Elalszom...

Késő éjjel lehet, mikor felébredek. Eszeveszett sikoly riaszt fel. Lent a bárban történt ez a sikoly, és olyasféle zaj kíséri, mint mikor sűrű koppanásokat mívelnek a padlón valakinek a fejével. A nő, aki bizonyára azonos a koppanást elszenvedővel, nyilván nem az átlagos verésben részesül, mert úgy jajong, mintha haláltusáját vívná, és rémült kétségbeeséssel üvölti: "Mööördeeer! Mööördeeer!" Az ütlegelőt, úgy látszik, ez a demonstráció nem befolyásolja a súlyos testi fenyítésben, mert a csattanások, tompa puffanások megszakítás nélkül hangzanak, a sikoltás hirtelen artikulátlan hörgésbe tompul, skálázó, bugyborékoló hangba, mint mikor egyszerre fojtogatnak és ráznak valakit. Összeröffenő férfihangok vitáznak, és egy nő rikácsolva követeli, hogy öljék meg azt a nyomorultat, mert nem először csinálja. Abból, hogy nem szól a zene, és ütik a nőket, tudom, hogy három óra elmúlt, és odalent kasszát csinálnak. A tulajdonos valószínűleg nyugodtan ül egy sarokban, és összeszámolja a blokkokat, mellette a főpincér, közöttük a pénztári ív.

Nincs igaza annak, aki férfiúi erényeimről sajnálatos következtetéseket von le az elmondottak alapján. Nem követtem még el említésre méltó hősi dolgokat, de gyáva sem vagyok. Ha valaki azt jegyezné meg erre, hogy d'Artagnan az én helyemben lesietett volna a bárba, hogy megvédelmezze a bántalmazott nőt, annak azt felelem, hogy a középkorban még létezhettek erős emberek, de Altonában ilyeneket nem ismernek, és d'Artagnan, aki tőrrel és karddal szemben már annyiszor megállta a helyét, nem tudom, hogy védte volna meg lovagi nimbuszát zsebkések és szódásüvegek ellen. Általában, aki itt nem vési jól fejébe a kikötőnegyed alaptörvényeit: "Semmi közöd ahhoz, ami nem tartozik rád" - az nagyon rövid életű lesz ezen a földön, ahol még a rendőrposztok is lehetőleg kerülik az olyan helyeket, ahol nézeteltérés van. Csak tömegverekedések vagy halálesetek alkalmával jelennek meg, akkor is csak miután már beütöttek valahol egy "Überfall" jelzésű gombot, és követi őket a legalább tíz rendőrből álló riadókészültség. Egyetlenegyszer ütközött ki belőlem a hidalgó, éspedig a Landungsbrücke No. 5 előtt, mikor két napja voltam Hamburgban, és arra lettem figyelmes, hogy egy disztingvált külsejű idősebb úr egy földön heverő, sikoltozó hölgyet rugdal teljes erejéből. Nyomban közbeléptem, és megragadtam a férfit elöl a kabátjánál. A következő pillanatban a hölgy, aki időközben felkelt a földről, valószínűleg egyenesen e célból túlterhelt retiküljével úgy vágott fejbe, hogy másnap a kórházban tértem magamhoz. Ma már tudom, hogy szerencsém volt, és könnyűszerrel néhány késszúrással végződhetett volna az eset. Mindettől függetlenül sokkal többet voltam közöttük, semhogy túlságos fontosságot tulajdonítsak a halálsikolyaiknak. A legtöbb altonai nő, még mielőtt hozzányúlna a "fiú", máris velőtrázóan sikolt, mert tudja, hogy a férfi nincs túlságosan elragadtatva a nagy feltűnésektől, és sok esetben a sikoltozás kényszeríti a jasszt, hogy abbahagyja a verést vagy elpárologjon valamerre. Az artikulátlan női vészkiáltások legtöbbször dalom hangjai. Végeredményben a nő az ő kegyetlen, durva jasszát, a megszokottá vált pofonok és rúgások dacára is, jobban szereti mindenkinél és mindennél, mert hiszen egyedül ez az ember kárpótolja őt a sok szennyért, kínért, ami ezen a földön olyan dús mértékben jut ki a kültelkek leányának. Ez esetben is, a helyi szokásokban járatlan ember meg mert volna esküdni, hogy a sikongó nőt ott lent a bárban egy kényelmes, hosszadalmas módon kivégezték. Engem azonban nem lep meg, mikor zihálva, szipákolva, de értelmesen, gyorsan pergő szavakban védekezik a vádak ellen. És kezdődik újra minden: puffanások... halálsikoly... férfihangok kiabálnak összevissza... Kivehetetlen a zajokból, hogy hányan verekszenek odalenn. Egy dübörgő basszus ugyanazt a mondatot kiabálja állandóan: "Te hallgass, te elloptad a pénzemet!" A zaj a tetőfokra hág, súlyos, tompa zuhanás: test! Székek borulnak föl. Felrántják a kijárat redőnyét, egy férfihang kiabál: "Schupó! Schupó!" Futnak fel a falépcsőn... Valaki menekül. Sűrű dobogás... Az ajtóm előtt utolér valaki valakit, már vernek is egy fejet a félfához, és újra a többszörösen gyilkolt hölgy sikolya: "Hiiilfeee!... Hiiilfeee!"

A nő kiszakítja magát, bemenekül a szomszéd szobába, és bezárkózik. Valaki úgy rúgja a bezárt ajtót, hogy beleremeg a hotel. A tulajdonos, aki, úgy látszik, eddig, mint érdektelen szemlélő vett részt az eseményekben, most óvást jelent be az ajtó megrongálása ellen. Azt mondja nyugodt hangján, hogy semmi kifogása sincs, ha Karl a Hildét rugdalja, de az ajtót hagyja ki a játékból, mert azt nem lopta. Az érvelés nem egészen logikus, mert hiszen Hildét sem lopta, az ajtónak viszont nem fáj a rúgás, de így végre megtudom, hogy a rendszabályozás alatt álló hölgy Hilde, a szőke konzumens. Karlt nem ismerem, de szívós ember lehet, mert a vendéglőst elátkozza, és folytatja az ajtó elleni offenzíváját. Az ajtó recseg. A nő kétségbeesetten futkároz a szobában, majd felrántja az ablakot, és végső irtózattal üvölt bele az őszi éjszakába: "Hiiilfeee! Hiiilfeee!... Schupóóó! Hiiilfeeee!" Kizárt dolog, hogy ezt a kilométerekre elhangzó iszonyú üvöltést ne hallja meg rendőr az éjszakában, Altona főutcáján, a Grosse Bergstrassén. De a rendőrök, sokan családos emberek, egyedül vagy kettesével nagyon is tisztelik a kültelkek említett törvényét, és csak akkor lépnek közbe, ha kihívhatják a riadókészültséget. Nem is volna tanácsos egy rendőrposztnak ebben a társaság-ban megjelenni, rendcsinálási szándékkal. A verekedés az ajtóm előtt folyik. Pofonok, átkozódás, dobogás, valaki lihegve ismétli: "Nem teszed le a kést? Nem teszed le a kést?" Puff! Diadalmas ordítás: "Fogd a disznót, majd megtanítlak szúrni!" Többen ütnek egyet. A nő belülről dörömböl az ajtón, és könyörög: "Ne öljétek meg!... Karl!... Ne öljétek meg!" Visszarohan az ablakhoz, és megint kivisít: "Segítség! Schupóó! Megölnek egy embert!"

Most már ütemesen, szó nélkül és egyfolytában ütnek valakit.

Közben elalszom...

Halk, tiszta hangokra ébredek. Két nő beszélget a szomszéd szobában. A vékony falon át, a csendes éjszakában úgy hangzik, mintha az ágyam mellett folyna a társalgás. A tartós altonai eső változatlanul tart, egyformán neszel, cuppog, csobog, sokféle hangon, és mégis egyformán. Hilde beszélget Hertával. Már közepén tart az elbeszélésnek, amely, úgy látszik, az éjszakai bonyodalomra vonatkozik.

- A gyűrű! Friedel kérte el, de már akkor a pali nagyon részeg volt... Én utánamentem a ruhatárba, és közben beszélt Kürt a főpincérrel... - meséli Hilde, kellemes, nyugodt althangon.

Gyufa sercen. Most cigaretta mellett megtárgyalják az esetet. Később Herta azt mondja, hogy ő nagyon meg van elégedve Fritzcel, csak ne kártyázna, és ne keveredjen újra bele valami "ügybe". Aztán beszélnek egy új lokálról, amely St. Paulban nyílt, és állítólag vacsorát kapnak a nők.

Elalszom. Kopogásra ébredek, már dereng, lent a világítóudvarban fát vágnak a reggeli üzemhez.

Kopogás a szomszéd ajtón.

- Ki az? - kérdezi Hilde.

- Karl.

Kulcs fordul, ajtó nyikorog, becsukódik. Léptek alatt recseg a padló, csend van. Hilde ásít, aztán megkérdezi, hány óra van?

- Fél öt - mondja Kari, és mindjárt kérdezi. - Mi volt a lózung?

- Tizenkettő. És jár még a tegnapi százalékomból három márka.

Eszembe jut Dax kisasszony, ahogy sírt Lyonban éjjel egy padon, pályája kezdetén, és még fogalma sem volt erről a rezignáltságról, amivel Hilde, aki szintén lehetett egyszer bérmaruhás hajadon, ilyen nagy verés után, csendesen, cigarettázva, elmondja Karlnak a lózungot. Dereng.

Egy levetett cipő koppan a padlón. Valahol ötöt kondul. Csend. Messziről nyújtott fütty, vonat vagy rendőr?...

A vékony falakon minden áthallatszik.

A végtelennek tetsző őszi eső csak esik, cuppogva, csordogálva mélyedések mentén, sikolyra, diskurzusra, ölelésre, bánatra és örömre, mindig ugyanúgy, a természeti dolgoknak azzal az örök egyformaságával, amit a világ folyása, a jelen legrendkívülibb eseményei sem teríthetnek el végtelenül monoton ütemüktől. Hérakleitosz végső érvényű igéi személyesednek meg az altonai sivár eső folytonosságában, a verésben, az őszben és a csendben, ahogy ablakomhoz veri a sűrű cseppeket a szél: Panta Rei...