Az egyik cseléd átvette a levelet. Olsen másnap eltűnt Birkhamből.
A kormányzó csak röviden érdeklődött az előző nap eseményei felől, és azonnal beszállt családjával együtt a szalonkocsiba. A kis vonat teljes sebességgel indult vissza Keletre. Patterson közölte Birkham lakóival, hogy Robin üldözésére indul, lehet, hogy soká elmarad, Pete Hall fogja helyettesíteni...
Másnap délelőttig huszonkét mérföldet tett meg egyfolytában. Az első kocsmában, ahol megpihent, a Denverből érkező reggeli lapokban óriási betűkkel ezt a hírt olvasta:
"AZ ÉLETFOGYTIGLANI RABSÁGRA ÍTÉLT TIGRIS ELSZÖKÖTT A BÖRTÖNBŐL!
Apa és fiú együtt indulnak újabb gaztettek elkövetésére.
Tízezer dollár jutalom annak, aki élve vagy halva kézre keríti őket!"
2.
A kormányzó dolgozószobájában egy őszbe csavarodó, harcsabajuszú, ember ült szemben Hunton íróasztalával.
A vállas, zömök, ötven év körüli egyén jó állapotbán levő, de igen gyűrött ruhát viselt. Mintha ez az öltöny hosszabb ideje raktárban hevert volna, mielőtt ismét felvették.
- Maga két hét múlva szabadulna csak, Barker, de olyan rendes magaviseletű rab volt, hogy már ma elbocsátották.
- Nagyon hálás vagyok.
- Nemcsak az a szándék vezetett, hogy megjutalmazzam. Nekem szükségem van önre.
- Ez esetben számíthat rám, Mr. Hunton.
- Olyan szívességet kérek, ami önt is gazdaggá teszi.
- Ez esetben minden áldozatot meghozok.
- Rendben van. Maga, Barker, most fillér nélkül szabadul és nagyzoló, úri életet kedvelő ember.
- Mit csináljak? Így születtem - felelte sóhajtva.
- Ha új szélhámosságot követ el, nem kerül ki többé a börtönből. Ezzel tisztában van, azt hiszem.
- Nagyjából. - Barker sóhajtott. - De hát élni kell valamiből. Mint színészt, nem méltányolnak eléggé.
- Hát most ajánlok egy szerepet, amiért olyan jutalmat kap, hogy végleg a tisztességes életre adhatja magát.
- Ez igazán csábító ajánlat.
- Maga külsőleg bizonyos fokig hasonlít egy régóta raboskodó híres banditára.
- Hm... Nem valami hízelgő... Fiatal színész koromban főhercegeket alakítottam.
- Az a bizonyos rabló, akire különösen lapos pillantású szemével és harcsabajuszával emlékeztet, nem mindennapi ember.
- Ezt gondoltam - felelte Barker, és elégedetten tapogatta vastag bajusza egyik szárát.
- A Tigrisről van szó.
Barker felemelkedett. Ijedtében nyitva maradt a szája, és csak némi késéssel kérdezte:
- Micsoda?... Egy állatot kell alakítani?
- A Tigris egy igen híres bandita népies neve.
- Értem. Olyasmi, mint Oroszlánszívű Richárd egy drámában.
- Mondjuk. Magának meg kell jelennie valahol ma éjjel két órára - sóhajtott Hunton -, mint a Tigris. A feladata az, hogy megtévesszen egy fiatalembert, aki a Tigris fia, de négyéves kora óta nem látta az apját.
- Hasonlót már játszottam, a "Windsori órásban", ahol mint főherceg térek vissza...
- Annál jobb. Ön meggyőzi ezt a fiatalembert, hogy nem akar többé rabló lenni, őt is lebeszéli arról, hogy gazember legyen...
- Az ilyesmi jambusokban szép csak igazán.
- Lehet, de ön lesz szíves prózában beszélni majd. Elhiteti a fiúval, hogy maga az apja, azután elbúcsúzik tőle azzal, hogy ön megveti a rablást, a vért és a gaztetteket.
- Ennyi az egész?
Hunton összevont szemöldökkel gondolkozott.
- Volna még valami... - mondta csendben, és dobolt az íróasztalon. - Mit szólna ahhoz, ha váratlanul tízezer dollárhoz jutna... Ugyanis annyi lesz kitűzve annak, aki kézre keríti a fiút és az apját...
- Kérem, én vállalkozom arra, hogy kézre kerítsem saját magamat... De verekedni nem tudok.
- Mindegy, hogy miképpen teszi ártalmatlanná! Itt egy fenevadról van szó, aki nyílt utcán lelőtte Brikham vendéglősét, aki ártatlan embert ölt, és további gyilkosságok sorozatára készül. Az ilyen embert... bárhogyan is, de meg kell ölni. Az emberiség érdekében jobb, ha elpusztul.
Nagy szünet következett.
- Én egyenes, igazságos ember vagyok, Barker... - mondta végre csendben a kormányzó. - De ha ezt az alkalmat elszalasztom, ismét egy Tigris teszi pokollá békés farmereim életét... Maga most a közelébe férkőzhet! Egy túsz van nála az Öreg Szél szakadéknál, akiért cserébe az apját követelte. Magáért megkapjuk a túszt...
- De kérem... én mint művész, később mint szélhámos, majd mint rab, megszoktam a kényelmes életet. Most ott a szakadéknál, szabad ég alatt...
- Van ott egy menedékház!
- Tiszta?... Mert én nem bírom a szennyet.
- Tiszta hely... - mondta hidegen Hunton.
- És milyenek az ágyak? Én nem tudok rossz ágyban hálni.
- Hát... Jó ágyak vannak... - felelte kissé halkan Hunton.
- Friss huzat?
- Friss... - hagyta rá bizonytalanul. - Gondolja meg: tízezer dollár...
- Szép pénz egy vidéki fellépésért... De ha a fiú látja, hogy... milyen ügyetlen vagyok...
- Akkor sem szólhat. A Tigris tizenhat éves börtönbüntetés után, öregen, nem lehet valami ügyes cowboy...
- Ehhez a szerephez meglehetősen életerős vagyok. Hány évesnek tart kormányzó úr, úgy ránézésre?
- Legfeljebb ötvenkettőnek.
- Na ugye! És mindössze ötvenegy vagyok. Ha nem untatom vele, úgy közlöm, hogy rövidesen megnősülök.
- Fogadja szerencsekívánataimat. Lovagolni tud?
- Kitűnően. Természetesen nyugodt, hajlott korú paripán. Lovagolni és vívni megtanítottak a színiiskolában.
- Hm... és rövidvágtában nem megy?...
- Közvetlenül a rövidvágta oktatása előtt otthagytam a színiiskolát, és Dakotába szerződtem. Sajnos, csak az első siheder szerepkörre, de később...
- Majd máskor elmeséli ezt, Mr. Barker. Most sietnünk kell, hogy ön elérje idejében az Öreg Szél szakadékot.
- Micsoda ötlet! Nem lehetett volna itt lent, egy kávéházban találkozni? Igazán ügyetlen...
A kormányzó sóhajtott.
- Kétségbeejtő, hogy éppen ön hasonlít az én emberemre... Most mindent elmondok, Barker. Megfelelő cowboyruhát szerez, gyűröttet, kopottat, amely látszólag sokáig feküdt az állami raktárban. Szóval...
- Szóval szörnyű. Mert ahogy itt a ruhákkal bánnak... - és végignézett önmagán. - Ez egy húszdolláros ruha, összesen kétszer volt rajtam, és mindössze öt évet ültem...
A kormányzó türelmetlenül csapott az asztalra.
- Hát most már vége legyen ennek!
- Én is azt mondom. Moly elleni megóvást a fegyencek ruháinak. Ez a zakó ártatlanul bűnhődött, fazonja az égre kiált.
A kormányzó úgy érezte, hogy vállalkozása csődöt mond saját idegein. Nem bírta már.
- Most ne szóljon közbe egy szót sem. Ön négy katona kíséretében gépkocsin elmegy a Vár-hegyig...
- Szép környék, egyszer egy vándorcirkusznál énekeltem Warwichban.
- Igen? Kedves... Szóval, ön gyalog megy tovább.
- Warwichba? Jól ismerem az utat...
Hunton egy ötkilós levélnehezítővel játszott, és egészen sápadt volt:
- Nem Warwich az a hely...
- De bocsánat! Csak tudom, hogy hol énekeltem...
- De most nem oda megy - suttogta könyörögve Hunton. - Most felmegy gyalog az Öreg Szél szakadékig.
- Nem lehetne autón?
- Az ösvény nem alkalmas gépkocsi számára...
- Akkor vigyünk egy motorkerékpárt, és azon folytatnám az utat...
Hunton verejtékező homlokát törölte...
- Mr. Barker... Öreg, vadnyugati haramiák lehetnek hülyék és ügyetlenek, de mégsem közlekednek motorkerékpáron...
- A fegyházban kitanítják az embert zacskókészítésre, szobafestésre, miért nem lehetett az öreg állatszerű rabló kényszermunkája a motorozás...
- Gazember! Azonnal hallgasson! - kiáltotta tele torokból Hunton, és az asztalra csapott...
- De kérem - hebegte Barker. Ön kimerült a sok munkától... Szedjen vasat, mert a vérszegénység...
Rémülten elhallgatott, mivel a kormányzó a revolveréhez nyúlt.
- Most elmondom nagyjából a Tigris élettörténetét. Alaposan a fiú sem ismeri. A Tigris elrabolta egy Hiller nevű szenátor leányát, és tisztességes életet élt vele Kaliforniában...
- Hol mindig kék a mennybolt... - jegyezte meg dallamosan.
- Egy Rower nevű farmer és még néhányan elfogták, azóta egyszer kiszabadult, hogy bosszút álljon Roweren, de ismét elfogták. Felesége meghalt, gyermekét Hiller egy barátja nevelte. Nagyjából ennyit.
- Egyszerű dolog. Elraboltam egy Rower nevű szenátor felesé...
- Ember! Írja fel az adatokat! Nem játssza majd jól ezt a szerepet...
- Hát kérem, súgó nélkül minden szerep nehéz.
A kormányzó felírta egy papírra az adatokat, és Barker a kabátzsebébe tette.
- Most szerezze be a holmit, és jelentkezzen egy óra múlva a katonákat vezető altisztnél, itt a kapuban.
Egy óra múlva megjelent Barker, a "Bánya réme" című darabból felelevenített külsővel, és odaszólt a várakozó altisztnek:
- Előre! Két órára Warwichban kell lennünk.
3.
Némi késéssel érkeztek, mert miután kiszálltak az autóból, Barker az első fordulón túl leült pihenni.
- Nem bírom...
- Hiszen tíz perce sem megyünk még!
- De ilyen meredeken... Pihennem kell...
Később rémülten kapott a zsebéhez.
- Vissza. Azonnal!
- Megőrült? A túsz élete forog a kockán.
- Ne vitatkozzon! Az adatok a zsebemben, a zsebem a másik ruhában! Belesülök a szerepbe...
- Gyerünk! Nekem parancsom van.
Kétségbeesetten bandukolt az altiszt előtt. Negyedóra múlva ismét leült.
- A tüdőm... Ha nem vigyázok rá, vége az orgánumomnak!
Az altiszt már azon a ponton volt, hogy megveri Barkert.
Ahogy mind meredekebb lett az út, és feltűnt a távolban a kunyhó körvonala, Barker úr aggodalmaskodva fordult az altiszthez.
- Nem fedezi fel ez az... állatnevű utód... a csalást?
- Nem valószínű...
- Mi az, hogy valószínű?... Uram! Ez úgy lelő itt egyedül, a tetőn, mint a szöcskét.
- Ugyan... Ki lő szöcskét manapság...
- Ön tréfás ember. Én azonban visszafordulok.
- Ez esetben lelövöm.
- Maga képes!
- A tetőig kell kísérnem, amíg a foglyot átveszem. Ha szökést kísérelne meg, akkor lelövöm...
Barker leverte a port egy kőről, odateregette zsebkendőjét és leült. Úgy látszott, hogy sírva fakad...
Virradt.
- Mr. Barker! Hármat számolok - mondta az altiszt.
- Csak tessék... engem nem zavar...
- De ha nem folytatja az utat, és veszélyezteti a túsz életét, akkor lelövöm!
- Örökké ezzel a lelövéssel jön! - kiáltotta siránkozva, és továbbment, de ismét visszafutott a zsebkendőért a kőhöz. Végre odaért a menedékházhoz.
Az altiszt levette a fegyverét.
- Ön most félúton a kunyhó előtt megáll. Ha továbbmegy, lelövöm.
- Ezt már hallottam!
- Induljon!
- Jó! Jó! Talán fussak nem? De ideges...
- Hármat számolok...
- Számol vagy lelő, ez az egész művészete.
- Egy...
- Az ember szívességet tesz, és végül...
- Kettő...
- Jó! Jó!
Elindult. A kunyhó lakatlannak látszott. Ébredt a nap. Mr. Barker megállt. Pontosan félúton volt a kunyhó előtt.
Most a küszöbön a férfi jelent meg és egy nő. A nő rámosolygott a férfira, és ment...
Az altiszt lövésre kész fegyverrel állt. Robin elővette a pisztolyát, és az ajtószárnnyal fedezve magát, oldalt lépett.
Barker szabadon állt, igen szomorúan. Most melléje ért a nő.
- Jó reggelt - szólt nyájasan Barker, és megemelte a szombréróját, de a kalap nem mozdult, mert az álla alatt megerősítette egy vékony szíj.
Molly és az altiszt elindultak lefelé a szerpentin úton. Barker tétovázott. Mehet már?... Ez az altiszt elfelejtette megmondani, mi lesz, ha még tilos, és akkor a parancs szerint lelövi?...
Végül az altiszt annyira eltávolodott a leánnyal, hogy Barker rászánta magát, és a kunyhó felé ment.
A revolveres fiatalember is elhagyta a fedezéket, és feléje jött.
Ott álltak egymással szemben.
Barker széttárta a karját:
- Fiam! - kiáltotta érzelmesen.
Robin kissé tétován még két lépést tett. Az arcán inkább csodálkozás látszott, mint megilletődés. Kétségtelen. Ez a Tigris!
Az arc... a harcsabajusz... Mandulavágású, lapos szem...
A két kar átölelte. Viszonozta az ölelést.
- Örülök, hogy látom... Apám...
De furcsa szó ez... Különösen annak, aki először életében mondja ki.
- Menjünk a... házba - mondta Barker -, fáradt vagyok.
Robin előreengedte.
- Nem maradhatunk sokáig, bizonyára üldözni fognak - jegyezte meg közben.
Figyelmesen végignézte az "apját", mialatt belépett a kunyhóba... Nagyon megviselte a tizenhat évi börtön... Bizonytalan léptű, bizonytalan hangú, riadt pillantású, idős ember. Nem is emlékeztet a Tigrisre, akitől rettegett mindenki. Szinte félénk... Vajon a szabad levegő, a kóborlás helyrehozza-e még? Vagy végleg megtört és megöregedett?
Nem érzett semmit belülről. Az apja. Sajnálta. De a hűvösség, ami három napja borzongatta belülről, nem múlt el.
Az öreg ott ült a padon, ahol az imént Molly, és szomorúan körülnézett. "Hol vannak itt az ágyak?", gondolta Barker.
- Akar kávét?!... - kérdezte Robin.
- Igen, kérek kávét, fiam... Még nem reggeliztem...
Mialatt tüzet gyújtott, néhányszor féloldalt ránézett az "apjára". Különösen beszél. Keletiesen. Mint Molly.
Barker sejtett valamit a fiú gondolataiból, ezért nyomban feltette a csizmáit az asztalra.
- Tudod, fiam, tíz éve a fegyház irodájában dolgoztam... urak között... Ott sokat változik az ember.
Ez ügyes volt. Robin elgondolkozva főzte a kávét.
- Csak néhány nap előtt tudtam meg, hogy a fia vagyok, Olsentől.
- Kitől?
- Olsentől - felelte Robin csodálkozva.
- Ja úgy... Ugyanis én azt hittem... Hm... No nem tesz semmit...
Miféle dolog ez? Olsenről még az elveszett írásban sem volt szó... Szép pácban van.
- Olsen mindent elmondott - folytatta Robin.
- Helytelenül tette!
- Miért mondja ezt?
Most következik a szerep.
- Fiam... - kezdte vibráló, de büszke hangon, mint az öreg Duval a "Kaméliás hölgy" című darabban. - Én nem vagyok már az a régi állat, akitől rettegett a Nyugat valamikor... Megtörtem, sokat olvasgattam a börtönben... mindent másképp látok... Nem térek vissza többé rablónak. Nem is tehetném... Elpuhultam... Fáradt vagyok, és megvetek minden erőszakosságot.
- És az anyám?... Nézze... itt az órája!
Felkattantotta az óra fedelét, és Barker csodálkozva látta a szép nőt a gyermekkel. Robin összehúzott szemmel figyelte...
- Igen... ez ő... - mondta Barker zavartan. "Ez a Hunton egy szót se beszélt az óráról!", gondolta dühösen.
- Nem akar bosszút állni Roweren?
- Nem. És kérlek, te se tedd. Utazzunk el Keletre, én csendre vágyom, te próbálj elhelyezkedni valami ipari szakmában... Azt mondja a Biblia, hogy szeresd felebarátodat, mint tenmagadat...
Robin szomorúan nézte. Kétségtelen, hogy a Tigris kissé meghibbant a tizenhat éves büntetés közben...
- Amit elhatároztam, azt befejezem. És maga is velem jön. Ha elértük a célunkat, akkor elviszem messzire, ahol nem ismerhetnek fel bennünket, és békességben fogunk élni...
Barker szomorúan konstatálta, hogy kár, ha valakinek nincs fia. Milyen jó lenne, ha ez a szép szál ember csakugyan elvinné valamerre, és gondoskodna róla öreg napjaira. De hát ez egy futóbolond rabló, ő meg nem az apja, hanem egy Barker nevű rovott múltú színművész.
- A két ösvény felől fognak megközelíteni, a Bölények földje és Birkham irányából - magyarázta Robin. - Talán már úton vannak...
- Akkor nem menekülhetünk, hacsak nincs harmadik ösvény...
- Kész tervem volt, amikor idejöttem - folytatta csendesen Robin. - De azonnal indulnunk kell. Sajnos, egyelőre nincsen két lovunk, és nem is lesz, amíg a hegyek között vagyunk...
- A hegyek között?... - hebegte Barker.
- Úgy van. Csak a havasok felé próbálkozhatunk kitöréssel.
Barker köhögni kezdett, mert torkára futott a kávé...
- A Balta-hágóig még alig jött le a hó, és a hegygerinc túlsó felén akadálytalanul elérjük Folkstont. Kissé nehéz utunk lesz, mert a Balta-hágó kétezer méter, de ilyenkor még járható.
- Kérlek, fiam... én megadom magam az üldözőknek... És te is okosabban...
- Ezt a szégyent nem! Két Tigris nem adja meg magát. Vagy harcban esünk el, vagy ha megöregedtél, megrokkantál, ha félsz... Hát végezzünk magunkkal.
Robin csendben kihúzta a revolverét. Barker elfehéredett, és a két térde összekoccant...
- Nem... nem!... Menjünk... ahová akarod... A Fejsze-szorosba vagy... mindegy.
...Néhány perc múlva ott lépegetett a keskeny ösvényen, lóháton, a távoli havas csúcs felé. A csúcs puszta látásától kirázta a hideg...
...És a komor tekintetű ifjú ott lépegetett a nyomában.
AJÁNLOM AZ OLDALT
