Egy reggel, amikor a feleségemmel éppen reggelinket költöttük, a cselédlány behozott egy táviratot. Sherlock Holmes küldte. Ez állt benne:

"Volna néhány szabad napja? Nyugat-Angliából sürgönyöztek utánam, a Boscombe-völgyi dráma ügyében. Örülnék, ha velem tartana. A levegő és a táj pompás. 11.15-kor indulok a Paddington pályaudvarról."

- Mit szólsz hozzá, kedvesem? - nézett rám a feleségem. - Elmégy?

- Nem is tudom. Meglehetősen sok a teendőm momentán.

- Ugyan, Anstruther mindent elvégez helyetted. Elég sápadt vagy mostanában. Azt hiszem, jót tenne egy kis levegőváltozás, és különben is, úgy tudom, mindig nagyon érdekeltek Sherlock Holmes ügyei.

- Hálátlan volnék, ha nem érdekelnének - feleltem - azok után, amit az egyik ilyen ügynek köszönhetek. De ha menni akarok, máris csomagolnom kell, alig van fél órám.

Afganisztánban töltött hosszú katonaéveim egy haszonnal kétségtelenül jártak: útra kész voltam bármely pillanatban. Nem voltak nagy igényeim, így a mondott időnél is jóval hamarabb bepakoltam a bőröndömet, és már trappolt is velem a fiáker a Paddington pályaudvarra. Sherlock Holmes már ott járkált fel-alá a peronon, alakja a hosszú, szürke útikabátban és passzentos vászonsapkában a szokásosnál is magasabbnak és csontosabbnak látszott.

- Nagyon szép magától, hogy velem tart, Watson - kezdte. - Korántsem mindegy számomra, van-e valaki mellettem, akire mindenben számíthatok, vagy nincs. A segítőkész helybéliek ugyanis általában vagy hasznavehetetlenek, vagy elfogultak. Foglaljon le két sarokülést, addig megveszem a jegyeket.

Magunk voltunk a fülkében - ha leszámítjuk azt az irdatlan újságtömeget, amelyet Holmes magával hozott. Ezt a paksamétát turkálta, olvasgatta, időnként feljegyzett belőle valamit, gondolkodott fölötte, de amikor elhagytuk Readinget, az egészből egy hatalmas gombócot gyúrt, és feldobta a csomagtartóba.

- Hallott már valamit az esetről? - kérdezte.

- Semmit. Nem is volt újság a kezemben néhány napja.

- Igazi, teljes beszámolót nem találni a londoni újságokban. Éppen most néztem át az összes friss lapot, hogy össze tudjam rakni a részleteket. Abból, amit eddig tudok, úgy veszem ki, hogy ez is olyasfajta egyszerű ügy, amely rettenetesen bonyolult.

- Ez paradoxonnak hangzik.

- Pedig színigaz. Egy adott eset egyedisége szinte mindig nyomravezető is egyben. Minél jellegtelenebb és köznapibb egy bűntény, annál nehezebb kinyomozni. Ebben az esetben azonban már igen megalapozottnak tűnő vádat is emeltek a meggyilkolt ember fia ellen.

- Tehát apagyilkosságról van szó?

- Igen, többek szerint. Ami engem illet, én semmit sem veszek készpénznek addig, ameddig nem volt alkalmam személyesen megismerni az ügyet. Megpróbálom pár szóval összefoglalni magának a történteket, legalábbis amennyire eddig ki tudtam hámozni...

...A Boscombe-völgy Herefordshire egyik vidéki kerülete, nem messze Rosstól. A legnagyobb földbirtokos a környéken egy bizonyos Mr. John Turner, aki a vagyonát Ausztráliában szerezte, és pár évvel ezelőtt tért vissza az óhazába. Egyik birtokát, a Hatherley-majort Mr. Charles McCarthynak adta bérbe, aki szintén megjárta Ausztráliát. A két ember már a gyarmatokon ismerte egymást, így természetes, hogy amikor visszajöttek, minél közelebb kívántak letelepedni egymáshoz. Nyilván Turner volt a gazdagabb közülük, így McCarthy a bérlője lett, de úgy tűnik, továbbra is egyenrangúként kezelték egymást, mivel gyakran voltak együtt. McCarthynak van egy tizennyolc éves fia, Turnernek pedig az egyetlen lánya ugyanilyen idős, de a felesége egyik férfinak sem él már. A jelek szerint kerülték a szomszédos angol családok társaságát, elég visszavonultan éltek, bár mind a két McCarthy nagy játékkedvelő volt, gyakran lehetett őket látni a környékbeli lóversenyeken. McCarthynak két szolgája volt, egy férfi és egy leány. Turner komoly háznépet tartott, legalább fél tucat embert. Ennyit tudtam összeszedni a két családról. Most lássuk magát az esetet!

Június 3-án, vagyis hétfőn, délután három óra tájban McCarthy elindult otthonról, Hatherleyből, és lement a Boscombe Poolhoz, amely tulajdonképpen egy kis tó, a Boscombe-völgyben futó patak kiöblösödése. McCarthy délelőtt Rossban járt a béresével, és azt mondta neki, hogy sietnie kell, mert háromkor fontos találkozója van valakivel. Erről a találkozóról aztán nem került élve haza.

A Boscombe Pool a Hatherley-majortól negyed mérföldnyire esik. Ketten is látták, amint McCarthy arra haladt. Az egyik egy öregasszony, akinek a nevét az újságok nem említik, a másik William Crowder, Turner erdőkerülője. Mind a két tanú azt vallotta, hogy McCarthy egyedül volt. Az erdőkerülő még azt is hozzáteszi, hogy néhány perccel azután, hogy McCarthyval találkozott, látta, hogy a fia, James McCarthy is ugyanarra megy, puskával a hóna alatt. Meggyőződése szerint az apa akkor tulajdonképpen még látótávolságon belül volt, és a fia követte. Nem is gondolt a dologra többet, amíg este nem hallotta, hogy milyen szörnyűség történt.

A két McCarthyt még azután is látták, hogy William Crowder, az erdőkerülő szem elől vesztette őket. A Boscombe Poolt sűrű erdő veszi körül, csak keskeny sávban szegélyezi rét és nádas. Egy tizennégy éves kislány, Patience Moran, aki a Boscombe-völgyi birtok vadőrének a leánya, éppen virágot szedett az erdőben. Azt állítja, hogy amíg ott volt, látta az erdő szélén, a tó közelében McCarthyt és a fiát, akik szemmel láthatóan hevesen veszekedtek. Hallotta, amint az idősebb McCarthy nagyon csúnyán beszél a fiával, és látta, hogy a fiú felemeli a kezét, mintha meg akarná ütni az apját. A kislány annyira megijedt az erőszakos jelenettől, hogy elszaladt, és amikor hazaért, elmondta az anyjának, hogy a két McCarthy a Boscombe Poolnál veszekszik egymással, és ő attól fél, hogy még verekedni is fognak. Alig volt ideje mindezt elmondani, amikor a fiatal McCarthy futva jött a házukba, és azt állította, hogy az apját holtan találta az erdőben, és segítséget kér a vadőrtől. Nagyon izgatott volt, kalapját és puskáját elhagyta valahol, jobb keze fején és kabátujján friss vérfolt látszott. Vele mentek, és ott találták a hullát a fűben fekve, a tó partján. A fejét több csapással bezúzták valami súlyos, tompa tárggyal. A fiú puskája a hullától pár lépésre feküdt a fűben, a sérülések jellege pedig nem zárta ki, hogy azok puskatustól származnak. A fiatalembert ezért azonnal letartóztatták, és mivel kedden a vizsgálat kimondta rá az "előre megfontolt gyilkosságot", szerdán a rossi bíróság elé állították, amely az ügyet a legközelebb összeülő esküdtbíróság elé utalta. Ezek az ügy főbb adatai, ahogyan a gyilkossági ügyeket vizsgáló halottkém, illetve a rendőrbíróság dokumentumaiban szerepelnek.

- Hát, nehezen tudnék ennél reménytelenebb ügyet elképzelni - szóltam. - Itt aztán tényleg a bűnös ellen szól minden közvetett bizonyíték.

- A közvetett bizonyíték nagyon csalóka dolog - felelte Holmes elgondolkozva. - Néha úgy látszik, hogy nagyon határozottan egy irányba mutat, de ha az ember elkezdi máshonnan nézni, esetleg úgy fogja látni, hogy - ugyanolyan kétségbevonhatatlan módon - homlokegyenest másra is utal. Azt azért elismerem, hogy itt csakugyan rendkívül nyomós érvek szólnak a fiatalember ellen, és könnyen lehet, hogy csakugyan ő a tettes. Ezzel szemben akadnak a környéken többen is, akik hisznek a fiatalember ártatlanságában, közöttük például Turner kisasszony, a földbirtokos lánya. Ő felfogadta Lestrade-et, nézzen utána az ügynek a fiatalember érdekében. Lestrade, akire talán emlékszik még a Skarlát tanulmány esetével kapcsolatban, nem tudott semmit kiokoskodni, ezért átadta nekem az ügyet, és ennélfogva most két középkorú úriember óránként ötven mérföldes sebességgel nyugat felé száguld, ahelyett hogy nyugodtan emésztené otthon a reggelijét.

- Van egy sanda gyanúm - mondtam. - Itt a tények annyira kézenfekvők, hogy ez az eset nemigen fogja gyarapítani a jó hírét.

- Nincs még egy olyan félrevezető dolog, mint egy kézenfekvő tény - válaszolta Holmes nevetve. - Egyébként elképzelhető, hogy mi rábukkanunk más tényekre is, amelyek ugyancsak kézenfekvők, bár Lestrade úr figyelmét elkerülték. Ön jól ismer engem, nem fogja azt hinni, hogy hetvenkedem, ha azt mondom, hogy olyan módszerekkel fogom megerősíteni vagy megdönteni az ő teóriáját, amelyeknek ő nemhogy az alkalmazására, de még a megértésére is képtelen. Nézzünk mindjárt egy kéznél levő példát. Számomra egészen világos, hogy az ön hálószobájának az ablaka jobboldalt van, azt viszont kétlem, hogy Lestrade észrevett volna egy ilyen magától értetődő dolgot.

- De hogy a csudába...

- Kedves barátom, én jól ismerem magát. Tudom, hogy katonás rendszeretet jellemzi. Minden reggel borotválkozik, és az évnek ebben a szakában ezt még napvilágnál teszi. Mivel azonban a borotválkozása egyre felületesebb, ahogy az arcán bal felé haladunk, az álla mögött pedig kifejezetten hiányos, ebből meglehetősen nyilvánvaló, hogy az a fele nem kap annyi megvilágítást, mint a másik. Nem tudom elképzelni, hogy egy olyan ember, mint ön, meg lenne elégedve ilyen eredménnyel, ha egyenletes megvilágításban látná az arcát. Ez azonban csak egy egyszerű példa a megfigyelés és a dedukció módszerére, amely az én métier-m lényege. Lehetséges, hogy a ránk váró nyomozás során is némi hasznát veszem. Van a vizsgálatnak egy-két olyan pontja, amelyet érdemes megfontolás tárgyává tenni.

- Melyek azok?

- Úgy veszem ki, hogy a gyanúsítottat nem tartóztatták le azonnal, csak azután, hogy hazament a Hatherley-majorba. Amikor a rendőrfelügyelő közölte vele, hogy őrizetbe veszi, azt mondta, hogy egyáltalán nincs meglepve, csak azt kapja, amit megérdemelt. Ez a kijelentés természetesen eloszlatta a bírósági esküdtekben még esetleg halványan meglévő kétségeket is.

- Ez vallomás volt? - erősködtem.

- Nem, ugyanis közvetlenül utána az ártatlanságát hangoztatta.

- De hát ennyi ellene szóló esemény után egy ilyen megjegyzés legalábbis igen gyanús.

- Ellenkezőleg - mondta Holmes -, pillanatnyilag ez a legfényesebb rés a sűrű felhők között. Akármennyire ártatlan is valaki, nem lehet olyan agyalágyult, hogy ne venné észre: a körülmények igencsak ellene szólnak. Ha meg lett volna lepődve a letartóztatásán, vagy felháborodást színlelt volna miatta, azt már igen gyanúsnak kellett volna tartanom, mert az adott körülmények között a meglepődés vagy a düh nem természetes, csak az véli jó taktikának, akinek van takargatnivalója. Az, hogy nyíltan elfogadja a helyzetet, vagy azt jelenti, hogy ártatlan, vagy azt, hogy igen nagy önuralommal és lélekerővel rendelkezik. Az a megjegyzése sem magyarázhatatlan, hogy megérdemli a büntetést, ha megfontoljuk, hogy ott állt az apja holtteste mellett, ráadásul ugyanazon a napon kétségkívül megfeledkezett a fiúi tiszteletadásról, amennyiben összeszólalkozott az apjával, sőt, a kislány szerint, akinek a vallomása rendkívül fontos, még kezet is emelt rá. A megjegyzésben megnyilvánuló önvád és bűnbánat számomra inkább az egészséges életszemlélet, mintsem a bűnösség bizonyítéka.

A fejemet ráztam. - Sok embert felakasztottak már sokkal gyengébb bizonyítékok alapján - vetettem ellen.

- Ez igaz. Mint ahogy sok ártatlan embert is fölakasztottak már.

- És hogyan mondja el az esetet a fiatalember?

- Az ő változata sajnos nem nagyon lelkesíti a híveit, bár van benne egy-két igen sokatmondó részlet. Különben itt van, olvassa csak el!

Előhúzott a paksamétából egy helyi, herefordshire-i újságot, fellapozta, és rábökött arra a bekezdésre, ahol a fiatalember vallomását közlik a történtekről. Letelepedtem a fülke sarkába, és szóról szóra elolvastam. Így szólt:

"...Azután Mr. James McCarthyt, az elhunyt egyetlen gyermekét szólították, aki a következő vallomást tette:

- Három napra Bristolba mentem, és csak hétfőn, azaz harmadikán délelőtt érkeztem haza. Az apámat nem találtam otthon, és a cselédünk azt mondta, hogy Rossba hajtottak John Cobb-bal, a béresünkkel. Röviddel ezután azonban meghallottam a kocsija zörgését az udvaron, kinéztem az ablakon, és láttam, hogy leszáll, gyors léptekkel kimegy az udvarból, de hogy merre indult tovább, azt nem tudtam. Ezután fogtam a puskámat, és gyalogosan elindultam a Boscombe Pool felé, azzal a szándékkal, hogy megnézem a túlparti nyúltelepet. Útközben találkoztam William Crowderrel, az erdőkerülővel, amint ezt vallomásában ő is említi; az a feltevése azonban téves, hogy én az apámat követtem volna. Fogalmam sem volt, hogy ő előttem halad. Amikor körülbelül száz yardra voltam a tótól, azt a jellegzetes vadászkiáltást hallottam, amellyel apámmal szoktuk egymást szólongatni: »Kúiii, Kúiii!« Előresiettem, és ott találtam őt a tó partján. Nagyon meglepődött, hogy arra járok, és elég nyersen megkérdezte, mit keresek ott. Szó szót követett, a vita kezdett elmérgesedni, sőt majdnem tettlegességre is sor került, mert az apám igen hirtelen haragú ember volt. Láttam, hogy az indulatát nem lehet megfékezni, ezért otthagytam, és visszaindultam a Hatherley-major felé. Alig tettem meg vagy százötven yardnyit, amikor velőtrázó kiáltást hallottam a hátam mögül, mire azonnal visszarohantam. Ott találtam apámat a földön, bezúzott fejjel, haldokolva. Ledobtam a puskámat, és megpróbáltam őt a karomba venni, de szinte abban a pillanatban kimúlt. Néhány percig ott térdeltem mellette, aztán elindultam segítségért Mr. Turner vadőréhez, mert az ő háza esik oda a legközelebb. Senkit sem láttam az apám közelében, amikor a kiáltásra visszamentem, és fogalmam sincs, hogyan kapta szörnyű sebeit. Nem örvendett nagy népszerűségnek, mert a modora kicsit kimért volt és barátságtalan, de tudtommal komoly ellenségei nem voltak. Semmi egyebet nem tudok a dologról.

Vizsgálóbíró: - Mondott valamit önnek az apja, mielőtt meghalt?

Tanú: - Motyogott néhány szót, de csak azt értettem, hogy valami »balt« emleget.

Vizsgálóbíró: - Mondott ez önnek valamit?

Tanú: - Nem, semmit. Azt gondoltam, már nincs magánál.

Vizsgálóbíró: - Mi volt az oka annak az utolsó veszekedésnek kettejük között?

Tanú: - Erre a kérdésre nem válaszolok.

Vizsgálóbíró: - Ragaszkodnom kell hozzá, hogy válaszoljon.

Tanú: - Semmiképpen sem mondhatom el. Afelől viszont biztosíthatom, hogy a bekövetkezett tragédiához semmi köze sincs a veszekedésünknek.

Vizsgálóbíró: - Ezt majd eldönti a bíróság. Talán nem is kellene figyelmeztetnem, hogy a válasz megtagadása károsan fogja befolyásolni az ügyét az esetleges további eljárások során.

Tanú: - Akkor is megtagadom a választ.

Vizsgálóbíró: - Ha jól értettem, a »kúii« kurjantást, mint valami hívójelet, ön és az apja rendszeresen használta.

Tanú: - Így van.

Vizsgálóbíró: - Hogy lehet akkor, hogy az apja ezt a kiáltást hallatta, még mielőtt találkoztak volna aznap, sőt, mielőtt tudomást szerzett volna róla, hogy maga egyáltalán visszajött Bristolból?

Tanú (szemmel láthatóan zavarban): - Nem tudom.

Egy esküdt: - Nem látott valamit, ami felkeltette volna a gyanúját, amikor a szörnyű kiáltásra visszament, és apját súlyos sebeivel ott találta.

Tanú: - Semmi határozott dolgot nem láttam.

Vizsgálóbíró: - Ezt hogy érti?

Tanú: - Olyan zavarodott és felkavart voltam, amikor kirohantam az erdőből, hogy semmi mással nem tudtam törődni, mint az apámmal. Mégis, van bennem egy olyan elmosódott kép, ahogy rohanok előre, bal felől valami fekszik a földön. Mintha valami szürke színű dolog lett volna, valamiféle kabát vagy talán egy pokróc. Amikor fölálltam az apám mellől, körülnéztem, hogy hol van, de már eltűnt.

Vizsgálóbíró: - Vagyis még azelőtt eltűnt, mielőtt segítségért ment volna?

Tanú: - Igen.

Vizsgálóbíró: - De nem tudja pontosan, hogy mi volt?

Tanú: - Nem. Csak éreztem, hogy valami ott van.

Vizsgálóbíró: - Milyen messzire az apjától?

Tanú: - Úgy egy tucat yardnyira.

Vizsgálóbíró: - És milyen messze az erdő szélétől?

Tanú: - Körülbelül ugyanolyan messze.

Vizsgálóbíró: - Akkor azt úgy kellett elvinnie valakinek, hogy ön ott volt tőle tizenkét yardnyira.

Tanú: - Igen, de háttal.

Ezzel véget ért a tanú kihallgatása."

- A vizsgálóbíró - néztem föl az újságból - elég szigorú volt a kikérdezés során a fiatal McCarthyval. Felhívja az esküdtek figyelmét, persze joggal, arra az ellentmondásra, hogy az apa jelt ad a fiának, még mielőtt látta volna; aztán arra, hogy a fiú nem hajlandó részletekbe bocsátkozni a veszekedést illetően; illetve az apa furcsa utolsó szavaira. Ezek a dolgok mind, ahogyan meg is jegyzi, erősen a fiú ellen szólnak.

Holmes csendesen nevetett magában, és kinyújtózott a párnázott ülésen. - Maga is, meg a vizsgálóbíró is - mondta - különös gonddal válogatták ki a fiatalember mellett szóló legerősebb mozzanatokat. Nem veszi észre, hogy hol azt feltételezik róla, hogy túl nagy a fantáziája, hol meg azt, hogy túl kicsi? Túl kicsi, egyrészről, mert nem tudott kitalálni egy olyan okot a veszekedésre, amellyel megszerezheti az esküdtek rokonszenvét, de túl nagy is, ha a saját elméjéből tud előhalászni olyan képtelenségeket, mint a "bal" mint utolsó szó, meg az eltűnt ruhadarab históriája. Nem, barátom, én ebben az esetben abból fogok kiindulni, hogy a fiatalember igazat beszél. Aztán majd kiderül, mire jutunk ezzel a feltevéssel. Most pedig elő úti Petrarcámat, az ügyről pedig egy szót se többet, amíg a helyszínre nem érünk! Swindonban ebédelünk, úgy látom, húsz perc múlva ott is leszünk.

Majdnem négy óra volt már, amikor a gyönyörű Stroud-völgyön és a széles, csillogó Severn folyón áthaladva végre megérkeztünk a csinos kis vidéki városba, Rossba. Sovány, hiúzkülsejű, sunyi tekintetű férfi várt ránk a peronon. Annak ellenére, hogy a rusztikus környezethez illő világosbarna porköpenyt és bőrkamáslit viselt, nem volt nehéz felismernem benne Lestrade-et, a Scotland Yard felügyelőjét. Vele együtt a Hereford Címere fogadóba hajtattunk, ahol már lefoglaltak számunkra egy szobát.

- Rendeltem ide egy kocsit - kezdte Lestrade, mialatt teáztunk. - Volt alkalmam megismerni az ön munkatempóját, tudom, hogy addig úgysem nyugszik, amíg nem járt a tett színhelyén.

- Nagyon kedves és megtisztelő öntől - válaszolta Holmes. - De minden attól függ, hogyan áll a barométer.

Lestrade meghökkenten bámult. - Ezt nem egészen értem - mondta.

- Nézzük a légsúlymérőt. Huszonkilenc, amint látom. Szélcsend van, az ég felhőtlen. Van itt egy tárca elszívni való cigarettám, és ez a dívány is sokkal kényelmesebb, mint általában a vidéki szállodák förtelmes fekhelyei. Nem túl valószínű, hogy még ma igénybe venném azt a kocsit.

Lestrade elnézően nevetett. - Ó, ön nyilván már az újságok alapján kialakította a véleményét - mondta. - Az eset olyan világos, mint a nap, és minél jobban beleássa magát az ember, annál világosabb. De egy hölgyet szégyen lenne elutasítani, különösen, ha ilyen határozott. Hallott már magáról, és szeretné kikérni a véleményét, bár többször is mondtam neki, hogy ön sem tehet semmi olyat, amit én már meg ne tettem volna. Nahát, nézzünk csak oda! Itt a kocsija az ajtónál!

Még szinte be sem fejezte a mondókáját, amikor berohant a szobába egy olyan bájos fiatal lány, akihez foghatót keveset láttam életemben. Csillogó sötétkék szeme, félig nyitott ajka, kipirult arca arról tanúskodott, hogy természetes tartózkodását legyűrte rendkívüli izgatottsága és aggodalma.

- Jaj, Sherlock Holmes úr! - kiáltotta, s pillantása gyorsan egyikünkről másikunkra járt, míg végül csalhatatlan női ösztönnel meg nem állapodott a társamon. - Úgy örülök, hogy eljött! Csak azért hajtattam ide, hogy elmondjam: tudom, hogy nem James a tettes! Én tudom, és azt szeretném, ha ön is ezzel a tudattal látna munkához. Ebben az egyben ne kételkedjék! Kisgyerek korunk óta ismerjük egymást, én tudom legjobban, hogy vannak hibái Jamesnek, de az biztos, hogy a légynek sem tud véteni, olyan lágy szívű. Egy ilyen vád teljes képtelenség annak, aki őt közelről ismeri.

- Remélem, hogy tisztázni tudjuk őt, Turner kisasszony - felelte Sherlock Holmes. - Számíthat rá, hogy megteszek mindent, ami tőlem telik.

- De ön olvasta már az anyagot. Jutott már valamilyen következtetésre? Nem lát valami kapaszkodót? Valami hézagot? Nem gondolja ön is, hogy James ártatlan?

- De, azt hiszem, hogy ez igen valószínű.

- Na ugye! - kiáltotta fejét hátravetve a lány, és diadalmasan Lestrade-re nézett. - Hallotta? Visszaadja a reménységemet!

Lestrade megvonta a vállát. - Félek, hogy a kollégám kicsit elhamarkodottan vonta le a következtetéseit - mondta.

- Pedig igaza van! Én igenis tudom, hogy igaza van! Nem James tette, az biztos. És tudom, hogy arról a veszekedésről csak azért nem volt hajlandó beszélni a vizsgálóbíró előtt, mert én is érintve vagyok.

- Mennyiben? - kérdezte Holmes.

- Elmondom, mert vétek lenne, ha tovább titkolóznék. James és az apja már többször összeszólalkozott miattam. McCarthy úr nagyon szorgalmazta volna, hogy házasodjunk össze. Jamesszel mindig is úgy szerettük egymást, mint két testvér, de persze ő még fiatal, nagyon keveset tapasztalt még az életből... és... és természetesen egyelőre még esze ágában sem volt lekötni magát. Ezen aztán sokszor összeszólalkoztak, és biztos vagyok benne, hogy akkor is ez történt.

- És az ön apja? - kérdezte Holmes. - Ő is az egybekelés mellett volt?

- Nem, ő is elzárkózott előle. Senki más nem akarta, csak Mr. McCarthy. - Egy Holmes-féle kérdő, fürkésző pillantásra hirtelen pír öntötte el üde, fiatal arcát.

- Köszönöm a felvilágosítást - mondta Holmes. - Ha holnap odamegyek önökhöz, beszélhetek az apjával?

- Sajnos, az orvos aligha fogja megengedni.

- Az orvos?

- Hát nem hallotta? Szegény apám már évek óta elég gyenge, de ez a dolog most teljesen ledöntötte a lábáról. Ágynak esett, és dr. Willows szerint szörnyű állapotban van, az idegrendszere megrendült. McCarthy úr volt az egyetlen ember, aki régről, még Victoria államból ismerte apát.

- Á!? Szóval Victoriából? Ez fontos adat!

- Igen, ahol a bányák vannak.

- Pontosan, mégpedig az aranybányák, ahol, ha jól tudom, Turner úr a vagyonát szerezte.

- Igen, így van.

- Köszönöm, Turner kisasszony, ön most rendkívül sokat segített nekem.

- Majd értesítsen, ha holnap megtud valami újat. Gondolom, meg fogja látogatni Jamest a börtönben. Ha odamegy, Mr. Holmes, kérem, mondja meg neki, hogy én nem kételkedem az ártatlanságában.

- Megmondom, Turner kisasszony!

- Most haza kell mennem, mert apuka nagyon beteg, és nagyon hiányzom neki, ha nem vagyok mellette. Viszontlátásra, és segítse az ég a vállalkozását! - Ugyanolyan lendülettel távozott, ahogyan jött, aztán már hallottuk is a kocsija zörgését.

- Szégyenkezem ön miatt, Holmes! - szólalt meg Lestrade fennkölten néhány perces hallgatás után. - Miért kell valakiben hiú reményeket ébreszteni? Én nem vagyok különösebben lágy szívű, de ezt kegyetlenségnek tartom.

- Azt hiszem, már tudom, hogyan fogom tisztázni James McCarthyt - válaszolta Holmes. - Van engedélye, hogy meglátogassuk a börtönben?

- Igen, de csak kettőnk számára.

- Akkor revideálom az álláspontomat, mely szerint ma már nem megyek sehová! Van még annyi időnk, hogy Herefordba vonatozzunk, és még ma meglátogassuk?

- Bőven.

- Akkor tegyük azt. Watson, az az érzésem, magának lassan fog telni az idő, pedig csak egypár órát leszek távol.

Elkísértem őket az állomásra, aztán barangoltam a kisváros utcáin egy darabig, majd visszatértem a szállodába, leheveredtem a díványra, és megpróbáltam elmélyedni egy ponyvaregényben. A történet satnya kis bonyodalma azonban oly vékonyka volt ahhoz a sűrű szövevényhez képest, amelyet mi bogozgattunk, hogy figyelmem a meséről állandóan a valóságra terelődött. Végül a sarokba vágtam a könyvet, és gondolataimat teljesen átengedtem a nap eseményeinek. Ha feltételezzük, hogy ennek a szerencsétlen fiatalembernek a vallomása mindenben igaz, akkor mi a fészkes fene, miféle váratlan és rendkívüli csapás következhetett be azalatt, míg elvált az apjától, majd az üvöltésére megfordulva visszarohant a tisztásra? Nyilván valami rettenetes, végzetes dolog, de mi lehetett az? A sebek természete esetleg nem mondana valamit az én orvosi szememnek? Csengettem, és felhozattam a megyei hetilapot, amely szó szerint közölte a vizsgálat eredményét. Az orvos jelentésében az állt, hogy a bal koponyacsont hátsó harmadát és a nyakszirtcsont bal felét egy tompa tárggyal mért súlyos ütés zúzta be. Megtapogattam a saját fejemen ezeket a helyeket. Nyilvánvaló, hogy az ütést csakis hátulról mérhették az áldozatra. Ez bizonyos mértékig a vádlott mellett szól, hiszen amikor veszekedni látták az apjával, egymással szemben álltak. Persze, mégsem ér sokat, utóvégre az apa hátat is fordíthatott neki, mielőtt lesújtott rá. Azért mégis érdemes lenne fölhívni erre Holmes figyelmét. Azután ott van a haldokló utolsó szavai között az a bizonyos "bal". Az vajon mit takarhat? Nem lehet lázálom, mert ha valaki ütéstől haldoklik, nem szokott félrebeszélni. Valószínűbb, hogy azt próbálta elmondani, hogyan érte utol a végzet. De mire utalhatott vele? Törtem a fejem, hogy valami elfogadható magyarázatot találjak. Aztán ott van az a szürke anyag, amelyet a fiatal McCarthy látott. Ha ez igaz, akkor a gyilkosnak kellett futtában elhagynia valamelyik ruhadarabját, föltehetően a felsőkabátját, majd hallatlan merészséggel visszamenni érte és elvinni, mialatt a fiú, neki háttal, potom tizenkét lépésre térdepelt az apja mellett. Mennyi valószínűtlen, rejtélyes elem van ebben a szövevényes ügyben! Csöppet sem csodálkoztam Lestrade véleményén, mégis annyira bíztam Sherlock Holmes éles elméjében, hogy nem vesztettem el a reményt, annál is inkább, mert számára minden friss adat csak megerősítette azt a meggyőződést, hogy a fiatal McCarthy ártatlan.

Sherlock Holmes késő este tért vissza. Egyedül jött, mivel Lestrade a saját szállására ment.

- A barométer még mindig magasan áll - mondta, és leült. - Nagyon lényeges, hogy ne eredjen el addig az eső, amíg ki nem megyünk a helyszínre. Ugyanakkor az embernek csak akkor szabad ilyen kényes munkára indulnia, amikor friss, és vág az esze, ezért nem szándékoztam az utazástól elcsigázottan kimenni. Találkoztam a fiatal McCarthyval.

- És mit tudott meg tőle?

- Semmit.

- Nem tudott valami támpontot adni?

- Az égvilágon semmit. Korábban arra gyanakodtam, hogy ő tudja, ki volt a gyilkos, csak takargatja, de most már meg vagyok róla győződve, hogy ő is ugyanolyan értetlenül áll a dolgok előtt, mint bárki más. Nem túlságosan éles eszű legény, bár nagyon kellemes külsejű, és azt hiszem, jólelkű is.

- Az ízléséről nem vagyok valami nagy véleménnyel - jegyeztem meg -, ha csakugyan húzódozott attól, hogy elvegyen egy ilyen bájos fiatal lányt, mint Turner kisasszony.

- Na, igen, ennek a hátterében igen kínos történet áll. Ez a fiú őrülten, eszeveszetten szerelmes a lányba, de vagy két évvel ezelőtt, amikor még jóformán suhanc volt, és valójában alig ismerte Miss Turnert, hiszen az öt évig odavolt internátusban, szóval, mit csinált ez a szerencsétlen? Belebotlott valami pincérnőbe Bristolban, a karmai közé került, és megesküdött vele az anyakönyvi hivatalban. Senki más nem tud a dologról, de képzelheti, milyen őrjítő lehet számára folyton szemrehányást kapni azért, hogy nem teszi meg azt, amiért a szeme világát is odaadná, ha megtehetné, de tudja, hogy teljességgel lehetetlen? Ezért hadonászhatott őrjöngve akkor is, amikor a legutolsó találkozásuk alkalmával az apja ismét arra unszolta, hogy kérje meg Turner kisasszony kezét. Másrészt vagyona nem volt, hogy fenntarthatta volna magát, és az apja, aki igen szigorú ember hírében állt, teljesen levette volna róla a kezét, ha megtudja az igazságot. Tulajdonképpen azt a bizonyos három napot is pincérnő feleségével töltötte Bristolban, és az apja nem is tudta, hol van. Jegyezze meg ezt a mozzanatot! Nagyon fontos. A rosszból azonban jó is származott, ugyanis amikor a pincérnő megtudta, hogy a férje milyen veszélybe került, és tulajdonképpen az akasztófa árnyékában van, faképnél hagyta. Megírta neki, hogy ő már egyszer férjhez ment Bermudán! Így az ő házasságuk eleve nem volt érvényes. Gondolom, ez a hír minden szenvedéséért kárpótolta az ifjú McCarthyt.

- De ha ő ártatlan, akkor ki a gyilkos?

- Hogy kicsoda? Két körülményre különösen felhívnám a figyelmét. Az első, hogy a meggyilkoltnak találkozója volt valakivel a Boscombe Poolnál, és az a valaki nem lehetett a fia, mert az távol volt, és az apa sem tudta, mikor fog visszajönni. A második, hogy a meggyilkolt a "kúii" kurjantást hallatta, mielőtt még tudta volna, hogy a fia megérkezett. Ezek azok a sarkalatos pontok, amelyeken áll vagy bukik az ügy. Most pedig, engedelmével, beszélgessünk inkább George Meredithről, és hagyjunk minden kevésbé fontos ügyet holnapra.

Úgy történt, ahogy Holmes várta: nem eredt el az eső, másnap verőfényes, felhőtlen reggelre ébredtünk. Kilenckor Lestrade értünk jött kocsival, és elindultunk a Hatherley-majorba meg a Boscombe Poolhoz.

- Komoly híreim vannak - kezdte Lestrade. - Azt mondják, Turner olyan betegen fekszik a kastélyban, hogy már szinte le is mondtak róla.

- Gondolom, idős ember - mondta Holmes.

- Úgy hatvan körüli. Egészségét azonban aláásták a külföldön töltött évek, és már jó ideje gyengélkedett. Ez az eset is nagyon rossz hatással volt rá. McCarthynak régi barátja volt, sőt, hozzátehetem, jótevője is, ugyanis úgy értesültem, hogy a Hatherley-majorért nem kért tőle bérleti díjat.

- Valóban? Ez tényleg érdekes - jegyezte meg Holmes.

- Igen, igen. És még ezer más módon is segítette. A környékbeliek beszélik, milyen jóságos volt hozzá.

- No igen! De nem tartja egy kicsit furcsának, hogy az a McCarthy, akinek a jelek szerint nem sok vagyona lehetett, és aki több okból is lekötelezettje volt Turnernek, mégis azt duruzsolja a fiának, hogy vegye el a Turner lányát, aki nyilván a birtok örököse lesz? Ráadásul mindezt olyan önhitten és magabiztosan, mintha ehhez csak a lánykérés hiányozna, és a többi magától jön? A dolog még annál is furcsább, mivel a lánytól tudjuk, hogy Turner is ellenezte a gondolatot. Nem következtet maga ebből valamire?

- No, már megint a maga következtetései - mondta Lestrade, és rám kacsintott. - Nekem még a tényekkel is elég nehéz megbirkóznom, Holmes, nemhogy elméleteken és feltételezéseken törjem a fejemet!

- Igaza van - hagyta rá Holmes. - Magának csakugyan nehéz megbirkóznia a tényekkel.

- Különben én is találtam egy tényt, amelyet, úgy látom, magának esik elég nehezére felfognia - vágott vissza kissé hevesen Lestrade.

- Éspedig?

- Azt, hogy az idősb McCarthy az ifjabb McCarthy kezétől lelte halálát, és minden ellenkező teória holdvilágos álom.

- Hát, a holdvilág még mindig világosabb a ködnél - mondta nevetve Holmes. - De ha nem tévedek, ez itt balra maga a Hatherley-major.

- Igen, az. - Tágas, kényelmesnek látszó, kétszintes, palatetős épület volt, a szürke falon nagy, sárga zuzmófoltok látszottak. A lehúzott redőnyök, tétlenül meredező kémények azonban elég komor hangulatot árasztottak, mintha a minapi szörnytettnek a súlya még mindig a házra nehezedne. Holmes kívánságára a cseléd megmutatta nekünk azt a csizmát, amelyet a gazdája a halálakor viselt, és hozott egy párat a fiú csizmái közül is, bár nem azt, amelyiket akkor viselte. Holmes mind a kettőt gondosan megmérte hét-nyolc különböző helyen, majd azt kérte, hogy vezessék ki az udvarra, ahonnan aztán mindannyian elindultunk azon a kanyargós ösvényen, amely a Boscombe Poolhoz vezetett.

Holmes, amikor így szagot fogott, teljesen átváltozott. Azok, akik csak otthonából ismerték mint gondolkodót és higgadt érvelőt, ilyenkor nem ismertek volna rá. Arca kipirult és elsötétült. Szemöldöke két kemény, fekete vonallá merevedett, szeme acélos fénnyel csillogott. Fejét leszegte, hátát begörbítette, ajkát összeszorította, hosszú, inas nyakán az erek úgy kidagadtak, mint az ostorszíj. Orrlikai a vadűzés állati ösztönének engedelmeskedve kitágultak, és gondolatait olyannyira az előtte álló feladatra összpontosította, hogy bármely kérdést vagy megjegyzést eleresztett a füle mellett, vagy legfeljebb egy türelmetlen, dühös horkantást lehetett belőle válaszképp kicsikarni. Gyorsan és szótlanul haladt az úton, amely a mezőkön, majd az erdőn keresztül vezetett a Boscombe Poolhoz. Nedves, ingoványos volt itt a talaj, mint az egész vidéken; sok lábnyom volt az úton is meg az alacsony fűben is, amely kétoldalt szegélyezte. Holmes néha megszaporázta lépteit, máskor megállt mozdulatlanul, egyszer pedig egy kis kitérőt tett a mezőre. Lestrade-del mögötte baktattunk, a detektív közömbösen, kicsit lenézően, én viszont élénk érdeklődéssel, azzal a meggyőződéssel figyelve barátomat, hogy minden egyes lépése egy nagyon is határozott célt szolgál.

A Boscombe Pool, ez a kicsiny, nádassal körülvett, körülbelül ötven yard átmérőjű tavacska, a Hatherley-major földje és a módos Turner magánparkja közötti senki földjén terül el. A túloldali erdő mögött láttuk a kiszögellő piros tornyocskákat, amelyek a gazdag földbirtokos kastélyát jelezték. A tó Hatherley felőli oldalán nagyon sűrű volt az erdő, melynek széle és a tavat övező nádas között egy körülbelül húszlépésnyi felázott, füves sáv húzódott. Lestrade megmutatta nekünk a pontos helyet, ahol a holttestet megtalálták, és a nedves talajon csakugyan tisztán láttam azokat a nyomokat, amelyeket a földre zuhanó sebesült hagyott. Holmes számára, amint mohó, kutató tekintetén láttam, nagyon sok egyebet is elárult a letaposott fű. Körbeszaladt, mint egy szaglászó eb, azután Lestrade-hez fordult.

- Maga miért ment bele a tóba? - kérdezte.

- Megkotortam egy gereblyével. Gondoltam, hátha meglelem a gyilkos fegyvert vagy valami mást, ami nyomra vezet. De hogy az ördögbe...?

- Csitt, csitt! Most erre nincs időnk. A maga kicsit befelé álló bal lábának a nyoma látható mindenütt. Egy vakond is végig tudná követni a nádasig. Jaj, milyen egyszerű lett volna az egész, ha idejöhettem volna, mielőtt összegázolnak mindent, mint egy bölénycsorda! Itt jöttek az emberek a bérlővel, és a hulla körül hat-nyolc lábnyi területen széttaposták a nyomokat. De itt van három sor különálló nyom, amelyet ugyanaz a láb hagyott.

Nagyítót vett elő, és lefeküdt vízhatlan esőköpenyére, hogy közelebbről lássa a nyomot. Közben folyton beszélt, de inkább magának, mint nekünk.

- Ezek az ifjú McCarthy nyomai. Kétszer rendes tempóban ment, egyszer pedig sebesen rohant, úgyhogy a talpa mélyen benyomódott, a sarka pedig alig hagyott nyomot. Ez egybevág azzal, amit mondott. Akkor futott, amikor meglátta az apját a földön. Aztán itt vannak az apja lábnyomai, amint föl-alá járkál. Hát ez meg micsoda? Ez itt a puskatus, ahogy a fiú megállt és figyelt. És ez? Hahá! Mit látnak szemeim? Lábujjhegyen ment valaki! Méghozzá szögletes! Teljesen furcsa csizma. Itt jön, itt megy, aztán megint jön... persze, a köpenyért. De honnan jön, lássuk csak?

Fel-alá rohant, és amíg hol elvesztette, hol meglelte a nyomot, már jócskán bent jártunk az erdőben. Végül egy hatalmas bükk árnyékában álltunk meg, amely a legnagyobb fa volt a környéken. Holmes a fa túlsó oldaláig követte a nyomokat, ott még egyszer hasra vetette magát, és elégedett kiáltást hallatott. Sokáig maradt ott fekve, széttúrta a leveleket, száraz ágakat, egy borítékba berakosgatott valamit, amit én valamiféle pornak láttam, majd nagyítójával nemcsak a földet vizsgálta meg, hanem a fa kérgét is, amilyen magasan csak elérte. Egy jókora kődarab feküdt a moha között, Holmes azt is megvizsgálta és eltette. Azután követett egy erdei ösvényt, amíg ki nem ért az országútra, ahol már minden nyom elveszett.

- Ez rendkívül érdekes eset volt - jegyezte meg, visszazökkenve természetes modorába. - Gondolom, itt jobboldalt ez a szürke ház a vadőr tanyája. Bemegyek, beszélek egypár szót Morannel, és esetleg írok is valamit. Ha ezzel megvagyok, visszahajtathatunk ebédelni. Menjenek csak nyugodtan a kocsihoz, nemsokára csatlakozom önökhöz.

Körülbelül tíz percbe telt, míg visszaértünk a kocsinkhoz, majd visszahajtattunk Rossba. Holmes még mindig a kezében szorongatta azt a követ, amelyet az erdőben szedett föl.

- Ez érdekelni fogja önt, Lestrade! - nyújtotta felé. - Ezzel követték el a gyilkosságot.

- Nem látok rajta semmi nyomot.

- Nincs is rajta semmi.

- Akkor honnan tudja?

- Fű nőtt alatta, tehát csak pár napja lehetett ott. Semmi olyan hely nincs errefelé, ahonnan fölvehették volna. A sebeknek viszont teljesen megfelel. Más fegyvernek pedig semmi nyoma.

- És a gyilkos?

- Magas, balkezes, a jobb lábára sántít, vastag talpú vadászcsizmát és szürke köpenyt viselt, indiai szivart szív, szipkát használ, és egy tompa tollkést tartott a zsebében. Vannak még egyéb megemlíthető dolgok is, de ennyi is elég lesz, hogy segítse a nyomozásunkat.

Lestrade nevetett. - Sajnos, én még mindig szkeptikus vagyok - mondta. - Az elméletek nagyon szépek, de nekünk egy keményfejű brit esküdtszékkel lesz dolgunk.

- És itt hagyja az ügyet megoldatlanul?

- Megoldva hagyom itt.

- És a rejtély?

- Ki van bogozva.

- Akkor ki a tettes?

- Az az ember, akit leírtam.

- De ki az?

- Azt már bizonyára nem lesz nehéz kiderítenünk. Nem olyan népes ez a környék.

Lestrade vállat vont. - Én gyakorlati ember vagyok - mondta. - Igazán nem vállalhatom magamra, hogy bejárom a környéket egy bicegő, balkezes ember után. Az egész Scotland Yard rajtam nevetne.

Rendben van - mondta nyugodtan Holmes. - Én megadtam önnek az alkalmat. De ide is értünk a szállásához. Ég önnel. Majd hagyok önnek pár sort, mielőtt elutaznék.

Lestrade-et letettük a szállásánál, majd mi is hazahajtattunk, ahol az ebéd már az asztalon várt bennünket. Holmes nem szólt egy szót sem, gondolataiba temetkezett, s olyan savanyú képet vágott, mint aki egyszerre igen kínos helyzetben találja magát.

- Figyeljen ide, Watson! - szólalt meg, miután leszedték az asztalt. - Üljön le erre a székre, és hagyja, hogy prédikáljak magának egy kicsit. Nemigen tudom, mit csináljak, és nagyon szívesen venném a tanácsát. Gyújtson egy szivarra, és én kezdem a fejtegetéseimet.

- Csak tessék!

- Nos tehát! Ha megvizsgáljuk az esetet, találunk két körülményt az ifjú McCarthy elbeszélésében, amely mindkettőnknek azonnal szemet szúrt, bár ezek számomra mellette szólnak, ön szerint pedig ellene. Az egyik az, hogy az apja, az ő elmondása szerint, a "kúii" kiáltást hallatta, még mielőtt őt meglátta. A másik az a bizonyos utolsó utalás valami "bal"-ra. Még több szót is motyogott, mint tudjuk, de a fiú csak ezt tudta felfogni. Vizsgálódásunknak ebből a két pontjából kell kiindulnia, valamint abból, hogy a fiú a színtiszta igazat vallotta.

- Akkor vegyük először ezt a "kúii" kiáltást.

- Nos, erről a napnál is világosabb, hogy nem a fiúnak szólt. A fiú ugyanis idősb McCarthy tudomása szerint Bristolban volt. Tiszta véletlen, hogy ott volt hallótávolságon belül. A "kúii"-val az apa tehát másvalakinek jelzett, akivel találkája volt. Namármost, a "kúii" ausztráliai kiáltás, ausztrálok használják. Erősen feltételezhető tehát, hogy az a személy, akire McCarthy várakozott a Boscombe Poolnál, szintén járt Ausztráliában.

- És hogy állunk a "bal"-lal?

Sherlock Holmes egy összehajtogatott papírlapot húzott elő a zsebéből, és kisimította az asztalon. - Ez itt Victoria tartomány térképe - mondta. - Táviratilag rendeltem Bristolból tegnap este. - Kezével letakarta a térkép egy részét. - Olvassa el ezt - mondta.

- BAL - olvastam.

- És most? - felemelte a kezét.

- BALLARAT!

- Pontosan. Ez volt az a szó, amelyet az öreg megpróbált kinyögni, de a fia csak az első szótagot értette belőle. Megpróbálta megnevezni a gyilkosát, azt akarta mondani: a ballarati ezmegaz.

- Fantasztikus! - kiáltottam.

- Kézenfekvő. Amint látja, már meglehetősen leszűkítettem a problémát. A szürke öltözék volt a harmadik fogódzó - mármint, ha a fiú vallomását igaznak tartjuk. A homályos feltételezésektől így eljutottunk addig a bizonyosságig, hogy létezik az ügyben egy Ballaratból származó ausztráliai, aki szürke köpenyt visel.

- Így van.

- Ez azonban csak olyasvalaki lehet, aki járatos a környéken, mert a tavat csak a major vagy a birtok felől lehet megközelíteni, így idegenek aligha tévednek erre.

- Valóban.

- Ezek után jön a mai kirándulásunk. A talaj megvizsgálása során a tettes személyéről kiderítettem azt a pár apróságot, amit közöltem azzal a tökfej Lestrade-del.

- De hogyan jött rá ezekre?

- Ismeri a módszeremet, mely az apróságok alapos megfigyelésén alapszik.

- Tudom, hogy a testmagasságot nagyjából meg tudja állapítani a lépés hosszából. A csizmájára is következtethetett a nyomaiból.

- Igen, elég különös csizmát visel.

- De miből következtet a sántaságára?

- A jobb láb lenyomata nem olyan éles körvonalú, mint a balé. Tehát kevesebb testsúlyt helyez rá. Miért? Mert sántít.

- És a balkezessége?

- Ön is megütközött a seb jellegén, amikor a vizsgálat orvosi jelentését olvasta. Az ütést közvetlen közelről, hátulról mérték a fejre, és mégis a bal oldalt zúzták be. Ez csak úgy lehetséges, ha balkezes ember ütött. Amíg apa és fia között folyt a perpatvar, ez az ember ott állt a fa mögött. Még a tetejében szivarozott is. Megtaláltam a szivar hamuját, és mivel a dohányhamufajták között elég jól kiismerem magam, bátorkodtam kijelenteni, hogy indiai szivartól származik. Amint tudja, annak idején szenteltem némi figyelmet a témának, és írtam egy kis összefoglaló munkát száznegyven különböző pipa-, szivar- és cigarettahamuról. Miután megtaláltam a hamut, körülnéztem, és felfedeztem a csutkát is a moha között, ahová a tettes eldobta. Indiai szivar volt, s Rotterdamban sodorták.

- És miből jött rá, hogy szipkát használ?

- Láttam, hogy a szivarvég nem volt a szájában. Tehát csakis szipkával szívhatta. A végét úgy vágták le, nem harapták, de a vágás elég tépett, ebből következtettem a tompa tollkésre.

- Holmes - mondtam -, maga olyan hálót szőtt e köré az ember köré, amelyből az nem fog tudni kibújni. Megmentett egy ártatlan életet, mondhatni, elvágta a nyakára hurkolt kötelet. Már látom is, hová mutatnak a részletek. A tettes...

- Mr. John Turner! - jelentette be a szállodapincér, majd kinyitotta az ajtót, és bevezette a vendéget.

Különös, impozáns figura lépett be. Lassú, sántító járása, hajlott háta megrokkant emberre vallott, kemény, barázdált arca, hatalmas keze-lába azonban azt sejtették, hogy rendkívüli testi és lelkierő lakozik benne. Bozontos szakálla, ősz haja, kiálló, legörbülő szemöldöke együttesen bizonyos méltóságot és tekintélyes megjelenést kölcsönzött neki, arca azonban hamuszürke volt, ajka és orrcimpája lilás színben játszott. Első pillantásra láttam rajta, hogy valami idült, halálos betegségben szenved.

- Foglaljon helyet a díványon! - üdvözölte nyájasan Holmes. - Megkapta az értesítésemet?

- Igen, elhozta a vadőröm. Ön azt írta, itt kíván beszélni velem, hogy elkerüljük a botrányt.

- Gondolom, mindenféle szóbeszéd kapna lábra, ha én mennék a kastélyba.

- És miért óhajtott beszélni velem? - Ahogy a barátomra nézett, elcsigázott tekintetében olyan kétségbeesés ült, mintha már választ is kapott volna a kérdésére.

- Igen. - Holmes a tekintetre válaszolt, nem a szavakra. - Úgy van, ahogy gondolja. Mindent tudok McCarthyról.

Az öregember a kezébe temette arcát.

- Uram, segíts! - kiáltotta. - De higgye el: úgysem engedtem volna, hogy a fiatalembernek baja essék. Becsületszavamra mondom, hogy mindent bevallottam volna, ha a tárgyaláson elítélik.

- Ezt örömmel hallom - mondta Holmes komoran.

- Már most is bevallottam volna, csak a drága kislányom miatt nem tettem. Megszakadna a szíve... meg fog szakadni a szíve, ha meghallja, hogy engem letartóztattak.

- Lehet, hogy erre nem kerül sor - mondta Holmes.

- Hogyan?

- Én nem vagyok hivatalos bűnüldöző. Éppen az ön lányának volt az óhaja, hogy idejöjjek, én csak az ő megbízottja vagyok. Az ifjú McCarthynak természetesen ki kell szabadulnia.

- Én fél lábbal már a sírban vagyok - közölte az öreg Turner. - Cukorbeteg vagyok már évek óta. Az orvos azt mondja, talán egy hónapom sincs hátra. Azért mégis jobb szeretném a saját fedelem alatt lehunyni a szemem, mint a börtönben.

Holmes felállt, majd leült az asztalhoz. Tollat vett a kezébe, és egy köteg papírt tett maga elé. - Mondja el nekünk az igazságot - mondta. - Én lejegyzem a tényeket. Maga alá fogja írni, és ez az úr, Watson lesz a tanú. Így végszükség esetén elővehetem a vallomását, hogy megmentsem a fiatal McCarthyt. Megígérem magának, hogy csak akkor fogom felhasználni, ha ez végképp elkerülhetetlen.

- Így éppen jó lesz - mondta az öreg -, mert kérdés, hogy élek-e még, amikor a bíróság összeül. Ez nekem már nem sokat számít, de Alice-t szeretném megkímélni a megrázkódtatástól. Most pedig feltárok maguknak mindent. Végigcsinálni hosszú volt, de elmondani nem lesz az.

Maguk nem ismerték a halottat, ezt a McCarthyt. Ő maga volt az eleven ördög, ezt higgyék el nekem! Az Isten őrizze magukat attól, hogy egy ilyen ember karmaiba kerüljenek. Engem már húsz éve szorongatott, és elsorvasztotta az életemet. Azt mondom el legelőször, hogyan kerített a markába.

A hatvanas évek elején történt, az aranyásók között. Fiatal fickó voltam még akkor, forróvérű és zabolátlan, kész voltam akármire. Rossz társaságba kerültem, inni kezdtem, az aranyásással sem volt szerencsém, így aztán pusztai zsiványnak álltam. Ott így mondják ezt, errefelé egyszerűen útonállónak mondanák. Hatan voltunk, szilaj, szabad életet éltünk, időnként kiraboltunk egy-egy farmot, vagy feltartóztattuk az aranyásók kocsijait. A "Ballarati Fekete Jack" - ez lett a nevem, és a bandánkat, a ballarati bandát, még most is emlegetik Ausztráliában.

Egy napon aranyszállítmány ment Ballaratból Melbourne-be, mi pedig lesben álltunk, és megtámadtuk. Hat lovas katona kísérte, mi is hatan voltunk, úgyhogy fordítva is elsülhetett volna a dolog, de az első sortűzzel mindjárt négyet leszedtünk a nyeregből. Közülünk is hárman otthagyták a fogukat, mire megszereztük a zsákot. Én a kocsis fejéhez nyomtam a pisztolyomat, aki nem volt más, mint ez a McCarthy. Bár meghúztam volna akkor a ravaszt, de megkíméltem a gazembert, bár láttam, hogy gonosz, apró szeme az arcomat fürkészi, mintha az emlékezetébe akarná vésni a vonásaimat. Mi hárman megszöktünk az arannyal, meggazdagodtunk az árából, és átjöttünk Angliába anélkül, hogy bárki gyanakodott volna ránk. Itt elváltam a cimboráimtól, elhatároztam, hogy letelepszem, és csöndes, tisztességes életet folytatok ezentúl. Megvettem ezt a birtokot, mivel akkor éppen eladó volt, és hozzákezdtem, hogy jóra fordítsam a pénzemet, egy kicsit jóvátegyem a bűnt, amellyel szereztem. Meg is nősültem, és bár a feleségem fiatalon meghalt, itt hagyta nekem kicsi drága Alice-emet. Az ő piciny keze már kisbaba korában biztosabban vezetett engem a helyes útra, mint akármi más. Egyszóval, új életet kezdtem, és minden erőmmel megpróbáltam jóvátenni a múltat. És minden jól is ment, amíg McCarthy a karmai közé nem kaparintott.

Egy befektetés ügyében Londonba mentem egyszer, és a Regent Streeten találkoztam vele. Ágrólszakadt volt, ruhája-cipője majd elhagyta.

"Hát itt vagyunk, Jack!" - szólított meg, és megérintette a karomat. - "Mi leszünk a te családod, jó? Ketten vagyunk, a fiam meg én, és te majd eltartasz bennünket. Ha pedig nem... nos, Anglia finom, törvénytisztelő ország, és rendőr mindig akad kéznél."

Szóval eljöttek Nyugat-Angliába, nem tudtam lerázni őket sehogy sem, és azóta ott laktak ingyen a legjobb földemen. Nem volt tőle békém, nyugtom, nem tudtam feledni a múltat, akármerre fordultam, mindenütt ott járt a sarkamban a ravasz, vigyorgó képével. Amikor Alice felnőtt, még elviselhetetlenebb lett a helyzetem, mert a gazember fölfedezte, hogy nem is a rendőrségtől rettegek elsősorban, hanem attól, hogy a lányom tudomást szerez a múltamról. Attól kezdve bármit kívánt, meg kellett kapnia, és én megadtam neki szó nélkül mindent, földet, pénzt, házat, egészen addig, amíg olyasmit nem kért, amit mégsem adhattam oda. Alice-t akarta.

A fia is felnőtt időközben, ugyanúgy, mint a lányom, rólam meg mindenki tudta, hogy rossz bőrben vagyok, és McCarthy úgy gondolta, az lesz az igazi nagy fogás, ha a kölyke ül az egész vagyonomban. De ebben nem engedtem. Nem akartam, hogy az átkozott fajtája az enyémmel keveredjen. Nem mintha a kölyök ellen lett volna valami kifogásom, de az apja vére folyik benne is, és az nekem elég volt. Megmakacsoltam magam. McCarthy fenyegetőzött. Megmondtam neki, hogy tegyen, amit akar. Úgy volt, hogy találkozunk a tónál, félúton a házaink között, hogy még egyszer beszéljünk a dologról.

Amikor odamentem, láttam, hogy beszélget a fiával, úgyhogy elszívtam egy szivart, és egy fa mögött vártam, amíg magára marad. De ahogy ott hallgattam, amit mond, a keserű indulat mindent elnyomott bennem. Arra biztatta a fiát, hogy vegye el a lányomat, de hogy erről esetleg Alice mit gondol, az nem is érdekelte, mintha csak egy utcarongyáról lenne szó. Szinte megőrjített a gondolat, hogy velem együtt egy ilyen ember hatalmába kerüljön az is, aki nekem a legdrágább. Hát nem tudom letépni a béklyót? Amúgy is halálra ítélt, reményvesztett ember vagyok. Agyam még tiszta, a karjaimban van még erő, bár tudom, hogy napjaim meg vannak számlálva. És mi lesz az emlékemmel meg a lányommal? Mind a kettőt meg lehetne menteni, ha ezt a mocskos szájat elhallgattatnám. Hát megtettem, Holmes úr! És megtenném ma is! Bármily súlyosan vétkeztem is, rengeteg szenvedéssel vezekeltem érte. De hogy a lányom is ugyanabban a hálóban vergődjön, amely engem is fogva tartott, azt már nem tudtam volna elviselni. Agyoncsaptam, és nem éreztem több bűntudatot, mint ha csak egy ronda, kártékony féreg lett volna. A kiáltásra visszaszaladt a fia, de én addigra behúzódtam az erdőbe, igaz, vissza kellett mennem a köpenyemért, amit szaladtomban elejtettem. Hát ez a teljes igazság, uraim.

- Nem az én feladatom, hogy ítélkezzem ön felett - mondta Holmes, miközben az öregember aláírta a lejegyzett nyilatkozatot. - Csak imádkozom, hogy mi soha ne legyünk kitéve ilyen kísértésnek.

- Én is remélem, hogy nem, uram. És most mit szándékozik tenni?

- Tekintettel az ön egészségi állapotára, semmit. Ön is tisztában van vele, hogy nemsokára az esküdtszéknél magasabb ítélőszék előtt kell felelnie tetteiért. Magamnál tartom a vallomását, és ha McCarthyt elítélik, kénytelen leszek fölhasználni. Ha nem, akkor ezt szem nem látja többé, és az ön titka halála után is biztonságban lesz nálunk.

- Hát akkor ég önökkel! - mondta az öreg ünnepélyesen. - Ha majd eljön, az önök halálos óráját is könnyítse meg a tudat, hogy békét adtak nekem. - És az óriás alak imbolyogva és reszketve lassan kibotorkált a szobából.

- A Jóisten óvjon minket! - szólalt meg hosszú hallgatás után Holmes. - Miért űz gúnyt a sors az ilyen szegény, tehetetlen férgekből?

James McCarthyt egyébként felmentették a tárgyaláson, mégpedig azon számos mentő körülmény alapján, amelyeket Holmes szedett össze, és a védelem rendelkezésére bocsátott. Az öreg Turner a beszélgetésünk után még hét hónapig élt, most már azonban halott. Minden remény megvan arra, hogy az ifjú és a leány a múltjuk fölött ülő fekete felhőről mit sem sejtve, boldogan fog együtt élni...