Fele úton sem volt a leány az altiszttel, amikor lovascsapat igyekezett szemben velük felfelé, olyan gyorsan, amennyire csak a meredek ösvényen lehetséges volt.

Molly nyomott hangulatban indult el. Nem tudott úgy örülni a szabadságának, ahogy várható volt. A furcsa rabló gyengédségével, gyűlöletszerű hidegségével nagy hatással volt rá. Ahogy megpillantotta az üldözőket, érthetetlen aggodalom szorította össze a torkát...

- Ezek... utána indulnak? - kérdezte az altisztet.

- Igen. A két ösvény felől egy-egy csapat indul az Öreg Szél szakadékhoz. Kevés esélye van arra, hogy elmeneküljön.

- Az minden bűne, hogy elrabolt engem a kormányzó vonatjáról?

- Az a legkisebb talán - felelte az altiszt.

- Mit követett el még?

- Gyilkolt.

Molly összerezzent. Ez nagyon fájt neki.

- Verekedés... közben?

Az altiszt tagadóan megrázta a fejét.

- Nem. Agyonlőtte a birkhami vendéglőst, bosszúból, mert a leánya kikosarazta. Agyonlőtt két embert, mert régebben trapperek voltak, és segítettek a Tigris kézre kerítésében. Az egyiket álmában ölte meg.

Molly nem szólt többet. Borzasztóan fájt ez neki. Már volt egy kis regényes képe kialakulóban az ő "rablójáról", aki furcsa, nyers, de titokban jó lelkű ember... És most kiderül, hogy aljas gyilkos... Milyen szelíd, szomorú szeme van és okos arca...

A gépkocsi, amelyen Molly poggyászát is elhozták, Silver Cityig vitte. Itt a katonák megvárták, amíg vonatra száll Country felé. Ez volt az utolsó vasútállomás New Mexikó határán. Innen kocsin vagy lovon lehetett csak eljutni a távoli vad vidékre, ahol Folkston fontos helység volt. A környező gazdaságok mezővárosa, néhány kereskedéssel, orvossal, telepes bírósággal.

Silver Cityben az egyetlen érkező utas Molly volt. Egy ősz szakállú, köpcös cowboy már messziről integetett széles kalapjával.

Sokáig szorongatta Molly kezét.

- Gyönyörű nagy kisasszony lett, Miss Rower.

- Maga meg semmit sem változott, Bob apó! Hol van apa?

A vén cowboy egy pillanatig tűnődve nézte a kalapkarimáját, azután újra vigyorgott.

- Mr. Rower mostanában egy másodpercre sem hagyja el a birtokot. Sok a munka és vigyázni kell...

Felrakta Molly bőröndjét az állomás előtt várakozó homokfutóra. Felült a kocsiülésre, és nekivágtak a keskeny, gödrös útnak.

A vasúti sín, amely mind hosszabban ágazik szét a fővonaltól, egyre több nyugati tájat nyel magába.

Folkston felé, ahol véget ér a sín, a táj is megváltozik. Olyan dús, őserdőszerű völgyek, hatalmas koronájú fákkal benőtt dombok, derékig érő, nedves földből nőtt fű, mindenfelé sima, természetes táj. Kunyhó, országút, falu, farm, a látóhatár széléig egy sem tűnik fel. A levegő hűsebb, párásabb, a legelők szabálytalan foltokban nyúlnak el, kidőlt törzsek, embermagasságnyira nőtt gyom, zegzugban vágtató kis hegyi patakok, fenségesen szabálytalan és mégis félelmetes, roppant élő táj képe fogta körül Mollyt a sebesen guruló homokfutón, amely néhány lelket kirázó döccenéssel ugrott át a hepehupás ösvény egy-egy emelkedésén...

Ahogy távolodtak a vasútvonaltól, a táj egyre dúsabb, elhanyagoltabb, ősibb lett, és néhány óra múlva sebes sodrú, széles folyóhoz értek.

- A Yakue! - szólt hátra jelentősen Bob apó, és ostorával a sellőkre ágaskodó, tarajokkal rohanó vízre mutatott hajtás közben.

- Készül a zsilip? - kiáltotta a leány.

Bob apó arca elkomorodott, és összeszorított foggal visszafordult a lovak felé.

Nem felelt.

Pedig az udvariasság úgy, mint a fák és a hegyek, éppen ezen a vidéken őrizte meg ősi, érintetlen, előkelő frissességét, ahová nem vitte el a vasút az új kor csodáit.

- Nem hallotta, Bob apó! - kiáltotta újra Molly. - Azt kérdeztem, hogy mi van a zsilippel?

Bob megrántotta a két szárat, hogy a félvad kanca felhorkant, és hátrarugdalt néhányszor.

- A zsilip készül, Miss Rower...

- Mikorra lesz meg?

Bob ismét előrefordult.

- A csoda van evvel a lóval? Farkast érez a szél irányából...

Molly nem kérdezett többet.

A folyókanyar felett egy zöld mohos, nedves palló vezetett át a folyón, itt keresztülhajtottak. Az út kissé szélesebb és laposabb lett, ami azt jelentette, hogy gazdaság lehet a közelben. Jobb felé a mezőn már feltűnt a folkstoni csorda egy része. De még mindig kihaltnak tűnt a vidék, és vadul összegubancolódott bozótok, cserjék, dombra futó erdőségek regényes panorámája fogta körül őket. Alkonyodott.

Azután elkezdődött a furcsa játék. Egy domb mögött két fegyveres cowboy lépett elő hirtelen.

- Hőőő!... - kiáltotta Bob apó, és visszafogta a lovakat.

- Ez Bob és a Miss - mondta az egyik fegyveres.

- Mit ijesztitek ezt a vad bestiát! - förmedt rájuk az öreg, és csak Mollyra való tekintettel nem szitkozódott.

Este lett. A holdtalan sötétség aljától csak egy fekete foltban vált el a dombok és erdőségek vonala.

Elérték a következő fordulót. Itt is fegyveresek tartóztatták fel őket.

- Lassan, Bob apó! - szólt az egyik cowboy. - A ló nekiszalad a drótnak valahol.

- Van annyi esze mint neked!

Csakugyan drótakadályok következtek. Szerteszét, kanyargó vonalban tüskésdrót húzódott a magas fű között, és a fegyveres őrök kinyitották az átjárót a kocsi előtt. Tovább futottak egy ritkás erdőségen keresztül.

- Miféle háború készül itt, Bob apó? - kérdezte Molly.

- Még nem lehet tudni. Ez most az új rend. Őrök, drótakadály, tán még üteget is hozat az a vén Rower egy napon.

Csak így beszélt a gazdájáról, aki a homokfutó utasának apja is volt egyben.

A ritkás erdő utolsó fái mögött, mintha világító bogarak tűnnének fel imbolygó röppenéssel és különös zaj; nyikorgás, zörgés hallatszik.

Egy újabb fegyveres tovább engedte őket, és kiértek a folyópartra.

A fénybogárnak látszó pontok fáklyalángok voltak. A készülő zsiliphez értek. Már szinte befejezettnek látszott a kőgát. Mindenfelé homokot talicskáztak, csákányok zörögtek, kiáltások hangzottak...

Éjszaka is folyt a munka, fáklyafénynél. És a zsilip körül fegyveres cowboyok látszottak; a töltésen, az úton és az egyes dombtetőkön.

- Ott van apa! - kiáltotta Molly.

Egy feltűnően magas lovasra mutatott, aki lassan léptetett a zsilip körül kiszáradt mederben.

Bob nagyot rikkantott egy munkás felé.

- Hej, Buck!

A munkás csak feléjük nézett, de nem jött oda. Egyenesen a lovashoz futott, valamit mondott, és a homokfutóra mutatott.

Jack Rower megnyomta térdével az állatot, és körbefordult. Lassan léptetett a kocsi felé. Jack Rower nem jött indulatba. Örömének, bajának nem adott kifejezést.

A magas, vállas ember, bozontos, ősz szemöldökkel, széles állával, szürke-fehéres szemével és roppant vállaival ennek a fenséges, vad vidéknek a megtestesítője volt. Úgy illett bele Folkston környezetébe, mint az ősfa vagy a magányos bazaltkolosszus...

Hetvenöt éve ellenére úgy ült a nyeregben, mint egy szobor, szokatlanul nagy kezével lazán fogva a szárat.

"Sovány lett... És szomorú a szeme", ezt mondta magában Molly, miközben az apja nyugodtan léptetett feléje.

- Isten hozott, Molly - mondta, és leszállt a lováról. A leány kiugrott a kocsiból és átölelte.

A munka kissé megállt, mert sorra odajöttek azok, akik a leány legutóbbi látogatásánál már a farmon dolgoztak, és üdvözölték Mollyt.

- Vidd haza a lányt, Bob - rendelkezett Rower.

- Te... még nem jössz?... - kérdezte Molly.

- Itt kell maradnom, amíg megvirrad, majd holnap beszélünk.

És ellovagolt. Mollyra furcsa, rossz előérzet nehezedett. Mintha harctéren járna. Drótakadályok, őrszemek, fegyver és ellenőrzés mindenfelé.

Késő este volt, amikor a homokfutó begurult vele a farm udvarára. Nem messze a kis Folkston helység elmosódó lámpafényei látszottak. Mielőtt a kocsi behajtott, Bob apó átkiáltott a kerítésen.

- Mozgás! Miss Rowerrel vagyok!

Azután vártak. Az udvarról csaholás hallatszott, és valaki szitkozódott.

- Mi az Bob? - kérdezte aggódva Molly.

- Ilyenkor már szabadon engedik a vérebeket, most újra megkötik a sok csúf dögöt, mert még nem ismerik önt.

Vérebek!

Ezen a tájon, ahol nem ismerik a zárt kaput, és lopás, betörés emberemlékezet óta nem fordult elő.

Vérebek!

Robin szavai jutottak eszébe:

"Ne menjen Folkstonba. Utazzék vissza inkább..."

Úgy látszik, tudta, hogy miért mondja.

Amikor végre begördültek az udvarra és a fegyveres cowboyok egy üdvözlő, fáradt "Hurrá"-t kiáltottak kalaplengetve, a megláncolt vérebek keservesen üvöltő kórusa jelentette a voltaképpeni fogadtatást.

2.

Késő délelőtt ébredt Molly. A sok fáradság után először pihent igazán kényelemben és biztonságban. Amikor az ebédlőbe ért, édesapját egy vitatkozó csoport közepén látta, a tornácon. A heves hangokra ösztönszerűen megállt.

Vad külsejű, durva arcú folkstoniak fogták körül Rowert, aki közömbösen, szivarozva nézegette őket, mintha nem is lenne érdekelt az ügyben, csak pártatlan hallgató.

- Utoljára vagyunk itt Rower - kiáltotta egy gyapjas hajú, vastag orrú roppant cowboy, akkora négyszögletes fejjel, mintha kőből faragta volna valami ügyetlen szobrász. Lapos, nagy kezét ökölbe szorította, és az asztalra csapott olykor. - Nem tárgyalunk tovább!

- Én eddig sem tárgyaltam veletek - felelte a farmer nyugodtan. - Csak meghallgattam a fecsegéseteket.

- Szóval azt akarod, hogy vér folyjon? Mert itt az utolsó emberig harcolni fogunk az őrültséged ellen. Jól tudjuk, mit várhatunk tőled, de sok lúd disznót győz...

- Azt hiszitek, hogy félek? Tőled, Allan? Vagy ezektől?... - kérdezte olyan nyílt megvetéssel, hogy a nagyfejű görcsösen megszorította a revolvere markolatát.

De mielőtt felelhetett volna Rowernek, félretolta egy hosszú, sovány, harcsabajuszú ember, akinek seriffjelvény volt a gomblyukában.

- Most én beszéled veled, Jack - kezdte nyugodtan, de igen határozottan. - Nem kell a zsiliped, érted? Ezen a vidéken mi döntünk arról, hogy mi történjék velünk! Az emberek nem akarják, hogy zsilip legyen. Kiszárad az alsó folyásnál minden legelő, és elköltözhetünk innen a marhákkal.

- Idetelepszenek Keletről az adóhivatalnokok! - kiáltotta egy Hiron nevű izgatott, szeplős karvalyorrú. - Lemegy a marha ára, mert utat építenek, és Arizonából meg Nevadából áthajtják a felesleget.

- És a legelők! - lépett elő újra Allan, az ormótlan fejű. - Azt hiszed, tűrjük, hogy a zsilip összegyűjtse a vizet és kipusztuljon a dús rétség?!!

- Én a seriff vagyok - mondta újra az ősz hajú sovány vastag, félelmetesen öblös hangján. Vigyáznom kell a rendre, ezért választottak meg.

Rower olyan nyugodtan szivarozott a vihar közepén, mintha nem is kolt revolverek és marcona, megdühödött emberek fognák körül, hanem legyek döngicsélnének.

- Azt mondod, hogy seriff vagy, Hould - kezdte lassan, és leverte a szivarja hamuját. Jó, hogy ezt említetted, mert az ember szinte elfelejti.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- A seriff kötelessége, hogy a választókra való tekintet nélkül az igazságot képviselje. Megvédje a magántulajdont, és ne tűrjön erőszakoskodást. Most arról van szó, hogy emberek a törvény ellenére a tulajdonomban levő zsilipet erőszakkal megsemmisítsék, és te itt állsz az élükön. Ezért okos dolog, ha megmondod, hogy te a seriff vagy, mert az ember nehezen hisz ilyesmit...

Hould meghökkent, de a nagyfejű nem adott időt arra, hogy zavara feltűnjön.

- Igenis, a seriff a kötelességét teljesíti! Ha nyugodtan nézi, hogy épül a zsilip, akkor semmit sem tesz azért, hogy elkerüljék a vérontást, mert itt vér folyik, Rower, kegyetlen harc lesz! A zsilipnek pusztulni kell.

Rower kiegyenesedett és egészen eléje állt a beszélőnek.

- Elkészül a zsilip, Allan! Érted? És ha harc lesz, azt nem én fogom megbánni.

- A legelőkről van szó! - kiáltotta a szeplős Hiron. - Azt hiszed ölbe tett kézzel nézzük, hogy a folyó menti legelők kiszáradjanak, és arra kényszerüljünk, hogy a marhákat lebunkózzuk?!

- Van legelő lejjebb a Pecos-folyónál is. De lehet legelő mindenhol, ha felépül a zsilip, mert lesz mesterséges öntözés. Még egyszer annyit hoz a gazdaság, mert kapunk vasútállomást, ide járnák a marhakereskedők, üzemeket létesítünk és minden négyszögölnyi föld a mostani árának a kétszeresét éri. Vakok vagytok és ostobák, ha ezt nem akarjátok.

- Nem akarjuk!

- Vesszen a zsilip...

- Száz évig jó volt így ahogy van! A nagyapáink is így éltek...

Összevissza kiáltoztak, az öklüket rázták, és szorosan Rower körül csoportosultak. Ez oldalt vágta a szivart a szájában, két hüvelykujját a revolverövébe akasztotta, és közömbösen nézett a távolba.

Molly rémülten szorította kezét a szívére...

Amikor végre elült a lárma, ismét Hould a seriff szólalt meg.

- Ismerünk, Jack. Tudjuk, hogy veszett ember vagy, ha megmakacsodsz. De eddig itt szerettek téged, mert úgy tudták hogy van szíved. Miért akarsz harcot?

- Azért, hogy Folkstonból boldog, fejlődő város legyen. Ezért kell a zsilip. Most pedig elég volt belőletek.

Allan egy szitkot fojtott el.

- Magadra vess, Rower azért, ami történni fog.

- Eddig is magam feleltem a tetteimért...

A folkstoniak morogva távoztak, és gyűlölködő pillantásokat váltottak az udvaron ácsorgó fegyveres cowboyokkal.

3.

- Mióta állsz itt? - kérdezte meglepetten Mollyt, amint az ebédlőbe lépve szembetalálkozott a leánnyal.

- Hallottam... mindent...

- Hm... Hát furcsa emberek... Nehezen fér hozzájuk a civilizáció. De ez sajnos, nincs másképp.

- És mit fognak tenni most?

Rower nem felelt nyomban. Vállat vont.

- Mindent megkísérelnek majd, hogy a zsilipet ne készítsük el...

- Revolverharc lesz?

- Lehetséges - felelte őszintén Rower. - Ez ugyan nem tisztességes eljárás, és itt becsületes "vademberekről" van szó, de lehetséges, hogy elfajul. A haladás mindig harcot jelent - mondta mintegy önmagának Rower, és elgondolkozva bámult ki az ablakon. - Legtöbbször azok küzdenek késhegyig minden újításért, akik később hasznát látják...

- Miért erőszakolod, ha nem akarják?

- Mert megszoktam, hogy ne változtassam a szándékaimat akkor sem, ha ez másoknak nem tetszik! Engem azért állított ide a sors, hogy ez a zsilip megépüljön, és Folkston ne legyen távoli Vadnyugat, ősi állapotban tengődő dzsungel. Ezek az ostoba alakok csak azt a pár legelőt látják, ami kiszárad az alsó folyásnál! Lehet, hogy harc lesz. Nem! Biztos, hogy harc lesz, de a zsilipet megépítem.

Eldobta a szivarját, és néhány lépést tett fel alá a szobában. Olyan volt ez a hatalmas, szálfaegyenes, ősz ember, széles vállaival, fiatalosan csillogó szemével, mint a régi Nyugat valamelyik legendás regényhőse.

- Te visszamész természetesen New Yorkba.

- Nem.

- Tessék?

Meglepetten sarkon fordult. Rower nem szokta meg az ellentmondást. Molly azonban nyugodtan nézett a szemébe.

- Nem megyek New Yorkba. Ha téged veszély fenyeget, akkor itt a helyem. Nem lenne egy nyugodt percem New Yorkban.

Rower hosszan nézte Mollyt, azután megsimogatta a leány csillogó, szőke haját.

- Hát maradj. De ha elfajul itt a harc, akkor menned kell.

- Ha nem lennétek itt az isten háta mögött, akkor tudnád, hogy megálltam már a sarat, veszélyes helyzetben - kezdte vidáman Molly. Szerette volna a fogságát valahogy úgy elmondani, hogy ne hozza nagyon tűzbe az apját.

- Miféle veszélyben? - kérdezte gyorsan, és bozontos, ősz szemöldökeit összevonta.

- Túsz voltam... Hunton kormányzó vonatját feltartóztatta egy rabló.

- Mi?... - döbbenten felemelkedett, mert kezdte sejteni, hogy a leány apránként, óvatosan közöl valamit. - Beszélj, Molly. Mi történt?

- Hallottál te valamit a Tigrisről?

Rower most igazán elcsodálkozott. Két napja sincs hogy Countryból lovas küldönc hozta Patterson seriff sürgönyét, amelyben a Tigris fiának gyilkosságait közli, és figyelmezteti Rowert, hogy vigyázzon.

- Mit tudsz te a Tigrisről? - kérdezte olyan csendesen Mollyt, hogy a leány csodálkozott.

- A Tigris fia huszonnégy óráig fogságban tartott...

Elmondta sorjában, hogy mi történt. A vasúttámadást, az Öreg Szél szakadék közelében töltött napot. Rower szokatlan melegséggel nézett a leányra.

- Nagy veszélyben voltál, Molly... Igazán szerencse, hogy az a vérengző barom...

- Nekem azt mondta, hogy nem ölt meg senkit, csak önvédelemből egy embert...

Rower nevetett.

- És kettőt orvul. Egyiket álmában.

Molly maga sem tudta, miért szorul össze a torka keserűen.

- Honnan tudod?

Rower megmutatta Patterson sürgönyét.

- Olyan valószínűtlen... Nyers és szigorú volt, de mégis jó... és csak az apját akarta kiszabadítani.

Rower komoran nézett maga elé.

- Ez megnehezíti a zsilip dolgát. - Felállt. - Elhatároztam, hogy mégis visszaküldelek New Yorkba.

- Mondtam, hogy nem megyek!

- Akkor magam viszlek, ha kell, erőszakkal.

- De hát miért?!

- Mert a két Tigris Folkstonba készül, tán itt is vannak már. Azért, hogy leszámoljanak velem. És ez olyan harc lesz, amilyennél te nem lehetsz a közelben.

Molly szeme megtelt könnyel.

- Te mit tettél, amiért gyűlölnek?

- Elfogtam a Tigrist... - egy szivart ropogtatott zavartan. - Talán helytelenül tettem, mert a Tigris akkor már jó útra tért...

- Miért fogtad el?

Rower hallgatott.

- Az ördög ágaskodott akkoriban a véremben... Kaland, embervadászat, harc... Azután ostoba hiúság... Az emberek tudták, hogy a Tigris a sógorom. Úgy éreztem, hogy ez a homlokomra van írva. Felkutattam, és...

- És még mindig erőszakkal tartotta fogva azt az asszonyt?

Rower mereven bámult a szivarból felszálló kék füstszálakba.

- Nem... - mondta azután tompán. - Szerették egymást...

- Akkor nem volt helyes...

Rower az asztalra csapott.

- Rabló, gyilkos, gazember volt!

- De jó útra tért, és...

- Mi?! Te véded?! - Egy másodpercig úgy nézett Mollyra, hogy a leány megijedt. Azután idegesen elnyomkodta a kétharmad szivart, és kurtán befejezte a beszélgetést. - A legelső jelre, ami a veszély kezdetét jelenti, New Yorkba utazol.

Felkapta a puskáját, és ment. Molly látta, amint lóra kap, és a töltés felé vágtat.