Martin, az új pincér megrezzenő térdekkel fülelt egy mű-pálmafa mögül, amely a tejivó lagymatag légkörében, sárgult hegyű kardlevelekkel bóbiskolt.

Egek!

Két vendég csendes beszélgetését leste.

A fekete bajuszos, aki rózsaszín nyakkendőjét keskeny átmérője után kaphatta emlékbe, egy kalap vagy selyemruha szalagjai közül, félszemét laposra húzta, és komoran így szólt:

- Warinsnak estére meg kell halni!

- Rendben van - felelte a másik. Ez kék csíkos inget viselt, egyetlen mogyoró nagyságú kávéfolttal a jobb oldalán. A kávéfolt kicsiny volt, csaknem divatos.

- Warins halála csak egy jól irányzott szúrás dolga.

- És a pisztoly, az kutya?

- Nem kutya, de hangfogó kell rá. Ez bonyolulttá teszi az ügyet. Maradjunk csak egy pompás, jól irányzott tőrdöfésnél.

A pincér már ment volna, hogy intézkedjék, de térdei olyan sűrű tremolóban rezegtek, hogy erőt kellett merítenie. És amíg merített, addig a két gyilkos tovább beszélt.

- Hát legyen tőr! Esetleg görbe késsel a fejét levágni. Mi?... Nem rossz. De akkor délután kell Warinst megölni, mielőtt Maud megérkezik. Lehet, hogy itt mégis pisztoly lesz az igazi.

- És hová lehet elrejteni az áldozatot?

- Ez igaz! Hiába töröm a fejemet dél óta, nem jut eszembe alkalmas hely a Warins teteme számára.

- Ha most megbeszéljük, akkor én levágom, mint a pinty...

A pincérnek nem sikerült erőt merítenie, hát azon erőtlenül, ahogy térdei még a legsűrűbb tremolóban bizonytalankodtak, elindult. A tükrös pénztárban ülő, ősz tulajdonoshoz sietett.

Ezt Hoggardnak hívták, és hajdan ügetőtréner volt. Egy Barbara nevű telivér kanca fejbe rúgta, és ekkor felhagyott a sporttal. Gyógyulóban, lábadozása idején megismerkedett egy Lilian nevű ápolónővel. Barbara rúgása behegedt. Hoggard nőül vette az ápolónőt, és Lilian hozományából berendezték a tejcsarnokot. Mivel Hoggard a kórházi ápolásnak köszönhette szerencséjét, nem akart hálátlan lenni, és a tejcsarnokot Barbara Tejbárnak nevezte.

A kancáról csak ennyit.

Most kissé felhúzta szeméről bojtos gyapjúsapkájának szélét, mert Martin, az új pincér, falfehér arcszínben, fogvacogva megállt előtte.

- No, Martin - kérdezte közlékenységre biztató jóindulattal -, kevés a vendég, mi?

- Uram - rebegte Martin -, a rendőrséget kell hívni.

- Már gondoltam rá. De azok nem járnak rendszeresen tejcsarnokba. Tűzoltó még előbb szóba jöhet. Talán van ismeretsége a rendőrségen?

Mivel a válasz nem érdekelte, pipára gyújtott, és egy oldalpillantással megszámolta, hogy elég lesz-e átmenetileg a márványlapra előkészített cukoradagok száma.

- Főnök úr... két vendég... ott... a pálmánál arról beszélt... hogy meg kell ölni valami Warinst.

A tulajdonos tűnődve szipákolt kurta pipájából.

- Nem rossz - mondta azután -, így nincs semmi zavar, amikor Maud megérkezik. De hová rejtik a tetemet?

Martin hátralépett. És csuklott.

- Nem értem... Önnek ebben része van?

- De mennyire. Harmincöt százalék. Azonban, ha még csak Warins problémájánál tartanak, akkor maga is benne van, mert abból ma már nem lesz regény, és felíratják a két kávét.

- Hát regény?... Szóval, regényt írnak?

- Természetesen.

- De az a bajuszos kifejezetten azt mondta, hogy este levág valakit!

- A kiadót. Jegyezze meg, hogy este mindig levágnak valakit. Vagy engem, vagy a kiadót. Engem sűrűbben. Mivel ebbe a tejcsarnokba csupa kalandregényíró jár, elhiheti, ha állítom: több regénynek vagyok az áldozata, mint a Scotland Yard kimutatásában szereplő gyanús tetemek összesen.

Ezzel megelégedetten lenyomogatta kisujja körmével pipájában a parazsat, és úgy érezte, hogy divatjamúlt céhrendszer hagyományait ápolta, amikor kioktatta új pincérlegényét.

- És gondolja, főnök úr - kérdezte talán még több aggódással, mint az imént -, hogy felíratják a kávéjukat?

- Ezt fogadhatja nálam, pedig az ügetőn csak tréner voltam, és az nem köthet fogadást. Viszont - morfondírozott Hoggard -, ha Warinst még idejében leszúrják...

- Úgy látom, előnyben részesítik a zajtalan pisztolyt.

- A szóban forgó pisztoly neve - oktatta az új pincért Hoggard, mint a rég letűnt céhrendszer türelmes maradi híve - hangfogós. A "zajtalan" kifejezés settenkedő egyének, esetleg különleges írógépgyártmányok hallgatagságát fejezi ki. De semmiképpen sem vonatkozhat pisztolyra.

- Viszont írógéppel nem lehet ölni.

- A megrúgott, ősz Hoggard gőgös gúnnyal mosolygott e tájékozatlanságon.

- Jegyezze meg, kedves Martin, ölni mindennel lehet. Kivéve talán a kést, pisztolyt, mérget és hasonló alkalmatosságot, amelyekért a kiadók manapság már alig fizetnek. Itt legutóbb megöltek egy dél-amerikai bankárt, a Rejtélyes sörnyitó segélyével úgy, hogy ujjlenyomat sem maradt a szerencsétlenből. Az egyik főszerkesztő, akit ön kihallgatott, I. G. Patkins, az ausztráliai Lady Pockot egy olyan találmánnyal tette el láb alól, amely az embert egyetlen másodperc alatt vegyi képletére bontja. Ha jól emlékszem, ebből a hölgyből nem maradt más, mint H₂-Dx₄ és S₃+O₇. Mindössze ennyi. És ez sem válaszolt. C. R. Lewinnek elseje táján sürgős volt, hogy lakásadónője érdekében néhány áldozat fejtörést adjon a Scotland Yardnak. Ekkor hirtelen egy joghurt mellett megölte a Hétujjú Gordont. Hogyan? A regénye címében szereplő Preparált szipka alkalmazásával olyképpen, hogy a szipka végébe ciánkálit applikált az ékszerész, és a revütáncosnő addig idegesítette Hétujjú Gordont, míg ez átharapta dühében a borostyánt, és a veszélyes méreg huszonnégy órán belül végzett vele...

- Úgy tudom, hogy a cián az nyomban öl...

- De C. R. Lewin nem, mert az áldozat vallomása fontossággal bírt lakásadónőjével fennálló függő elszámolása szempontjából. Egy teljes ívet tett ki a vallomás, és csak azután lett kész az ötíves regény. De öltek itt már körömráspollyal, képkerettel, a Három piros kalaptű-vel úgy, hogy ezek végül egy keresztrejtvény megoldását adták. És öltek már regénnyel is, mert egy szerkesztő halálra unta magát olvasás közben. Ezért ön sohase mondja, kedves Martin - intette pincérét magasra emelt pipaszárával, a céhszerű hagyományokhoz méltó, bölcs összefoglalások hangján rezümálva -, hogy mivel lehet, és mivel nem lehet ölni, mert talán éppen A zajtalan írógép titka lesz L G. Patkins legközelebbi regényében a bűntény megoldása.

Martin felvonta szemöldökét, és idegesen körülnézett:

- Bocsánat, de az írógép az én ötletem volt. Kénytelen leszek a mondott esetben I. G. Patkins urat plágiumért perelni. Nevetséges! Az ember már egy ötletet sem mesélhet el nyugodtan.

- Vendégeim, hála a sorsnak, nem szorulnak a maga ötleteire. Elég bolondságot írnak ők maguktól is. De ha van ötlete, ne sajnálja tőlük. Itt nem babra megy a játék. Itt kávéról van szó. Ha nincs ötletük, annak maga adja meg az árát. Ha van, ők adják meg. És a kávé ára emelkedik. Rendkívül fontos az, hogy Warins tetemét idejében elrejtsék, mert hat óra után a kiadóhivatalban nem váltják be a szerkesztőségi utalványokat.

- Szerintem - szólt könnyedén Martin - a kémény az, ami elsősorban alkalmas Warins elrejtésére. Maudról fel sem tehető, hogy megérkezése után nyomban a kéményben keresse Warinst.

- Nono - intette Hoggard a túlzott optimizmustól Martint. - Ez a Maud okos és kemény teremtés, továbbá a végsőkig elszánt, mert családi ékszerei forognak kockán. De lehet, hogy használható az ötlet... Halló, uraim! - Odaszólt L G. Patkinsékhoz. - Mi volna a kéménnyel?

- Megjegyzem, ezért nekem részesedés jár - mondta izgatottan Martin.

- Nem jó! - kiáltotta vissza I. G. Patkins. - Tél van. Fűtik a kastélyt. A kandallóból kitóduló füst mindent elárul.

Martin egy igaztalanul mellőzött egyéniség keserű mosolyával elfordult, és asztalkendőjét meglengette a biliárd posztója felett, de csak annyira, hogy a legyek éppen hűsöljenek kissé, azonban ijedtségre ne legyen okuk. A biliárdasztal különben büfé volt, ahol organtinnal letakart torták és hideg húsfélék csábították Mr. Hoggard vendégeit meggondolatlan költekezésre.

Martin nem állt oda az igazát bizonyítani.

A kémény igenis jó, mert ha füstöl a kandalló, arra gondolnak, hogy nedves a fa. Semmi esetre sem bontják szét a Warins-kastély tetején az évszázados kéményt. Különösen Maud nem tesz ilyet, érkezése napján.

De mit vitatkozzék ezekkel?

Elvárhatja tőlük, hogy mást is elismerjenek?

Hát majd megmutatja nekik! Majd ő is ír egy regényt. Nagy vicc! És igenis a kéménybe rejti el Barrunsot, aki egy Mabel nevű leány családi ékszereit jogtalanul magánál tartja, mert ez átadta neki az orosz forradalom idején, és menekülés közben nem volt idő arra, hogy írást kérjen.

Remek!

Miért nem füstöl a kémény! Írta: G. P. Martin.

Nem jó. Akkor mást: A kastélykémény titka. Igen!

...Ez legalább nem olyan elcsépelt. És mondjuk, a lánynak nemcsak a családi ékszereit tartja magánál ez a Barruns, hanem az unokaöccsét is, aki nyomorék. Később zsarolja Mabelt, és egy politikai okirat ellopásánál alkalmazza.

- Martin! Egy Mazagrant!

- Igenis!

...Most még kiszolgálja őket. De amikor kétszázezerbe nyomják a könyvét, észre sem veszi a sok ponyvaírót. Mert az övé nem lesz füzet! Az írás lesz! Értékes gondolat is akad majd benne! Akkor eljön ide egy nap, és csodát látnak!

- Itt a Mazagran, vigye.

...És nemcsak a nyomorék öccsét tartja magánál, hanem kényszeríti a nőt, hogy egy revüben táncoljon, és közben szuggerálja. Amíg szuggerálja, addig a nő kitűnően táncol, de világhíréhez szükséges Warins magnetikus hatása.

- Tessék, a Mazagran!

- Nem tudja véletlenül, hogy mennyi ideig tart egy légionárius kiképzése?

- Két hónap, teljes felszereléssel! - felelte Martin nyomban. És eszébe jutott, hogy a leány bátyja beáll a légióba, mert ő az oka a bajnak és a családi ékszerek eltűnésének.

- A kémény akkor lenne jó - szólt oda Patkins -, ha a detektív éppen a kastélyban tartózkodna, és így a kandalló füstölése nyomra vezeti.

- És ha Warins megérné a detektív érkezését? - tűnődött Martin.

- A gondolat nem rossz - szólt H. W. Morisson, és egy fejrántással helyrelendítette szemébe hulló haj tincsét -, de miért jön a detektív, ha Warinst nem gyilkolták meg?

- Lehet a rokonuk - felelte Martin, logikai kézitusával védve ötletét.

- Nem! - I. G. Patkins hajthatatlan volt. - Warinsnak meg kell halni! Nyomtalanul eltűnik! Estig!

És idegesen megnézte karóráját.

- Legyen poggyász? - kérdezte H. W. Morisson.

- Wickfield kis állomás, feltűnik a nehéz bőrönd a poggyászraktárban.

- Hát maradjon Warins ez egyszer életben! - csicsergett váratlanul egy tavasziasan üde hang a helyiségen át. - Tán jó útra tér, és kiengedi karmaiból MacBoltont, aki a terveket őrzi.

Nany volt. Sötét ruhájában, fehér kötőjében, narancsszínű szőkeségében, olyan kedves, kisfiús mosollyal, amilyen kenyereslány arcán szinte kizárólag tejcsarnokban viríthat manapság.

Ő sajnálta Warinst.

Nany mindenkit sajnált. Ha tőle függ, még a Titokzatos Mr. Morton is életben marad.

Pedig hát ez képtelenség volt. De még Warinsszal is megjárta a leány, mert a tulajdonos hátratolta gyapjúsapkáját, és ráripakodott:

- Maga ne biztassa őket! Fél négy van! Csak tegyék el Warinst láb alól, mert itt nincs több hitel!

És visszahúzta szemeire a sapkát, mint nyugovóra térő főbérlő, ha lebocsátja lakása ablakán a függönyt. Azután elszenderedett. A gyapjúsapka eredetileg Barbara rúgásának nyomát óvta, mert ez a patkó alakú forradás esős napokon vagy ingerültség esetén szaggatott. Azonban idők jártával egy benyíló szobát helyettesített, ha Hoggard úr a kötött holmi peremét félárbocra eresztette orra hegyéig, és elvonult mögötte a külvilágtól.

Nany szívére vette a korholást, és búsan továbbsétált. Két karján andalogva hordta a tálcát, és sajnálta Warinst. De sajnálta azt a fekete hajú, égő szemű, sovány férfit is, aki egy homályos sarokban írt már vagy tíz perce.

Bánata van. Ez látszik rajta. Csak úgy írogat. Nem gyorsan és céltudatosan, mint a többi.

Végignézett a szerkesztőkön.

Ő szerette a "fiúkat", és csak betűik szerint, bizalmaskodva K. B.-nek, L. Z.-nek vagy Mr. R. I.-nek nevezte őket. Mert itt mindegyik viselt legalább két kezdőbetűt, hogy világhírre jutása esetén nevét ne bitorolhassák, vagy nehogy elcseréljék egy kezdő névrokonával. Volt itt például H. G. Shaw és G. B. Wells is. Nany szerette, hogy ezek a fiúk mindig izgatottak, mindig írnak, mindig rablókról és bűnözőkről, és közben szorgalmasak, becsületesek. Elsején rendesen fizetnek, és többé-kevésbé hozzátartozókat is támogatnak keresetükből.

Több szerkesztő is szerelmet vallott már neki a vendégek közül, de Nany minden álma egy könyvelő volt, akivel valahol a környéken élnének házaséletet, és egy kisautón bejárnának a fővárosba, a filmszínházakat látogatni.

- Nany! - szólalt meg az egyik vendég - adjon elsejéig még egy vajas tésztát.

Ez nem volt becsületes ember. Mindig van kivétel, aki a szabályt erősíti. Már a neve sem állt jól.

D. Curt-Máder!

Nevének hangzása alkalmas volt arra, hogy a nagy Courts-Mahlerrel összetévesszék. Ezért szűk családi körben és a tejcsarnokban "Névhámosnak" nevezték. A szélhámos és a névmásoló elnevezésének összevonásával képezték az új szót, kizárólag D. Curt-Máder megjelölésére.

- Elsején megfizetem! - biztatta könnyelműségre Nanyt, mint valami Mefisztó. De Gretchen itt már rutinié volt:

- Maga nem adja meg! - felelte tagadóan és állítóan. Megtagadta a hitelt, és állította, hogy a szerkesztő jellemtelen.

...Négy órára járt.

Ilyenkor kialakul a tőzsde. Adnak és vesznek. Témát, címet, társat keresnek és cserélgetnek.

Mire Martin villanyt gyújtott, kialakult az irányzat: légióban különös kereslet van! De tartja magát a cowboy is. Detektív lanyha.

- Társulok légióhoz! Ez a fő cikk.

Új vállalat alakult, amelyik kizárólag légionárius regényeket nyomat! Sárga Kék elnevezéssel és színnel! Vesz négyívest... vesz tizenkét ívest... húszíveset... Másodközlésben is!... Harmadközlésben!... Elfogadáskor csekket ad!

- Fél regényhez készpénzzel társulok!

- Én adok légióötletet! - kiáltja Z. H. Bartholomy.

- Nekem most kell szállítani egy cowboyt, és van egy félig kész légióm!

- Stop! - mondja másvalaki. - Egy cowboyt visszakaptam a bukott Nevada kiadótól.

- Indián nélkül!

- Félvérrel. De a címet megtartom!

- Stop! Itt a félig kész légió!

- Halló! - kiáltja L. S. Robin. - Jó befejezéssel társulhat valaki a Számum fenegyerekei-hez.

- Benne!

És a tulajdonos csendben alszik, kötött sapkájának privát lakosztályszerű ellenzője mögött. És a Névhámost sem érdekli az ügy. Ő szerelmi történeteket ír. Szerencsés masamódokról, tengerpartokról, álruhás lordokról...

Specialista.

Ilyentájt érkezik Happy Max, aki kizárólag befejezésekkel kereskedik, fix áron, fél dollárjával számítva egy-egy bűnügy kibogozását, vagy az Ellopott személyvonat megoldását, mivel újabban hatalmas ingatlanok és roppant géperejű járművek eltulajdonítását bizonyos előszeretettel vásárolják a kiadók.

Szinte egyidőben vele befut a nélkülözhetetlen ember!

Senki sem szereti. Mint általában a nélkülözhetetlen embereket. Nincsenek betűi. Csúfneve van. Az Egyszerű Plack vagy: a Vörös Plack. Igazi nevét nem tudják.

Sokan kétségbe vonták, hogy volt neki valaha.

Az Egyszerű Plack úgynevezett középfordulatokat szállít. A középfordulat igen fontos. Itt a regény. Kész a fele. A végére van már jó csattanó, és megtörtént a nagy fordulat is. De itt még kell legalább egy vagy két ív a terjedelemhez, ami nem unalmas. A regény vége előtt. Fontos!

Általában nehéz ügy.

Erre való az Egyszerű Plack. Feladják neki a témát odáig, ahol elakadt, és ő mosolyogva, csodálkozva, olykor tárt karral így kiált:

- De hisz ez egyszerű!

És ajánl valamit, ami éppen fordítottja mindannak, ami a legtágabb értelemben vett kalandregény-logikával elképzelhető. Pont az ellenkezőjét mondja.

Hogy minek?

Mindegy. A fő, hogy az ellenkezője legyen.

Azonban ne vágjunk elébe az eseményeknek. Az események ugyanis általában olyankor kezdődnek itt, amikor megérkezik az Egyszerű (vagy Vörös) Plack.

Az Egyszerű Plack haja teljesen vörös volt. Olyan égővörös, hogy ha sötét este váratlan lámpafény csillant meg rajta, félelmetesen hatott távolról, mint valami közelgő fáklyásmenet.

Továbbá kövér volt, és ettől gyerekarca kerekedett. Ez a gyerekarc állandóan mosolygott vagy harsányan kacagott. Alkalmazkodóképességében a hízelgés szórakozott és könnyed rutinjának olyan gépies lelkiállapotában élt, hogy nem hallott, nem látott, csak helyeselt, kacagott, csodálkozott és dicsért. Még akkor is, midőn a tulajdonos megemlítette, nedves időben, Barbarára emlékeztető szaggatását. E panaszt nyomban elnyelte Egyszerű Plack kedélyének üres szalmát csépelő traktora:

- Á?!... Igazán?! Nagyon jó!... Látja, ez nagyon jó!... Ne is folytassa!... Ezért szeretem magát... Hogy van Mrs. Hoggard?

Ezt kérdezte. Egy özvegy kávéstól!

És továbbment kacagva, és újságolta, hogy az öreg is hallja, milyen kedves fiú ez a Hoggard, milyen jókat mond, és milyen kár, hogy nem lett író.

Ezt mindenkinek mondta. Saját találmánya volt. A cipészét ezzel szerelte le egy főtárgyaláson. Nem tudott hová lenni a csodálkozástól, amikor Mr. Burke becsületszavára állította, hogy soha életében nem volt író.

Azután liheg, legyezi magát egy zsebkendővel, és odaül I. G.-hez vagy W. H.-hoz, és legyezésre alkalmazott zsebkendőjét a gallérja mellé gyűri, mint aki hegedűszólóra készül. Majd könnyed iróniával, az előlegezett rossz kritika hangján, ezt kérdi:

- Na, mit ír?

Ő már mielőtt leült, az arcáról látta, hogy az illető megakadt. Ez látszik. Sokat néz a kerek faliórára, néha megrendül a szemöldöke, de az irón csak áll a papíron, permanensen és hiába.

- Az ördög tudja! - kiáltja D. B. Igaldys, és odacsapja az irónt. - Itt elakadtam a történetben. Tudja, úgy kezdődik, hogy a légió toborzó irodájában...

- Várjon. Ha tudom a történet elejét, az csak zavar. Kezdje mindjárt ott, amikor a kilencvenedik oldalon az őrmester kelet felé mutat, és azt mondja: "Gardez vous! Fiúk! A pokolba is! Ma megmentjük a légió becsületét! Anavant!"

- Nahát, éppen itt tartok. - Felvette a teleírt lapot. Azzal sem törődött, hogy az Egyszerű Plack maga elé húzta a kávéját, és kavargatta. Olvasott. - "Fiúk - és az őrmester az oázisra mutatott -, ma vagy eljutunk oda..."

- Ezek eljutnak! - mondta idegesen az Egyszerű Plack, és a süteményt is maga elé húzta. - Nem kétséges. Ezt az egész dolgot hagyja ki. És hagyja ki azt is, hogy a menetoszlop végig kitart az oázisig. Inkább ott kezdje a leckét, ahol a sejk hordáit kvázi egyenlővé tették a földdel.

D. B. Igaldys megadta magát, és másutt kezdte az olvasást.

- "Végre lepihentek. Mindenfelől sebesültek nyöszörgése hangzott, és az őrmester, előírás szerint, torlaszt építtetett az oázis köré, kövekből..."

- Az csak akkor kell, ha szabad sivatagban táboroznak...

- Nem igaz. Az mindig kell, ha nincsenek erődben.

- Ez jó. Szóval, ha kivonulnak az erődből Marseille környékére, akkor felszedik az útburkoló kockákat, és falat építenek. Na mindegy...

Legyintett, beleharapott a süteménybe, és itta a kávét. D. B. Igaldys az órára nézett, nyelt, sóhajtott s folytatta.

- "A távolban elhaló harci dübörgés. Elcsendesedett minden, és a sejk hordái szinte egyenlővé lettek a földdel. Azután mindenkit..."

- Befedett a sivatag állandóan röpdöső pora. Ezeket elengedhetné nekem. A röpdösést.

- Nem ezt akartam olvasni. Szó sincs röpködésről. A szállongó por fedte be őket. Röpdösni a madarak szoktak.

- Ha befejezte a természetrajzórát, térjünk a tárgyra, mert más dolgom is van még. Szóval, itt "esik" a regény?

- Úgy van - ismerte be megtörten. - A végére van már hatásos rész: amikor leleplezik a leleplezést, és kiderül, hogy a leány fivére ártatlan meghurcolás áldozata volt. De addig két ív...

- Nagyon egyszerű! Egész bizonyos, hogy van a légióban egy mellékvonalban szereplő fiú, akinek nem tudják a nevét, nem tudják, milyen nemzetiségű, hol született és minek. Szomorú, és senkivel sem bizalmas.

- Véletlenül van ilyen.

- Ez kész szerencse. Maga épp a harcnál tart. Tehát a harcban megsebesül, és meggyónja egy barátjának a halálos pillanat közeledtével, hogy mi a neve, a nemzetisége, hol született és minek. Azután visszahanyatlik...

- És meghal.

- Meggyógyul.

- Őrült!

- Attól még meggyógyulhat.

- Maga őrült! Mi értelme van...

- Ne meséljen! - szólt rá fölényesen, és rágyújtott D. B. Igaldys cigarettájára. - Ez pont két ívet ad. És feszültség is van benne! Képzelje el: meggyógyul a haldokló, ott menetel a Szahara poklában, a sietve futkározó porfátylak alatt, és valaki tudja a titkát! Érti? Amit azért mondott el, mert azt hitte, meghal. Most a legnagyobb gondban fő a feje, mert életben maradt, és nem vitte a sírba, hogy elárulta a titkot...

D. B. Igaldys két másodperc alatt még azt is látja az ötlet anyagában, amihez az Egyszerű Placknak nincs érzéke, mert ez egy ostoba, hízott fráter.

- Azért mégis szemtelenség - mondja most idegesen -, hogy így egyszerűen odatelepedik valakinek az asztalához, amikor látja, hogy ír...

- Rendben van! - mondja elégedetten az Egyszerű Plack, zsebre dugja a kezét, és amikor feláll, övön felül húzza a nadrágját, hogy feltűnik a helyiségben mindkét lábikrája, messze fedetlenül.

Most átmegy A csilingelő gyilkos szerzőjéhez, aki áldozatának csengetéssel jelzi, hogy ütött az utolsó órája. Kitűnő minden, de a közepén itt az a rész... ahol a nagyhercegnő elutazott... és az irattáska ott van a kő alatt, az atomrombolás titkával...

- Tudja, ide kell valami, amíg Melville visszatér Skóciából, hogy leszámoljon a kapitánnyal.

- Nagyon egyszerű! - kiáltja lelkesen a Vörös Plack. - Talán akad egy rész a regényben, amikor a főfelügyelő teát főz a Scotland Yardon, és a nyomozás holtpontra jutott?

- Véletlenül van egy ilyen rész.

- Ez nagy szerencse. Mert akkor valaki jelenti, hogy meglett a táska, amibe a csatahajó tervét rejtették! És így semmi akadálya, hogy vízre bocsássák az atomromboló naszádot.

- Micsoda hülyeségeket beszél!? Az atomrombolás egy elmélet. A mai technika csúcsa.

- Legyen! - feleli bölcsen az Egyszerű Plack. - Oly mindegy, hogy helyesen mondjuk-e azt, amit egyikünk sem tud. Mégis ajánlom az atomrombolót, mert jól hangzik. Szóval, óriási szenzáció! Cseng a telefon, serceg a rádió, dübörög a rotációs: Megkerült a narancsszínű táska, vagy olyan színű, amilyet írt.

- Véletlenül narancsszínűt írtam. Na de a táska nem kerülhet meg, csak a végén, amikor Melville leszámol a kapitánnyal.

- Az igaz. De megkerülhet egy hamis táska, amivel tévútra vezetik a rendőrséget. Mondjuk, a kapitány tette, aki a nagyhercegnő utazásából joggal következtet arra, hogy Melville leszámolásra készül!

Közben megevett egy fél tejfeles túrót, és nyúl a sütemény felé, de A csilingelő gyilkos szerzője elhúzza a tálat.

- Maga napról napra erőszakosabb lesz, Plack. Legyen szíves, és hagyjon írni.

...És megismétlődik az eset a Nevada Farkasa írójánál is. Szintén igen egyszerű a fordulat. Mert véletlenül szerepel a regényben egy öreg, becsületes seriff, akinek a tekintélyét meghurcolták a rablók.

Kész szerencse.

Mert ekkor Mexikó felől érkezik egy ismeretlen cowboy. A seriff egyszer csak megpillantja őt, éspedig abból az alkalomból, amikor ez a vadregényes egyén negyven-ötven embert bántalmaz. Kész szerencse, hogy véletlenül ez is előfordul a regényben.

Nahát, akkor elő a coltokkal! A jó negyvenötös colttal, a mindenségit... És az idegent közvetlen közelről fejbe lövik, egyszer, kétszer, ötször, hatszor, szóval, huzamosabb ideig agyonlövik. De ez a félelmetes jövevény idegenszerű mosollyal megnedvesíti az ajkait, mint valami kellemes leopárd, és így szól: "Nem fog a golyó!"

Természetes!

Mert éjszaka megelőzte önmagát, előrelovagolva táborhelyéről, a halálos ellenségének a pisztolyát vaktöltésekkel látta el. Azután visszatért, és hajnalban úgy jött, mint aki érkezik...

Ez is egy ív.

Ez is egy kávé, fél zsemlével és a refrénszerű, befejező gorombasággal.

Az Egyszerű Plack, mintha megköszönték volna a szívességét, nyájasan bólogat:

- A fő, hogy megvan a fordulat. Hát csak sietni vele.

Általában valahogy így történik ez. De nem mindig. Például ma is szélcsend van. Úgy látszik, nincs fennakadás fordulatokban. A helyiség valamennyi szerkesztője buzgón ír. Időnként az órára néz valamelyik, s még buzgóbban folytatja. Megáll, csak másodpercekre, a rágás szenvedélyének hódolva, ám mentolos ízű gumi helyett irónja keserű gyökerén rágódik, a felső nagy őrlő és a jobb alsó, kis őrlő közbejöttével. Azután, az így nyert lendülettel, ismét a papír fölé dőlve róják a sorokat. Egyre szorosabbra fonják a hálót néhány tettes körül, mind nagyobb kínszenvedések közepette roskadoznak a légionáriusok, és egyre elképesztőbb gyakorlattal rántják elő a coltot, midőn a nagy üldözés végén Hobbo Hill nem bírja idegekkel a hajszát, és szembefordul a Virginiai Kölyökkel, hogy kezdődjék a végső küzdelem.

A küzdelemnek hatig végződni kell, mivel a kiadóhivatal zárása után a szerkesztőség utalványait aznap nem váltja be.

Viszont, mi legyen ezzel az Egyszerű Plackkal? Itt áll, és nincs egy jel, amelyből arra következtessen, hogy szükség van rá. Nem... Ez ijesztő...

Körülnéz.

És feltűnik neki az égő szemű, fekete hajú ifjú, aki nem tekinget a faliórára, nem rágja az irónt, mindössze néhány szál papír van előtte, és a nagy részét immár beírta.

Ez kezdő!

Ábrándos lelki életet folytat a témával. Olyasfajtájú tájékozatlan amatőrnek látszik, aki vázlatot készít. Aki nincs tisztában a regényírás eukleidészi geometriájával, és a mese részletei egyre színesebb epizódok feltárásához vonzzák.

Ez az Eukleidész, megjegyzem, nem volt kalandregényíró, vagy ha igen, Hoggard úr tejcsarnokában még nem látták. Itt a Névhámos említette ezt a szerkesztőt, amikor a regény részleteivel kapcsolatos vonzó elkalandozásoktól óvta kollégáit.

- A regényírás eukleidészi elve a vonzó és érdekes epizódok mellőzésében érvényesül. Mondjuk, hogy én a Sunday Evening Post szerkesztőségében szándékozom pénzt szerezni egy kisregénnyel. Vegyünk két pontot - magyarázta szomorúan, mert sajnos, maximum két ilyen minden kiterjedést nélkülöző pont volt az, amit ő ebben a szerkesztőségben még felvehetett a történtek után. - Az egyik pont az, hogy nincs pénzem, a másik pont a befejezetlen regény. E két pont összekötése életem fő célja. A legrövidebb út közöttük az egyenes. Megmaradni a vonalnál! Semmi epizód, semmi felesleges lendület, semmi jellemábrázolás, mellyel hiúságunk türelmetlenül kopogtat vászon- és félbőrkötéses művek Olümposzának kapuján! Expozíció, nagy fordulat, érdekes poén és kibonyolítás! Lehetőleg kevés szóval, mindössze a törött monokli útján, amelyet a detektív előhúz a mellényzsebéből. A pénztelenség és a benyújtás két pontja között legrövidebb út a regényben az egyenes vonal.

Többen is voltak, akik nem értették a Névhámos fejtegetését, de osztatlan helyeslést és tetszést váltott ki. Hiába! Látszik, hogy medikus volt. I. G. Patkins azon az ellenőrző módon helyeselt, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy ő maga is tudja mindazt, amiről szó esik. Az egyetlen szerkesztő volt a társaságban, aki személyesen ismerte Z. M. Eukleidészt, a különleges bűnügyi rejtvény-regényírót.

- Ő írta az Arany oktaéder átmérői című regényt, amihez kottamellékletet is adtak - magyarázta a gyengébbeknek.

Mr. Plackot azonban nem érdekelte az írás. Ő pénzt akart keresni, jól táplálkozni, és az ilyen ember nem ér rá írni.

De ma baljós szélcsend ült a tejivón. És mégis! Egyszerű Plack előérzete azt súgta, hogy: Lesz valami!

És lett! De egészen váratlan valami!

Az ősz Hoggard lórúgását, az időjárás viszontagságai után, az Egyszerű Plack megjelenése irritálta a legnagyobb mértékben.

És hogy, hogy nem?... Úgy látszott, mintha intene a molett fiatalembernek. Ha így volt, azt bizonyára nyomban megbánta, mert a vörös rezonőr egy harsány "Á!... Az én kedves Hoggard mesterem!" - süvöltéssel vette tudomásul az intését, és általános idegesség támadt a helyiségben. Egyszerű Plack azután odament a tulajdonoshoz.

- Hoggard mester! A legnagyobb örömöm ebben a tejivóban, ha magát láthatom! A maga egész lényében van valami... tudja, van valami a maga lényében...

Mr. Hoggard már régen tudta, hogy van valami a lényében. Ezt a mondatot ugyan a jókedvű vörös fiatalember sohasem fejezte be, de annyiszor ismételte, hogy Hoggardnak hinnie kellett az állítást: csakugyan lehet valami az ő lényében. Egyszer el is határozta, hogy gorombán és kereken az elé az alternatíva elé állítja Egyszerű Plackot, hogy vagy megmondja, mi van az ő lényében, vagy kidobja.

De valahogy félt nyilatkozatot provokálni erre vonatkozólag. Különösen, amióta a helyiség irodalmi vendégei, még régebben, kézről kézre adtak egy papírlapot, amelyen körkérdés volt, és mindenkinek felelni kellett rá írásban. Csak hetek múlva tudta meg a tulajdonos, hogy H. G. Sekszpir a Gránátalmaszínű regények-ből a következő kérdést cirkuláltatta kollégái között:

ÍRJA FEL IDE, HOGY ÖN SZERINT MI LEHET
MR. HOGGARD LÉNYÉBEN?

A válaszokat Mr. Hoggard sohasem tudta meg. Mélységes emberismerete megóvta attól, hogy túlságos eréllyel igyekezzék tájékozódni a beérkező feleletekről.

Így állt a helyzet, illetve, így állt a vidám, gömbölyű Vörös Plack, zsebre dugott kézzel és csodálatosan feszülő nadrágban, a tulajdonos előtt.

- Nézze, ha ordít, akkor nem tárgyalunk - kezdte a bűnügyi regények megrúgott, zord patrónusa. - Viszont, komoly üzletről van szó. Itt kereshet... - tűnődve szortyogtatta a pipáját, mint aki nem akar a sötétbe ugrani tékozló ígéretekkel - igen... itt kereshet könnyen... négy túrós süteményt... De csak, ha nem ordít!

- Miről van szó? - suttogta a vörös olyan lágyan, mint az alkonyi szellő Ibéria legszebb öblei mentén. - Mivel szolgálhatok? - zizegte odaadó nekidőléssel a pénztár pereme felett, mintha Júlia erkélyénél állna, és szerelmét bizonygatná az öreg Hoggardnak. A tulajdonos sűrű pöfékeléssel szólt:

- Nekem van egy vidéki rokonom...

- Hála Istennek! Megteszem!

- Azt se tudja, hogy miről van szó.

- Miről lehet szó? Kalauzolom, ha akarja, feleségül veszem a lányát, betársítom a tejivóba, esetleg megölöm a zenélő autogénvágóval, pedig ezzel feláldozom a legzseniálisabb ötletemet.

- Most térjünk a tárgyra...

- Nagyon helyes: beszéljünk a túróslepényekről! - súgta mohón, és olyan hangon, mint valami letört operaénekes, aki a sokféle kezeléstől teljesen berekedt.

- Hohó! Egy morzsányi előleget sem adok! Először maga szállít!

- Milyen helységben él a vidéki rokon?

- A vidéki rokon itt van a tejivóban.

- Értem. Tolni kell. Hová? - súgta készségesen vagy inkább elszántan, mint valami rettenthe-tetlen összeesküvő egy sötét erdőben.

- Vidéki rokonom nem béna. Jelenleg még nincs semmi baja, de szeretném, ha később regé-nyeket írna. Rábeszéltem, hogy utazzék a fővárosba, ne bajlódjon a tanítóskodással, megírtam neki, hogy itt a szerkesztő urak könnyen és jól keresnek, ő is lehet egy I. G. Bartholomy, kinőheti magát egy W. H. Puskenovicsnak...

- Vagy megemlíthet engem is...

- Úgy van. Szóval, megírtam neki, hogy különösebb ész és tehetség nélkül többet lehet keresni, mint a tanítóskodással.

- Milyen igaza van - feleli kapásból, mivel elmereng a kenyereslány bokájának nézésében. És követi a bokát, és folytatja az áradozást. - Maga nagyon okos ember, Mr. Hoggard, elannyira, hogy csodálom...

- Sejtheti tehát, hogy miről van szó. Ha megtanítja ezt a rokonomat kalandregényt írni, fizetek magának természetben négy kávét és ugyanannyi túrós süteményt.

- Ennyi az egész?

- Nem nagy munka?

- A négy túrósról beszéltem. Kevés! Uram, ez hat túrósért is fejedelmi teljesítmény részemről.

- Rendben van. Ott ül a rokon, menjen, tanítsa meg ilyen regényeket írni, és ha ma este még elad egyet, rendes áron, nem sajnálom magától a hat túróst sem.

- Erre az ajánlatra csak a kérdéssel felelhetek: mondja, Mr. Hoggard, hány ló rúgta fejbe önt annak idején?

- Egy. De ez, hál Istennek, úgy gyógyult, hogy sohasem írtam regényt. Vitának nincs értelme. Ha maga nem vállalja, keresek más oktatót. Hat túróssal úri módon fizetem. Most négy óra van, maga tíz perc alatt megtanítja őt az egészre, kicsit segít neki, és hatkor ott lehet a regény akármelyik színesnél. Maga majd elintézi, hogy azonnal olvassák.

- Igen - felelte kidüllesztett mellel -, engem jól ismernek a szakmában.

- Azért mégis lehet, hogy eladja - biztatta Hoggard -, mert maga a hat túrós miatt nagyon erőszakos lesz.

Ezután homlokára húzta sapkáját, mintegy audiencia után visszavonulva a kancelláriába, és hátrasüppedt a foszló bőr karosszékben.

Ugyanis kétségtelen volt, hogy a visszautasítás, Egyszerű Plack jellemét véve alapul, nem komoly, és a vidéki tanító oktatását mégis elvállalja. Hogy kicsoda a rokon a helyiségben, arra nézve nem kellett bővebb felvilágosítást adni, mert a vörösnek mesterdetektív szimatja volt. Bármelyik szerkesztő arckifejezéséből, hat lépésnyiről megállapította, hogy az illető cowboyregényt ír, detektívet, vagy India ősvadonjaiba vezeti el az olvasót, egy elveszett vőlegény nyomában. Ezt csalhatatlan jelekből konstatálta. Más volt az eset, ha valaki a szomszéd asztal alá gondolkozott, és más, ha a plafonra töprengett. Az Egyszerű Plack nyelvújító összevonása volt az ilyen kifejezés: ige és helyhatározó segélyével. Hosszan belégondolkozni a kávéba, vagy: sétagondolkozás, szemmel a süteményes tálca nyomába stb. E leírások általában a szerkesztőket írás közben jellemezték, ha rövid szünetet tartottak, hogy megtalálják az utolsó láncszemet, mely a tettes torkára forr. Vagy kitaláljanak egy szót, mely oázis lehet: Gidra, Palmira, Wadumár stb. És tűnődésre adott alkalmat, amikor az volt a kérdés, hogy ki adta le a lövést, ha valamennyien negyvenötös coltot viseltek, és a seriff egy pillantással a gyilkos golyóra, így szól: "Well! 6,95-ös Mauser, Istenemre!"

Szóval, amikor az érdekes fordulat már megvan, és az író még éppolyan kevéssé tudja, mint majd annak idején az olvasó, kinek lehetett itt egy 6,95-ös Mauserja? Vagy miért volt a hercegnő étkezőkocsija üres, mire befutott Kronstadtba? Esetleg: hogy találhatta meg Dickson a kályhában Erick levelét, amikor két nap előtt Evelyn postára adta?

Fogas kérdések az olvasónak, izgalom, az írónak nagy fejtörés, és esetleg azt is mondja halkan: "A fene azt a nyakéket!"

Egyszerű Plack hat lépésről megmondja, hogy itt egy oázisról van szó, amott egy ujjlenyomatról, imitt egy kombinációszár, emitt egy seriff.

Csak a Névhámosnál jött egyszer zavarba. Névhámos, a szerelmi regények írója, a hajába gondolkodott. Ez így történt: jobb kezével széles, nyugodt mozdulatokkal vakarta a haját, és a baljával gondolkozott. Ezt Plack állította, mivel a bal kezét nézte az enyhe fejbőrmasszázs közben.

Egy alkalommal azonban összehúzott bal szemmel a mennyezet jobb sarkába bámult!

Ez kizárttá tette a Vörös Plack számára, hogy Névhámos arról a bizonyos grófról írjon, aki saját sofőrjének álneve alatt elvisz a Riviérára egy varrólányt, és belekeverednek a nagyfejedelemség botrányába!

És Plack hirtelen rákiáltott:

- Sztratoszféra!

A Névhámos önkéntelenül és védekezően behajtotta kéziratát:

- Maga olvasott a hátam mögött?

- Nem! Maga a mennyezetre nézett! A maga grófja a Riviéráról a sztratoszférába megy! A masamód mint potyautas elbújik a navigátor poggyászában!

- Nahát, nem találta el! Maga nem egy mindentudó! Amikor felszáll a sztratoszféragömb, a masamód az utolsó pillanatban ráugrik, úgyhogy muszáj bebocsátani a gondolába.

Plack legyintett:

- Velence vagy Riviéra, nem nagy különbség.

Szóval, jelenleg kiváló szimatjával az oktatásra váró tanítót kellett megkeresnie. Két embert látott mindössze olyant, aki nem szerkesztő. Az egyiket már előbb felfedezte: az az égő szemű, fekete ifjú volt, akiről megállapította az imént, hogy bizonyára új ember, aki most szenvedi át a lelki Rubikont, midőn az írók elsőszülött idealizmusukat, nagy témáikat, világnézetüket és álláspontjukat áldozatul mutatják be a gyakorlati élet szürke istene előtt. Ez a feketehajú tanító nem lehet.

Mellette ül, illetve dűl, R. I. Pugacsev. Teljesen részeg, könyökével a fal felé borulva, elaludt. És előtte... Igen! Ez nem kevesebb! Két ív beírt kézirat, amit félbehagyott, és az is bizonyos, hogy a Sánta detektív regényének kézirata.

Félig mögötte ül valaki...

Haj! Megvagy!

Ez tanító! Ez olyan tanító, hogy tanítani kéne az iskolában. Ez az ember foglalkozásának őstípusa!

Ő az!

Pro primo: kemény kézelőt visel! Pro szekundo: két ujjal ádámcsutkája alá igazítja a gallérját, és ha volna némi kétség: ez a gallér mosható, de viselhetetlen kaucsuk!

Tanító!

Kissé sovány, hosszú egyén, öltözete viseltes, de ápolt. Válla, könyöke, feje szögletes. Csupa szöglet.

Lehet, hogy mértant tanít!

Most maga elé tartja a kéziratát, és önnön pedantériája iránti mélységes megelégedéssel nézi. Ez a megelégedettség nem a tartalom elfogult tisztelete, hanem az írásbeli mű jeles külalakjának szól.

Ez nyilvánvaló az arckifejezéséből! És abból is, hogy szemüvege van, de ennek ellenére emelt fővel, messze maga elé nyújtva nézi a papírt. Lehetne olyan szemüvege is, hogy nem kéne küzdeni a távolbalátással, de ő már több éve nem tudta rászánni magát, hogy új szemüveget vegyen. Új szemüveget venni, ezt még ökonomikus gondolkozása elviselte volna. De ott állni egy teljesen ép, elsőrangú, régi szemüveggel, amit eldobni Isten ellen való vétek, elajándékozni bűnös tékozlás, ez az, amiért a szögletes úr tanító! Ez az, amiért, ha Egyszerű Plack szemüveges embert lát, aki igen távoli distanccal újságot olvas, pláne kéziratot, melynek külalakja jeles, habozás nélkül kiált: ez tanító!

Igen, ez az, aki vidékről jött regényt írni, és ez az, vitathatatlanul, mert ha fejbe rúgta volna egy ló, úgy pontosan olyan lenne, mint az ősz Hoggard! Vörös Plack néhány gyors félfordulattal nyugodt elhelyezkedést biztosít magának a nadrágjában, és máris odalép:

- Uram, maga az én kezem alatt csodákat fog művelni!

A pedagógus meghökkent:

- Nevem David Wolfland.

- Majd ezen is segítünk! Van egy remek nevem dugaszban, évek óta. Máris az öné. W. H. Armstrong! Isteni! Mi?!

...Ezzel maga elé húzza David Wolfland és W. H. Armstrong kávéját. De ezek a vidékiek valóságos pokrócok. Három csontos, nagy ujj visszahúzza a kávét. Szép kis jellem! Az ilyen csak hordjon sárcipőt!

- Bocsánat! - szól a pedagógus mint tanítvány - ez az én kávém.

- Igen? Hasonlít az enyémre... No, mindegy. Egy kávén nem múlik. Sietnünk kell, négy óra van. És hatra önnek be kell fejezni egy remekművet, útbaigazításom alapján. Azt hiszem, Mr. Hoggard beszélt rólam?

- Igen, ezért nem is lepett meg a viselkedése. Hát, kérem, én nagyon örülök, azt hiszem, ha egy kicsit gondolkozunk és beszélünk...

- Sajnos, erre most nincs idő. Most írni kell. A gondolkozás csak felesleges időpocsékolás volna. Ha megengedi, kiiszom a kávéját és megfizetem, így a kávé se vész el, és végeztünk is valamit, mert ön addig felolvassa, amit alkotott. Tehetséges írásnak látszik...

A határozott gesztus, mellyel Egyszerű Plack maga elé húzta a kávét, és fait accompli elé állítva a tanítót, azon nyomban felszívta a fölt, elsöpörte a vidéki kézelő ellenállását. A mandzsetta gyenge karakter, ha kemény is. Törik, de nem hajlik. És a szögletes tanító sokban emlékeztetett egy gömbölyű szegélyű, ódon, de tiszta kézelőre.

Ezt a tanulságot szűrte le a kávéból Plack, midőn felszippantotta a fölét. És a tanító, hallván, hogy olvasásra biztatják, nyomban felragyogott a szeme. Most már semmi mással nem törődött.

Közös vonás lett ez itt mindenkiben, amint betette lábát a helyiségbe.

Két szép dolog van a világon:

Két órán keresztül felolvasni! Saját műveit! Megrészegedni önnön hangjától. Megmámorosodni a rendelkezésre álló fülektől! És a tanító máris vette kéziratát, nyelt egy kéjeset, előbb ádámcsutkáját, majd szemüvegét megfelelően rögzítve, bevezetésül így szólt:

- Ez inkább szintézis... Illetve, pontosan: egy rövid elemzés, írtam úgynevezett tantervet!

- Sajnos - felelte habzsolás közben az Egyszerű Plack -, kiadóinknál manapság úgy tantervekben, mint elemzésekben a kereslet erősen hanyatlott. De azért csak olvassa...

- Kéziratom mintegy húsleveskocka-kivonat formájában adja a kalandregények úgynevezett alapelemeit. Vagy száz regényt olvastam át, és az alábbiakban foglaltam össze tapasztalataimat - és olvasni kezdett:

- A fogalmak tisztázása: Légió: Vidám, vakmerő, durva és menetelő katonai alakulat. Regényalakok: elállatiasodott, kegyetlen és durva gyilkosok. Elemberesedett, kegyetlen és durva állatok, akikben van szív, nem ismerik a félelmet és - naivak. Mellékalakok: Arab zsoldban kémkedő garázdák. Hős: Fiatalos külsejű, tréfás, de legyőzhetetlen egyének. Gondtalan ifjak vagy lefokozott tisztek. Ajánlatos kezdet: Kocsma vagy kantin, ahol egy mind ez ideig legyőzhetetlen, valószínűtlenül hatalmas katona garázdálkodik. Valószínűtlenül karcsú s csinos légionista, igen udvariasan, félig agyonveri, majd visszaül a helyérc, és illatosítja magát. Nemes ügyért néhány légionárius veszélyes vállalkozásba fog, súlyos kockázatok árán minden sikerül, és céljukat elérve, becsületrendet kapnak, továbbá készpénzt. Helyenként ajánlatos egy lefokozott tisztet rehabilitálni. Sűrű kiszólások: Nom du nom, garde, piszkos csirkefogó stb. Szahara: rendkívül meleg terep. Időnként a számum mindent elsöpör. Célja, hogy a menetoszlop szenvedjen benne. Menetoszlop: Felismerhető vánszorgásáról, állandóan hiányos vízadagjairól. Útközben sokan kidőlnek, és mire a csapat eléri a kijelölt oázist, a menetoszlop már egyetlen emberből sem áll.

Plack eddig melyen elgondolkozva evett, és a probléma foglalkoztatta: hogyan lehetne hatig megírni egy regényt. A hirtelen szünetre azonban felfigyelt:

- Nagyon tehetséges, csak húzni kell az elejéből. És a tempó igen fontos. De úgy nagyjából jól hangzik.

- Mint tanár, meglehetős stílusérzékkel bírok.

- Arról hamar leszokik majd. Senki sem jön a világra mint regényíró. Az emberek előbb a világra jönnek, és csak aztán írnak. És csak később kezdenek pénzt keresni. - Most nagyot horkant a közelben a részeg álomba merült R. I. Pugacsev, és Plack odanézett. Hoppla! Szeme villogva tapadt a félbehagyott két ívre, amely a részeg előtt fekszik. Szinte gazdátlanul.

- Miután negyed öt van, nehéz lesz hatra befejezni - mondja a tanár.

- Nem érdekel, hogy négy vagy öt van! A túrós, az hat! Ezt tessék tömören megjegyezni! És most fogjunk hozzá! Detektívregényt fogunk írni! Igen! Remek! És hatra megleszünk! Az eleje már kész! Két ív! Arról szól, hogy egy nagy értékű ékszer eltűnt...

- Nyakék - biztatta a tanító, akinek lázasan csillogott a szeme.

- Bravó! Szóval, tisztában van az egyetlen fő törvényével a kalandregénynek: az olvasó gyűlöli a reformokat! A detektív pipázzon, a bűnös legyen cinikus, és az ékszer legyen nyakék. És főleg, az író ne akarjon okosabb lenni. Ne írjon prémboás hölgyet, aki titokzatos, mert a titokzatos hölgy az szürke ruhás, és lehajtott fejjel siet. Látta volna, mennyire megbukott egy regény, amikor valaki okosabb akart lenni önmagánál, és nyakék helyett egy platina harisnyakötő tűnt el szerinte. Ezen bukott meg. Itt nyakék kell! Egy milliókat érő nyakék a cári ékszerek közül. Olcsó és nem ráz. Egyszerű és biztos! Szóval, most elmondom nagyjában, ami már készen van - és átpislogott a gyanútlan R. L Pugacsev kéziratára -, amit nem kell megírni.

- Miért nem kell?

- Mert megvan!

- Ki írta?

- Maga... Ne tessék úgy nézni! Maga írta és kész! Illetve, kész, tehát maga írta! Most fogjon hozzá, és két ívvel végezzen. Ez harminckét oldal. Addig csak kevés történt. A nagy detektív egy éjszaka arra lett figyelmes, hogy váratlan megbízatást kap. Azonnal felkelti segédjét, Watsonkint vagy Blatsont, és közli vele, hogy alapos a gyanúja. A megbízás összefügg egy hölggyel, aki apróhirdetés útján közölte a detektívvel, hogy megzsarolták. És ez külön másfél ív!

- Hogyhogy?

- A zsarolás!

És lehunyt szemmel, drámaian, mint aki féltett kincsétől válik meg, az Egyszerű Plack előhúzott egy piszkos papírt a zsebéből. Ezt nem akarta feláldozni a tanítónak. Ez a legújabb találmánya volt, biztos csalétek minden írónál, aki szeretne hatra elkészülni, s nincs elég anyaga. De végre is a lopott két íven kívül belátta, hogy ezt is hozzá kell tenni a regényhez, különben nem lesz meg.

- Vegye! Ne is lássam! Egy darab szív, amit most odaadtam. Egy darab kalács, egy fél pohár kávéval és több, mint öt cigaretta...

A tanító mély tisztelettel vette át a papírt, amelyen ez állt, iromba betűkkel:

NINCS KEGYELEM! EMBEREIM FIGYELIK, HOGY ÉRTESÍTI-E A RENDŐRSÉGET. HA E SOROK ÁT ADÓJÁVAL HARMINCEZER DOLLÁRT KÜLD, ÚGY MEGMENTI HOZZÁTARTOZÓIT! ELLENESETBEN T. CSALÁDTAGJAITÓL MÁRIS ELTEKINTHET! BANDÁM NEM ISMER IRGALMAT! HA BÁRMIT MEGKÍSÉREL, ÚGY FELTÉTLENÜL JAJ LESZ ÖNÖKNEK.

MARADTUNK VÉRFAGYASZTÓ TISZTELETTEL:
A HALÁLFEJESEK!

A szöveg olyan hézagokkal, olyan nagy betűkkel volt írva, hogy egy teljes oldalt betöltött. Időnként utasítás a nyomda számára, hogy: "ide halálfejes klisé jön!" Azután utasításként szerepelt, hogy a nyomdásznyelven "durchschuss"-nak nevezett sorközöket lehetőleg sűrűn alkalmazzák. Minden ritkított, nagybetűs sor közé hármat-négyet!

A tanár megilletődötten nézte a kezébe adott papírt, és kissé csodálkozott, amiért a szövegnek olyan különleges értéket tulajdonít a vörös. Közben Plack egyetlen, gyors, de biztos mozdulattal az alvó Pugacsev asztaláról ellopta a két ív detektívregényt!

Ez legalább tisztességes formája a helyiségben előforduló lopásoknak. Ő, kérem, őszinte! Ő nem álszenteskedik, ő nem plagizál! Plagizálni megvetendő cselekedet.

Ha ő lop, akkor nyíltan és becsületesen lop!

Nem úgy, hogy átfésüli a más regényét, egy erődöt oázisnak nevez, és egy seriffet kanadai csendőrnek. Ő nem ismeri az alattomosságot. Nincs a vérében!

És zsebre tette észrevétlenül Pugacsev kéziratát.

Ehhez most már csak az kell, hogy a Pugacsev regényében szereplő detektívet az elvetemült rablók harminckétszer megzsarolják, egy oldal terjedelemben, ritkítva, csupa nagy betű, halálfejes klisé stb. Harminckét zsarolás az két ív.

Ez volt az ő remek patentje.

Ha sürgős a kézirat befejezése, akkor egyetlen, öt sorból álló, halálfejes zsarolólevelet kell írni, tizenhatszor vagy harminckétszer. De miért ne akadhatna olyan elvetemedett cinkos, aki negyvennyolcszor zsarol? Az három ív, úgyszólván potyán.

Öt óra tájt ez a trükk aranyat ért volna!

Lehet hogy ma még elsüti egyszer. Most csak az kell, hogy a tanító is megírjon két ívet a regényből, akkor a lopottal és a gyorsan elkészíthető harminckét zsarolólevéllel kész a hatíves regény. Ahány oldallal lemarad ez a távolbalátó mamlasz, annyi zsarolást még elbír a detektív, mielőtt lecsapna a bűnösökre. Egy hatíves regényben elegendő hely akad ahhoz, hogy közbeszúrja az előre elkészített zsarolóleveleket, egyenként. Hogy azonos a szöveg, ez csak növeli a feszültséget.

Találmányát elnevezte az "Áramvonalas oldal"-nak.

Később, amikor közkinccsé vált a tejcsarnokban, "Dzsóker Levél"-nek hívták, mert minden detektívregényhez mindenkor közbeszúrható, és helyettesít egy oldalt.

- Hát áldoznak ilyesmire a kiadók? - kérdezte a vidéki tanító - megcsináltatják a halálfejes rajzokhoz szükséges kliséket?

- Az mindig van! - megtapogatta a zsebeit. - Tegnap nálam is itt volt egy. Halálfej és fekete kéz minden regényszerkesztőségben igen nagy mennyiségben található. A fekete kéz még az ajtótáblákra is alkalmas. A főbejárat, a számfejtőség vagy a pénztár jelzésére. Ezenfelül mindenféle regényben előfordul valami névtelen levelet író, cinikus bandita, ilyen jelzéssel.

- Szóval, nekem mit kell írni?

- Mindenfélét, de gyorsan. Addig én elkészítem a megfelelő számú zsarolólevelet. Maga meg olyasmit írjon, hogy a levél nyomán eljutnak egy trafikhoz, amely mögött egy magányos kastély áll. És titokzatos verkliszó hallatszik az elhagyott melléképület felől. A verklis helyett egy zsarolólevelet találnak a néma házban. Esetleg a kastély tavában a megbízó öccsének hulláját ismerik fel, de lehet a hulla egy szekrényben is. A detektív nem szól semmit, de nyomon van...

- És ki a tettes?

- Várjon! Én még nem vagyok nyomon... Megvan! Egy zsarolólevél nyomán eljut a detektív Li-Vung csapszékébe, és talál egy hatágú kulcsot, ez a regény címe: A hatágú kulcs. Ezt a dél-kínai titkos szövetséget már legendának hitték, de most kiderül, hogy újra folytatja zsaroló tevékenységét a "Sárga Veszedelem" alapjára, amely egy szekta. A detektívet foglyul ejtik, de a házat megszállja közben a rendőrség, úgyhogy az általános zűrzavarban a detektív elmenekül egy vasajtón át, amit a hatágú kulcs nyit. Kiderül, hogy ez titkos átjáró volt a kastélyban, és miután három zsarolólevelet találnak a cinteremben, nem kétséges a megoldás: a megbízó saját öccse Li-Vung cinkosa volt, és ez okból fojtották bele a tóba. A verklis hordta szét a leveleket, és mikor Li-Vung hűvös mosollyal a villamosszékre lép...

- A vérpadra lép. A villamosszékre ülnek.

- Hát akkor ne írjon semmit. Ez komplikálná a mesét. Mondjuk: Li-Vung, mielőtt kezére tehetnék a bilincset, önkezével véget vet a főfelügyelőnek, és leugrik a csapszék hatodik emeletéről, a mélybe...

- Értem.

- Nem baj, ha leírja, majd elég zavaros lesz. Ne felejtse el, hogy Watmonson, a detektív barátja, feleségül veszi a grófnő társalkodónőjét, és magukhoz veszi az árvát...

- Miféle árvát?

- Ezt se tudja nélkülem kitalálni? - förmedt rá a Vörös Plack. - Egy árva ötlete sincs? Fogjon hozzá! Ez a fontos! A két ívért, amit Hoggarddal nem kötöttem ki, majd maga fizet.

- Nono - szólt óvatosan az oktató -, mit kell fizetnem?

- A saját kávéját! Nem tudom, vidéken hogy vannak ezzel, de itt, külön két ív nélkül is, minden vendég ki szokta fizetni a saját kávéját. Fogjon hozzá!

A tanár, beletörődve sorsába, írni kezdett.

Egyszerű Plack ismét felállt zsebre dugott kézzel, és körülnézett. Még nem kezdte el a harminckét zsarolólevél gyártását. Egyrészt baj lehet a két ívvel. Az igaz, hogy Pugacsev álma mély. No de az ördög nem alszik. Ha Pugacsev felébred, úgy a helyiséget élénken foglalkoztatja majd az "eltűnt kézirat rejtélye". Mit csinál ilyenkor egy mesterdetektív? Pugacsev előtt még ott hevert számos üres kéziratpapír.

A megoldás egyszerű. A zseniális tettes bűnét elleplezi, és ha nyomtatásban megjelenik az ellopott két ív, akkor legfeljebb a tanító kap ettől a Pugacsevtől két pofont. A Vörös Plack azért nem riad vissza. Vállalja ezt a kockázatot.

Elfödi kissé testével az asztalt, öngyújtója kattan, az alvó előtt heverő üres kéziratlapok lángra lobbannak.

A láng felcsap, és átfogja a papírcsomót.

- Hejhó! Vizet! - kiáltja Plack, az égő kéziratoldalakat az alvó elől a földre dobja, és izgalmában ráönti Z. R. Wutkins limonádéját. Ilyen izgalmában az ember nem tudja, mit tesz. És ezt a Z. R. Wutkinst különben is utálja.

Pillanatnyi zűrzavar, a fölriadt Pugacsev ámultan néz kéziratának hamvaira, és valaki besüvölt a kavarodásba:

- Mindig mondtam, hogy Pugacsev egy lángész! De Hoggard úr, mint egy álmában megzavart oroszlán, két öklére dőlve, felhatalmasodik a kasszánál:

- Nekem a Pugacsev úr ide részegen többé ne tegye be a lábát! Ezt százszor megmondtam! Itt nekem tüzet csinál! Alszik, ezt én nem tűrhetem!

- Mi baja van? - kérdi Pugacsev álmosan, és feléje megy. Hoggard tudja jól, hogy ez egy rabiátus szerkesztő. A felriadt oroszlán egy oktávval lejjebb folytatja:

- Ez itt tejcsarnok, kérem! Itt írni szokás, és nem aludni!

- Köszönöm - feleli szemtelenül és rezignáltan Pugacsev. - Eddig azt hittem, hogy ez egy rendező pályaudvar, ahol kávézni szoktak, és nem írni. Fizetek!

Az Egyszerű Plack ismét körülnéz. Ez az ő pampája, prérije, örök vadászmezője, ahol csillogó szemei szüntelenül kutatnak. A zsarolólevéllel még ráér vagy félóráig. Addig ezt az ötletet esetleg eladhatná még valakinek. Nem rossz. Ha egyszer megtudják, már úgysem cikk többé. De most! Hirtelenében