Tizedik fejezet
Poór Péter 2007.01.31. 15:36
1
Másnap továbbindultak, és Galamb már a sorban menetelt. Troppauer őszinte bánatára négy párral hátrább. Valamennyien frissen, vidáman indultak útnak, de most már a Szahara közepén túl, olyan vidéken jártak, ahol három-négy nap távolságra nem akadt oázis, és a katonák kimerülten, elcsigázottan rótták a port.
Este a sivatagban táboroztak. Latouret őrmester már várta őket az állandóan elöl járó patrullal. A vén katonán alig látszott a megerőltető szolgálat. Ha lefogyott valamit, ez csak a bánkódás miatt volt.
Mint egy csomó rongy, úgy hullott le a század a forró, sivár porra. Latouret kiszemelte a posztokat, és beosztotta a másnapi őrjáratát.
Váratlanul megpillantotta Galambot, amint letette a bardáját.
- Közlegény!
- Oui, mon chef!
- Magának parancsba adták, hogy a szekéren utazzék. Hogy kerül a menetbe?
- Saját kérelmemre a hadnagy úr megengedte, hogy átadjam a helyemet komolyabb invalidusok számára.
- Azt hiszem, maga... rövidesen elég komoly invalidus lesz... Reggel, sorakozó előtt fél órával jelentkezik nálam előőrsbe. Rompez!
Galamb elégedetten dörzsölte a kezét, mikor odébb ment. A jó öreg, dühös Latouret majd gondoskodik róla, hogy "hivatása teljesítése közben" elhunyjon...
Ezután kisétált a dombok közé, hogy hátha meglátja valahol a kísértetet. Tetszett neki ez a hazajáró úrinő. Leült, és elővette a szájharmonikáját, hogy csalogassa. De hiába... Úgy látszik, elriasztotta a megboldogultat...
- Csodálatos este van, bajtárs!... - szólalt meg mellette Troppauer. A költő alacsony, vastag alakja végig szürke volt a portól. Tárt karral kiáltotta: - Ó, Szahara, te királynője a pusztáknak, áldott a por, amellyel a nagy költőt üdvözlöd...
- Dicső gondolataid vannak - helyeselte Galamb. - Csak így tovább... Nincs valami olvasnivalód? Napok óta egyetlen rímedet sem élveztem.
- Volt néhány szép sorom... de most búcsúzom, Galamb, nem olvasok... Hív a sivatag. Valami motoszkál ma bennem! Egy vers. Egy gondolat... Szervusz!
És elkacsázott... Napóleoni fürtjeit rendezgetve tépelődött újabb rímeken. Rövidesen eltűnt a sötétben... Galamb viszont a halott ember problémáján tűnődött, hogy végleg lerázza a lelkiismeretéről. Egyszerűen becsomagol mindent, és elhelyezi a katonai raktárban. Halála esetén felbontják, és ott lesz a cím, hogy a pénzt és az értéktárgyakat Monsieur Henry Grison örököseinek juttassák el. Henry Grison utolsó címe: Avenue Magenta 9. szám volt. Ezen a nyomon elindulhatnak...
Bumm!
Lövés... Nyomban felugrott és körülnézett...
A táborban máris felharsant a riadó.
Rohant a szakaszához. A hadnagy hajlekötőben siet ki a sátorból, és a gramofon tovább szól odabenn. Miért van a légióban minden hadnagynak táskagramofonja? - villant át Galamb agyán egy másodpercre.
- Merről jött a lövés?... - érdeklődik a hadnagy. Senki sem tudja megmondani. Őrjárat indul minden irányban... Tíz perc múlva visszatérnek.
Szent Isten!
Troppauert hozzák... Szegény költő... Galamb alig tudja türtőztetni magát a sorban, szeretne odarohanni.
- Beszélj! - szólt rá a hadnagy. - Mi volt?
Troppauer felült. A seb nem súlyos, a karját fúrta át egy golyó.
- Nem tudom, hogy ki lőtt és honnan - mondta a vastag ember. - Sétáltam álmodozva, ugyanis költő vagyok... Troppauer Hümér, a lírikus...
- Ember! - kiáltott rá a hadnagy. - Jelentést mondj!
- Kérem, kérem - integette higgadtságra Troppauer, miközben az orvos tisztogatta sebét. - Egyszer csak, amint sétálok, egy durranás, a karomat átfúrja egy golyó, és elvágódom. Ugyanis, ha menekülök, akkor a lesipuskás még egyszer lőtt volna. Így azonban azt hitte, hogy megölt.
- Fúvasson újra sorakozót - mondta a hadnagy az altisztnek.
Felharsant a kürt.
- À terre! - vezényelt a hadnagy.
Mindenki letette a fegyverét. A tiszt és az altiszt sorra járt puskától puskáig. Aki a lövést leadta, annak nem lehetett ideje kitisztítani a puskáját. Egyenként vizsgálták a závárzatot, a csövet.
- Ez volt az - kiáltott végül az őrmester az egyik puskánál.
Galamb fegyverét tartotta a kezében.
2
- Közlegény! - Galamb kilépett.
- Hol voltál, amikor a lövés történt?
- Sétáltam. De a fegyver nem volt nálam.
- Ki látott?
- Troppauer közlegény. Öt perccel a lövés előtt beszélgettünk.
- Veszekedtetek?
- Sőt. A költő a legjobb barátom.
- Utánam, indulj!
A hadnagy ment. Két altiszt közrefogta Galambot. A kórházszekérhez mentek, ahol Troppauer karját éppen bekötözték.
- Közlegény! Ennek az embernek a fegyveréből lőtték ki a golyót rád!
Troppauer ámultan felemelkedett.
- Az ki van zárva.
- Micsoda hang ez?! - rivallt rá a tiszt. - Te találkoztál vele előzőleg?
- Igen. Galamb kért rá, hogy néhány verset olvassak neki, szereti a verseimet, mert én, ha még nem említettem volna: költő vagyok, én...
- Fogd be a szád! Volt ennél az embernél puska, mikor találkoztatok?
Troppauer diadalmasan kiáltott:
- Egy szál sem! Ott ült egy domb alján a Szahara közepén, és nem volt nála más fegyver, csak a szájharmonikája...
A hadnagy visszament. Kimérte, hogy a homokdombtól, ahol Galamb ült, hány lépés a táborig és vissza. Félóra idő kellett ehhez, futólépésben. Tehát Galamb tisztázva volt.
- Gyanakszol valakire? - kérdezte a hadnagy Troppauert.
- Valamelyik irigyem lehetett. Egy művésznek sok irigye van.
A tettes nem került elő. Galamb gondolkozott, hogy jelentsen-e valamit a kísértetről. Ez mégiscsak furcsa, hogy egy kísértet jár a nyomában, azután az ő puskájával megsebesítenek valakit... Mi a csudát akarnak tőle?... Lehetséges, hogy az a szép, szomorú rejtély volt a merénylő?... De mit vétett az ügyben Troppauer?
Ott maradt Troppauer mellett, s a költő verseit olvasta fel, amit a beteg lehunyt szemmel hallgatott...
- Bocsánat, Galamb...
A gróf úr jelent meg. Dallamos, finom hangja csupa tapintat és előzékenység volt.
- Kedves Troppauer - mondta a betegnek. - Nagyon szűk a cipő. Állandóan sántítok. Kérlek, cseréljük vissza...
A költő cipőt cserélt a gróf úrral. Galamb kíváncsian tudakolta a furcsa eset okát.
- Még Oranban, mielőtt elindultunk - magyarázta Troppauer -, este megkért a gróf, hogy cseréljünk bakancsot, mert én úgyis bemegyek a városba, tehát ki kell tisztítanom, ő meg szeretne lefeküdni, de tele van vörös latyakkal a cipője, és bíbelődni kéne vele. Tudod milyen a költő? Elcseréltem vele a cipőt, és reggel már meneteltünk... Úgy látszik, szűk neki a cipőm... Azt olvasd, amelyikben a szerelmet egy nyíló almához hasonlítom, amikor lehullik...
Galamb azt olvasta, és a költő lehunyt szemmel élvezte...
|