. A gyűrű végül is nem bizonyít semmit. Le is vehették az ujjáról.

- Nem, nem! Ez az ő írása, az övé, az övé, az övé!

- Rendben van. Lehetséges azonban, hogy hétfőn írta, és csak ma adták postára.

- Az lehet.

- Ha pedig így van, azóta sok minden történhetett.

- Nem, nem szabad a hitemet elvennie, Mr. Holmes! Én tudom, hogy a férjemnek nincs semmi baja. Köztünk olyan erős az érzelmi kapocs, hogy tudnám, ha valami rossz történt volna vele. Aznap reggel, amikor utoljára láttam, csak egy kicsit vágta meg magát a fürdőszobában, én máris rohantam föl hozzá az ebédlőből, mert biztosan tudtam, hogy valami történt. Gondolja, hogy ha ilyen semmiségre reagálok, a halálát ne érezném meg?

- Én már túl sokat láttam ahhoz, hogy ne tudnám: egy nő megérzései többet érhetnek, mint egy analitikus gondolkodó következtetései. Ezzel a levéllel is kétségkívül az ön álláspontjának bizonyítékai szaporodnak. Ha viszont él a férje, és levelet is tud írni, akkor miért nem jön haza?

- El sem tudom képzelni. Ez nekem is érthetetlen.

- Hétfőn, mielőtt elment, nem tett valami megjegyzést?

- Nem.

- És ön meg volt lepődve, amikor meglátta a Swandam utcában?

- Nagyon is.

- Nyitva volt az az ablak?

- Igen.

- Tehát szólhatott volna magához?

- Hát persze.

- De ha jól tudom, csak egy bizonytalan kiáltást hallatott?

- Igen.

- Ön úgy vélte, hogy az segélykiáltás?

- Igen. Intett is nekem.

- De az is lehet, hogy csak meglepetésében kiáltott föl. Megrökönyödhetett, hogy önt ott látja, és önkéntelenül felemelte a kezét.

- Ez is lehetséges.

- És ön úgy vélte, hogy aztán hátrarántották?

- Mert olyan hirtelen eltűnt.

- Esetleg hátraugorhatott. Nem látott senki mást a szobában?

- Nem, de az a szörnyű alak bevallotta, hogy ott volt, az a hindu pedig ott állt a lépcső alján.

- Pontosan. A férje, amennyire ön látta, a rendes ruházatát viselte?

- Igen, de gallér és nyakkendő nélkül. Tisztán láttam a meztelen nyakát.

- Beszélt önnek valaha a Swandam utcáról?

- Soha.

- Nem látszott rajta soha, hogy ópiumot szívott volna?

- Soha.

- Köszönöm, Mrs. St. Clair. Ezek a legfőbb részletek amelyeket szerettem volna tisztázni. Most bekapunk egypár falatot, azután nyugovóra térünk, holnap ugyanis valószínűleg igen mozgalmas napunk lesz.

Nagy, kényelmes, dupla ágyas szobát bocsátottak rendelkezésünkre, s én le is feküdtem azonnal, mivel igen elcsigázott ez az éjszakai kaland. Sherlock Holmes azonban olyan ember, aki napokig, sőt akár egy héten át megvan pihenés nélkül, amikor valamilyen megoldatlan ügy foglalkoztatja; ilyenkor latolgatja, újracsoportosítja a tényeket, megvizsgálja valamennyit minden szemszögből, amíg fényt nem derít a rejtélyre, vagy kénytelen belátni, hogy még mindig nem áll elegendő adat a rendelkezésére. Az előkészületekből hamarosan nyilvánvalóvá vált számomra, hogy most is ülve fogja tölteni az éjszakát. Levette a zakóját és a mellényét, nagy, kék háziköntöst öltött, aztán összegyűjtötte a szobában a párnákat: a díványpárnát, a vánkost az ágyából, az ülőpárnát a karosszékből. Ezeket egymásra rakva keleties heverőt csinált magának, törökülésben rátelepedett, maga mellé tett egy uncia finom dohányt és egy doboz gyufát. Így ült a lámpa halvány fényében, s egy öreg gyökérpipát pöfékelve üresen bámult a plafon sarkára. Nem mozdult, csak a kék füst bodorodott fölfelé körülötte. A lámpa fénye élesen kirajzolta sasorrát, határozott vonásait. Így ült, amikor elszenderedtem, és így ült akkor is, amikor egy hirtelen kiáltása fölébresztett. A nyári nap fénye már besütött a szobába. A pipa még mindig a szájában lógott, a füst még mindig bodorodott fölfelé, a szoba telis-tele volt dohányfüsttel, és az éjjel kikészített dohánykupacból már egy grammnyi sem maradt.

- Felébredt, Watson? - kérdezte.

- Igen.

- Benne van egy kis reggeli kocsikázásban?

- Természetesen.

- Akkor öltözzék! Még senki sincs talpon a házban, de tudom, hol alszik az istállófiú, és mindjárt előkészíti nekünk a fogatot.

Kuncogott magában, amint ezeket mondta, szeme hunyorgott, s mintha kicserélték volna; egyáltalán nem hasonlított előző esti gondterhelt önmagára.

Öltözés közben az órámra néztem. Nem csoda, hogy még senki sem volt ébren, hiszen csak négy óra múlt huszonöt perccel. Alig fejeztem be az öltözést, amikor Holmes már visszajött a hírrel, hogy a fiú elkezdte befogni a lovat.

- Egy apró elméletemet szeretném próbára tenni - mondta, miközben a cipőjét húzta. - Az az érzésem, Watson, hogy ön most Európa egyik legnagyobb bolondja előtt áll. Megérdemelném, hogy innen a Charing Crossig rugdossák az alfelemet. De azt hiszem, most már kezemben az ügy kulcsa.

- És hol az a kulcs? - kérdeztem mosolyogva.

- A fürdőszobában - válaszolta. - Igen, igen, nem tréfálok - folytatta, látva hitetlenkedő ábrázatomat. - Éppen most voltam ott, ki is hoztam azt a bizonyos kulcsot, és betettem ebbe az útitáskába. Jöjjön, öregem, hadd lássuk, beleillik-e a zárba?

Olyan halkan lépkedtünk lefelé, ahogy csak tudtunk, és kiléptünk a csillogó reggeli napsütésbe. Befogott kocsink már az úton állt, mellette, a ló fejénél, a félig felöltözött istállófiú. Mindketten felugrottunk, és sebesen elhajtottunk London irányába. Néhány zöldséget szállító falusi szekér már úton volt a nagyváros felé, de az út két szélén fekvő házak olyan csendesek és kihaltak voltak, mint egy álombéli város.

- Bizonyos tekintetben egyedülálló volt ez az eset - kezdte Holmes, s az ostorral galoppra ösztökélte a lovat. - Bevallom, hogy kezdetben olyan sötétben jártam, akár egy vakondok, de még mindig jobb, ha az ember későn jön rá valamire, mintha nem jön rá soha.

A városban a legkoraibb pacsirták éppen akkor kezdtek álmosan kinézni az ablakon, amikor a Surrey felőli oldal utcáin hajtottunk. Végigmentünk a Waterloo Bridge útján, átkeltünk a folyón, aztán a Wellington Streeten robogtunk egy darabig, majd jobbra fordultunk a Bow Streetre. Sherlock Holmest ott jól ismerték a rendőrségnél, az ajtónál álló két közrendőr szalutált neki. Az egyik megfogta a lovunkat, míg a másik az épületbe vezetett bennünket.

- Ki az ügyeletes? - kérdezte Holmes.

- Bradstreet felügyelő, uram.

- Á, Bradstreet! Jó reggelt! - Magas, vállas, ellenzős sapkás, zubbonyos rendőr jött felénk a kőkockás folyosón. - Pár szót szeretnék váltani magával, nyugodt körülmények között.

- Semmi akadálya, Mr. Holmes! Fáradjon be a szobámba!

Kicsi, puritán berendezésű szobája volt; az asztalán egy hatalmas könyv feküdt, a falon telefon lógott. A felügyelő leült az asztala mögé.

- Miben segíthetek, Mr. Holmes?

- A miatt a koldus miatt jövök, Boone miatt, akit azzal gyanúsítanak, hogy köze van Mr. Neville St. Clair, lee-i lakos eltűnéséhez.

- Igen. Behozták, és a további nyomozás idejére itt marad vizsgálati fogságban.

- Igen, tudom. Szóval itt van!

- Igen, a cellájában.

- Nyugodtan viselkedett?

- Semmi bajunk nem volt vele. Csak nagyon piszkos a csirkefogó.

- Piszkos?

- Igen, csak a kezét volt hajlandó megmosni, az arca olyan fekete, mint egy kéményseprőé. Na, majd ha lezárul az ügye, kap egy rendes börtönfürdőt, az biztos, és ha látná, maga is azt mondaná, máris alaposan rászolgált.

- Nagyon szeretném látni.

- Csakugyan? No, ennek semmi akadálya! Jöjjön csak! A táskáját nyugodtan itt hagyhatja.

- Nem, köszönöm, inkább magammal viszem.

- Ahogy óhajtja. Erre legyen szíves! - azzal végigvezetett minket egy folyosón, kinyitott egy rácsos ajtót, lement előttünk egy csigalépcsőn, és megállt egy fehérre meszelt folyosón, amelynek két oldalán ajtók nyíltak egymással szemben.

- Jobbra a harmadik ajtó az övé - mondta a felügyelő. - Itt van, tessék! - azzal csendben kinyitott az ajtó felső részén egy kis nyílást, és benézett.

- Alszik - közölte. - Innen nagyon jól lehet látni.

Mindketten a rácshoz hajtottuk a fejünket. A fogoly arccal felénk fordulva mélyen aludt, s egyenletesen, lassan lélegzett. Középtermetű ember volt, durva ruházata megfelelt a foglalkozásának, kabátja rongyai közül színes ing kandikált elő. Amint a felügyelő mondta, rettenetesen koszos volt, de az arcát borító mocsok sem tudta palástolni visszataszító rútságát. Széles, kitüremkedő, régi sebhely húzódott a szemétől az álláig, s felső ajkát egész kifordítva fölfelé húzta, úgyhogy három foga állandóan kilátszott. Kócos, vörösesszőke haja egészen a homlokába és a szemébe lógott.

- Valódi szépség, mi? - mondta a felügyelő.

- Tényleg ráférne egy kis mosdás - jegyezte meg Holmes. - Én ezt eleve sejtettem, és bátorkodtam hozni kelléket is hozzá. - Kinyitotta az útitáskáját, és nagy ámulatomra elővett belőle egy hatalmas fürdőszivacsot.

- Haha! De vicces ember maga! - heherészett a felügyelő.

- Ha most lenne szíves nagyon halkan kinyitni az ajtót, mindjárt sokkal illőbb fazont csinálnék neki.

- Tulajdonképpen miért ne? - mondta a felügyelő. - Így nem mondhatni, hogy a Bow Street-i fogda dísze volna. - Kulcsát óvatosan elfordította a zárban, és csendben mindhárman beléptünk a cellába. Az alvó fordult egyet, aztán az új pózban szunyókált tovább. Holmes lehajolt, megnedvesítette a szivacsát a vizeskancsóban, aztán kétszer erőteljesen végighúzta hosszában és keresztben a fogoly arcán.

- Hadd mutassam be önöknek - kiáltotta - Mr. Neville St. Clairt a Kent megyei Leeből!

Soha életemben nem volt még részem ilyen látványban. A férfi arca úgy hámlott le a szivacs nyomán, mint fáról a háncs. Eltűnt a durva, barnás szín. Eltűnt a rettenetes sebhely, az arcot átszelő var és a kifordult ajak, amely azt a szörnyű vigyort képezte. Holmes lerántotta a kócos hajat, és ott ült előttünk az ágyon egy szomorú képű, sápadt, finom külsejű férfi, akinek fekete haja és sima arca volt. Álmosan törölgette a szemét, és zavarodottan pislogott körbe. Aztán hirtelen ráeszmélt, hogy leleplezték, felüvöltött, és arccal a párnára dobta magát.

- Magasságos ég! - kiáltotta a felügyelő. - Ez tényleg az eltűnt ember! Megismerem a fényképéről.

A fogoly megfordult, és az arcára volt írva, hogy már nem törődik semmivel, a sorsára bízza magát. - Hát legyen! - mondta. - Mondják meg, kérem, mivel vádolnak?

- Azzal, hogy elintézte Mr. Neville St. Cla... De hát magát nem lehet ezzel vádolni, hacsak nem öngyilkossági kísérletért fogják perbe! - eszmélt föl vigyorogva a felügyelő. - Nahát, huszonhét éve vagyok a testületnél, de ez az eset aztán tényleg viszi a pálmát.

- Ha én vagyok Mr. Neville St. Clair, akkor világos, hogy nem történt bűntény, tehát engem törvénytelenül tartanak fogva.

- Bűntény nem történt, de visszaélés annál inkább - mondta Holmes. - Jobban tette volna, ha mindent elmond a feleségének.

- Nem a feleségem miatt titkolóztam, hanem a gyerekek miatt - sóhajtott a fogoly. - Isten engem úgy segéljen, nem akartam, hogy szégyelljék az apjukat. Jaj, istenem! Micsoda szégyen! Most mit csináljak?

Sherlock Holmes leült mellé az ágyra, és barátságosan megveregette a vállát.

- Ha bíróság elé kerül az ügy - mondta Holmes -, akkor aligha tudja elkerülni a leleplezést. Ha azonban sikerül meggyőznie a rendőrséget arról, hogy ön ellen nincs miért eljárást indítani, semmi okot nem látok rá, hogy a részletekkel a sajtó is foglalkozzék. Bradstreet felügyelő, gondolom, följegyez mindent, amit ön elmond nekünk, és eljuttatja a megfelelő szerveknek. Így az ügye nem is fog bíróság elé kerülni.

- Áldja meg magát az Isten! - kiáltotta lelkesen a fogoly. - Inkább vállaltam volna a börtönt, sőt, akár a kivégzést is, mintsem a gyalázatos titokra fény derüljön, és a gyerekeim egy ilyen szégyenbélyeggel éljenek.

Maguk hallják elsőként a történetemet. Az apám iskolaigazgató volt Chesterfieldben, ahol én is kitűnő nevelést kaptam. Ifjúkoromban sokat utaztam, aztán színészkedtem egy darabig, majd újságíró lettem az egyik londoni esti lapnál. Egy nap a szerkesztőm megbízott azzal, hogy írjak egy cikksorozatot a nagyvárosi koldusokról. Elvállaltam. És ekkor kezdődött el az én kálváriám.

Úgy gondoltam, a cikkeimhez szükséges adatokat csak úgy tudom megszerezni, ha én is megpróbálkozom a koldulással. Színész koromban, természetesen, jól megtanultam a kikészítést, sminkelést, sőt, színészkörökben híres is voltam erről a képességemről. Most fölhasználtam ezt a tudományomat. Befestettem az arcomat, és, hogy még szánalmasabb benyomást keltsek, nagy sebhelyet csináltam magamnak, aztán kifordítva felhúztam az ajkam sarkát, és egy vékony, testszínű ragasztószalaggal rögzítettem. Aztán vörös parókát raktam fel, megfelelően felöltöztem, és letelepedtem a City egyik legforgalmasabb részén, színleg mint gyufaárus, valójában mint koldus. Hét órán keresztül kéregettem, és este, amikor hazamentem, nagy meglepetéssel tapasztaltam, hogy nem kevesebbet, mint huszonhat shillinget és négy pennyt szedtem össze.

Megírtam a cikkeimet, és aztán jó darabig nem is gondoltam az egészre, amikor egyszer, nem sokkal azután kezességet nem vállaltam egy barátomért, és bírósági végzést nem kaptam, hogy fizessek ki huszonöt fontot. Végképp tanácstalan voltam, hogy honnan szerezzek ennyi pénzt, aztán hirtelen támadt egy ötletem. Két hét haladékot kértem a hitelezőtől, az alkalmazóimnál szabadságért folyamodtam, és azalatt elmaszkírozva kéregettem a Cityben. Tíz nap alatt összejött a pénz, és kifizettem az adósságot.

Nos, nyilván el tudja képzelni, milyen nehéz volt ismét rászánnom magam a kemény munkára heti két fontért, amikor tudtam, hogy ennyit egy nap alatt is megkereshetek, méghozzá úgy, hogy csak egy kis festéket kell kennem az arcomra, aztán kiteszem magam mellé a sapkámat, és ülök nyugodtan. Sokáig küzdött bennem a büszkeség és a pénz vágya, de végül győzött a mohóság. Fölhagytam az újságírással, és attól kezdve nap mint nap kint ültem azon a sarkon, amelyet először kiválasztottam magamnak. Igyekeztem szánalmat kelteni szörnyű ábrázatommal, és minél több rézpénzt bezsebelni. Egyetlen embert avattam be a titkomba, egy rossz hírű lebuj tulajdonosát a Swandam utcában, ahol szobát béreltem, s ahonnan reggel mint szurtos koldus utamra indultam, este pedig mint jól öltözött, nagyvilági ember léptem ki. Ezt az alakot, aki mellesleg hindu, jól megfizettem a szobáért, így tudtam, hogy a titkomat bizton megőrzi.

Hamarosan láttam, hogy igen tekintélyes összegeket tudok megtakarítani. Nem akarom azt mondani, hogy London utcáin bármelyik koldus meg tudna keresni évi hétszáz fontot, és ez még kevesebb is, mint az én átlagos bevételem, de én kivételesen előnyös helyzetben voltam azzal, hogy jól tudtam maszkírozni magam, és könnyedén "riposztoztam", amit a gyakorlatban egyre tökéletesítettem, és így lassanként egészen elfogadott alakja lettem a Citynek. Csak úgy özönlöttek a sapkába a pennyk egész nap, néha egy-egy ezüstpénz is, és nagyon rossz napnak számított az, amikor kevesebbet szedtem össze két fontnál.

Ahogy gazdagodtam, egyre növekedtek az ambícióim is. Házat vettem vidéken, sőt végül meg is nősültem, de igazi foglalkozásomról továbbra sem volt sejtelme senkinek. Kedves feleségem csak annyit tudott, hogy a Cityben van érdekeltségem. Hogy miféle, azt nem is gondolta.

Hétfőn aznapra már végeztem, és éppen átöltöztem az ópiumbarlang fölötti szobámban, amikor kinéztem az ablakon, és legnagyobb megdöbbenésemre azt láttam, hogy a feleségem áll az utcán, és egyenesen énrám néz. Felkiáltottam a meglepetéstől, és kezemet azonnal az arcom elé kaptam, azután tüstént rohantam a hinduhoz, és a lelkére kötöttem, hogy senkit föl ne engedjen hozzám. Hallottam a feleségem hangját odalentről, de tudtam, hogy úgysem jöhet föl. Gyorsan ledobtam a ruháimat, belebújtam kuldusgúnyámba, kifestettem magam, és fölvettem a parókámat. Még egy feleség szemét is megtéveszti az ilyen tökéletes maszk. Azután azonban eszembe jutott, hogy esetleg át fogják kutatni a szobámat, és a ruháim elárulnak. Felrántottam az ablakot, és a hirtelen mozdulattól ismét felsértettem az ujjamon azt a kis vágást, amelyet reggel a fürdőszobában ejtettem magamon. Fogtam a kabátomat, melynek a zsebei tele voltak rézpénzekkel, ugyanis éppen előtte ürítettem ki a bőrtáskámat, amelyben a napi keresetemet tartottam. Kilódítottam az ablakon, és láttam, amint elsüllyed a Temzében. Már dobtam volna utána a többi ruhát is, de abban a pillanatban hallottam, hogy a rendőrök rohannak fel a lépcsőn, néhány perccel később pedig letartóztattak mint Neville St. Clair gyilkosát. Bevallom, sokkal jobban megkönnyebbültem, mintha azonosítottak volna.

Nem tudom, van-e még valami, amit meg kellene magyaráznom. Eltökélt szándékom volt, hogy megőrzöm az álarcomat és jelmezemet, amíg csak lehet, ezért nem mosakodtam. Miután tudtam, hogy a feleségem rettenetesen fog aggódni, lehúztam a gyűrűmet, rábíztam a hindura, és amíg a rendőrök nem figyeltek rám, pár sort is firkantottam a feleségemnek, hogy ne aggódjék.

- Ő azt a levelet csak tegnap kapta meg - mondta Holmes.

- Szentséges ég! Micsoda borzalmas hét lehetett ez a számára!

- A rendőrség figyeltette azt a hindut - szólt közbe a felügyelő. - Meg tudom érteni, hogy nem volt könnyű neki észrevétlenül postára adni a levelet. Valószínűleg odaadta valamelyik matróz törzsvendégének, aki pár napig megfeledkezett róla.

- Biztosan így volt - biccentett jóváhagyólag Holmes.

- Semmi kétségem afelől, hogy így volt. De önt soha nem zaklatták a koldulásért?

- Nagyon gyakran, de mit számított nekem egy kis bírság?

- Ennek azonban most már véget kell vetni - mondta Bradstreet. - Ha azt akarja, hogy a rendőrség eltussolja a dolgot, Hugh Boone-nak el kell tűnnie.

- Én erre már megesküdtem a legünnepélyesebb esküvéssel!

- Ebben az esetben, azt hiszem, valószínűleg semmilyen lépést nem kell foganatosítanunk. Ha viszont ismét az utcán találjuk, minden napvilágot lát. Önnek pedig nagyon hálásak vagyunk, Mr. Holmes, hogy tisztázta ezt az ügyet. Bár tudnám, hogyan csinálja!

- Ezt történetesen úgy csináltam - felelte Holmes -, hogy felültem öt párnára, és elszívtam egy uncia dohányt. Azt hiszem, Watson, ha most a Baker Streetre hajtunk, éppen idejében érkezünk a reggelihez...