– Holmes – mondtam –, ugye, nem kérdõjelezi meg a helyét a társadalomban? Merem állítani, hogy London sokkal rosszabb város lenne maga nélkül.

– Honnan tudhatjuk, drága barátom? Honnan is tudhatnánk? – válaszolt gondolataiba merülve és egy kissé szomorúan. – De ne féljen, Watson – mondta felvidulva – ezeket a szavakat nem én mondom, hanem Charles Dickens úr, akit erõsen a figyelmébe ajánlok ezen a viharos éjszakán.

Az ajtón felhangzó kopogás belém fojtotta a választ. Az éjféli látogató hallatán izgatottan pillantottam barátomra, de Holmes úgy emelkedett fel a székébõl, mintha az ilyen látogatások a leghétköznapibbak lennének. Könyvét a lámpa mellé tette, és a bereteszelt ajtóhoz lépett. Én inkább ahhoz az íróasztalhoz ugrottam, ahol a bilincseit és a fekete revolverét tartotta.

Holmes elhúzta a reteszt és kitárta az ajtót. Egy vihartól megtépázott, alacsony emberke állt elõttünk. Látogatónk tizennyolc évesnek látszott. Nem viselt kalapot, haja csapzottan lógott az arcába.

– Segítsen rajtunk, Mr. Holmes – kérte csendesen –, a mostohaapám üvöltözik.

– A mostohaapáknál ez nem ritka, fiam – mondta Holmes. – De ezen a viharos éjszakán csak rendkívüli esemény kergethette ide.

– Nem hinném, hogy ezért keresett fel egy detektívet, Mr...

– Phelps. Robin Phelpsnek hívnak, uram. Anyám tavaly ment férjhez Mr. Wolley-hoz.

– Üljön le, Robin, és mondja el nekünk, miért hiszi azt, hogy segíthetnénk magán – szólalt meg Holmes.

– Amint mondtam, mindenkire és mindenre üvölt, ami körülötte van. Valami nagyon nincs rendben, vagy talán megbetegedett – ezeknél a szavaknál Robin rám nézett; nyilván tisztában volt orvosi ismereteimmel.

– Kivel lakik egy fedél alatt, Robin? Írja le pontosan a helyzetet – kérte Holmes.

– A Charles Streeten lakunk, egy kis lakásban, Mr. Holmes. Én, az édesanyám és az anyai nagyanyám. Minden felbolydult, amikor anyám hozzáment Mr. Wooley-hoz, de végül békés, szivélyes hangulat alakult ki közöttünk. Mr. Wooley jól bánik velünk, de nagyon zsugori és jóval a lehetõségeink alatt élünk. A múlt hét során egyre ingerlékenyebb lett, és mára szörnyû haragra gerjedt.

– Betegségre utaló jeleket is látott a szokatlan dühkitörés mellett? – szakítottam félbe.

– Amennyire tudom, Mr. Holmes. Anyám és nagyanyám fõz rá. Sok mindent szeret: a baromfit, a bort, a pudingot ... és újabban az egrest. Pedig ezt egyikünk se kedveli.

– Igen, Mr. Holmes. Anyám nagyon zaklatott, nagyanyám pánikba esett. Mindannyian félünk tõle.

– Segítünk magukon, Robin. Jól tette, hogy eljött. Öltözzön, Watson és vegye magához az orvosi táskát.

Rámhunyorított, és összeszedtük magunkat, hogy Robinnal együtt visszatérjünk a Charles Streetre. Robin bérkocsija még a ház elõtt várt, így percek alatt a lakásban voltunk.

Szerény, de kényelmes környezetben találtuk magunkat. Könyvek hevertek szerte-szét, láthatóan sokat forgatták õket. Számos családi fénykép függött a falon. A konyhában egy kellemes vacsora maradékai sorakoztak, sült húsos tányérok, félig üres teás csészék és egy tál élénkzöld egres. Mrs. Wooley a sarokban sírdogált, Robin nagyanyja õrültként járkált a szobában és idõnként az ég felé lökte a karjait. Egy másik szobából a mostohaapa mérges vagy fájdalmas üvöltése hallatszott.

– Nézze meg, Watson – mondta Holmes. – Hozza ki a nappaliba, ha tudja.

A nagymama erre egy sarokba húzódott, Holmes pedig bejárta a lakást, mindent megvizsgált, amit a falakon, a földön, az asztalon és a konyhában talált. A szomszédos szobában Mr. Wooley a padlón feküdt a fájdalomtól összegörnyedve, kezét a hasára szorítva. Nagy nehezen a nappaliba vezettem és egy puha dívanyra fektettem. Látván az állapotát, Holmes meghagyta, hogy enyhítsem a kínjait és vigyázzak a család többi tagjára. Megígérte, hogy reggel visszatér, s egy tál egressel eltávozott.

Az éjszaka feszülten, de különösebb esemény nélkül telt el. Mr. Wooley kínjai egyhültek valamelyest, és a család láthatóan õszinte aggodalommal gyûlt köré. Nem sokkal hajnal után Holmes visszatért az üres tállal és egy nagy acélkanállal.

– Ne mondja! – kiáltottam. Rögtön elszégyelltem magam a hangos kitörés miatt, és félrevontam Holmest. – Azt hittem, az egyik családtag mérgezte meg, és a sárga kristályokéhoz hasonló esettel állunk szemben.

– Igazán, Watson? – húzta fel a szemöldökét. – Érdekes következtetés...

– Mire készül most, Holmes? – Gúnyolódása kissé felbosszantott.

– Elemzésre, barátom. Megint egy kis kaland a kémiával. Már eddig is fontos kísérleteket végeztem.

Összeszedtük a holminkat és a lakást elhagyva hamarosan boltokkal teli térre értünk. Az esõ elállt; tiszta, hûvös idõ volt. A boltok mellett elhaladva Holmes elmesélte az eredményeit.

– Elõször is vettem egy keveset az egreslébõl, és felhígítottam, hogy a zöld szín eltûnjön. Aztán ammóniaoldatot adtam hozzá. Sötétkékre változott. Jegyezze meg, Watson, ez fontos. Sósavas savanyítás hatására a kék oldat csaknem elszíntelenedett. Kálium-ferrocianiddal, K₄Fe(CN)₆, vörös csapadék képzõdött. Egész éjjel dolgoztam.

Még egy kísérletet el kellett végeznem. A tömény egreslevet kénsavval, majd alkohollal kezeltem. Hosszas hevítés után gyümölcsillatú gõzök távoztak, ezek leginkább az ananász szagára emlékeztettek.

Holmes levette a legközelebbit és lefeszítette a tetejét. Beletette az üvegbe az acélkanalát és kavargatni, nyomogatni kezdte a gyümölcsszemeket. Legnagyobb meglepetésemre a kanál bronzszerû fémmé változott.

Holmes rám mosolygott: "A rejtély megoldódott. Megtaláltuk, ki mérgezte meg Mr. Wooley-t."

Holmes kiment a boltból és keresett egy rendõrt. Az utca túloldaláról láttam, amint röviden tájékoztatja a felfedezésérõl. Nekem még fogalmam sem volt a rejtély megfejtésérõl. Miután visszatért a bolthoz, hazaindultunk a Baker Street 221B-be.

Mr. Wooleyt mindazonáltal megmérgezték, és a figyelmemet azonnal felkeltette a természetellenesen zöld egres, amelybõl – mint nyilván megjegyezte, Watson – csak õ evett. Kértem is belõle a háziaktól. A hölgyek boldogan elláttak vele.

A réz vizes oldata – a képzõdõ komplex hatására – sötékék lesz az ammóniától. Ugyanez történt az egres levével. A komplex sav hatására elbomlik. És ha a rézoldathoz savas környezetben kálium-ferrocianidot adunk, vörös csapadék válik ki, amely réz-, vas- és cianidionokból áll. Ennek a csapadéknak a képzõdését is kimutattam az egreslével. A kísérletek tehát mérgezõ rézsóra utaltak – fejezte be Holmes.

Kémiai tudásom messze elmarad a Holmesé mellett, mégis fel kellett tennem egy kérdést:

– A tömény egreslé, az alkohol és a kénsav együttesének hevítésekor gyümölcsszagú észter keletkezett, ahogy vártam. Ez alátámasztotta az acetátion jelenlétét. A méreg bázisos réz-acetát volt.

– De ki tette a befõttbe?

– A boltos, öregem. A szertõl zöldebb lett az egres – hogy szívesebben vásárolják. Az ételek és italok hamisítására vonatkozó 1869-es törvény szerint azonban tilos élelmiszerekhez színes ásványi sókat adni.*

– De miért változott meg a fémkanál, amikor megkavarta az egrest vele?

– Réz rakódott le a felületére. Az acélkanállal bizonyítottam be, hogy a bolt egresében réz van. A kanál vasionjai fémrézzé redukálták a rézionokat.

– A tegnapi Dickens-idézetre gondol? A sors keze lehet a dologban. Tegnap a Copperfield Dávid elsõ sorait olvastam fel...