Afrika! Erre a szóra az irtózatnak egy hányingerrel párosult görcse szorított meg belülről mind a hármunkat. A pokol! Egyszer visszatértem onnan, egy szaharai garnizon embermalmából, ahol hatalmas vaskerekek őrlik nap-nap után az ideget, a lelket, a csontot, hőségben, elhagyatottságban és végtelen hónapokon át azonosan múló órák súlyos ritmusában, egyszer eljöttem onnan, egy minden képzeletet felülmúló, több hónapos ájult vánszorgással, gyilkolva, haldokolva, sírva és félig tébolyultan... Fehér falakról vakító, izzó reflexei a napnak, moszkitók, lármák, kinin és forró porhullámok, a délnyugati sirokkó agyvelőbe nyilalló légáramlása... Miazmás kikötők, bástyaszerű kaszárnyák, alattomos beduinok, barbár franciák...

Mondom, mi hárman tudtuk nagyon jól, hogy menynyire elveszett ez a francia, és milyen szomorú sorsban, ezért szótlanul mentünk délután a Grand Barba. Csenevész olyan sóvárgó arccal nézett ránk, hogy legszívesebben elszaladtunk volna. Leültünk, és Csenevész kezdte megérteni komolyságunkat.

- Meghalt? - kérdezte csendesen.

- Él - mondtam szomorúan.

Megragadta a kezemet, és felugrott, mint aki rögtön Bremonthoz akar sietni.

- Hol van?

- Mindenek előtt ülj le! - mondta Rézfejű. - Nincs semmi okod az örömre, és még kevesebb az okod, hogy siess valamerre.

Lassan elmondott mindent, amit megtudtunk.

- De hát... ha mindezt megmondjuk a hadügyminisztériumban...

- Nem érsz vele semmit. A légióból nem hozzák vissza... Csúnyán elintézték.

Hallgatott. Sokáig meredt maga elé, idegesen rágta a cigarettát a szájában, és a szeme lassan fényesedett, nedves csillogással. Egészen fiatal gyerek lehetett...

- Köszönöm - mondta, és köszörülte a torkát. Azután hirtelen felállt.

- Mit akarsz tenni?

- Megyek Afrikába. Ki fogom szabadítani, vagy én is elpusztulok.

- Ostoba kölyök vagy - mondta Rézfejű. - Az újoncokat leviszik a déli határvidékre, ahová az ilyen legény, mint te, még akkor sem érkezik meg élve, ha a legkényelmesebben utazik.

Eszembe jutott a saját utam, láttam a vakító sárga port, éreztem a perzselést, a halál ízét a számban...

- Ne próbáljatok lebeszélni! Én megyek. Előbb még elmondok nektek valamit. - Újra visszaült. - Mi franciák vagyunk, de Rómában telepedtünk le. Az az ember, aki a fivéremet tőrbe csalta, Corot, tulajdonképpen a nagybátyja. Ő bérelte fel ezeket a csirkefogókat. Nekünk Ausztráliában meghalt egy nagyon gazdag rokonunk, aki kétmillió frankot hagyott hátra Bremontnak. A végrendelet úgy szól, hogy ha Bremont egy éven belül nem jelentkezik az örökségért, Corot doktor kapja meg. Az a rokonunk ugyanis, aki meghalt, egyszer megjárta egy örökséggel, amit tíz évig nem bírt megkapni, mert a fivére eltűnt a világháborúban, és nem lehetett megszerezni a halotti bizonyítványát. Viszont az örökség a fivéréé volt, és ő csak utána következett. Ez az emlék arra a jóindulatú gondolatra vezette, hogy a végrendeletben kikösse: amennyiben valamelyik rokona eltűnt, vagy meghalt, ne kelljen igazolni a halálát, hanem egy év türelmi idő után, ha személyesen nem jelentkezik, szálljon a következő örökösre. Ez az örökös Corot doktor, akire Bremont után marad a vagyon. Corot doktor Ausztráliában tudta meg a végrendelet tartalmát, a legrövidebb úton Európába jött, és fivéremet, akinek fogalma sem volt a végrendeletről, elcsalta magával Rómából Marseille-be. Két hónap előtt érkezett meg a római angol követségre a végrendelet, amely szerint, ha Jules egy éven belül nem jelentkezik, minden további igazolás nélkül Coroté a vagyon.

Csendben ültünk. Bobi köpött.

- Szeretnék evvel a Corot-val éjszaka valamelyik dokkon véletlenül találkozni... Akkor lehet, hogy ő sem jelentkezne. - Bobi előtt egy új eshetőség körvonalai bontakoztak ki saját szavai nyomán. - Mondd Csenevész, ha ne adj Isten, ezt a Corot-t valami váratlan esemény megakadályozná abban, hogy tovább éljen, ez esetben te lennél az örökös?

- Nem. És itt nem is az örökség a fontos... Hanem szegény Bremont... - És kétségbeeséssel ismételte: - Szegény Bremont, meg kell menteni...

- Az, sajnos, jól el van intézve. Ez a nyomorult Corot tiszta munkát végzett.

- Ide hallgassatok, fiúk! - folytatta, mint egy váratlan ötlet lendületében Csenevész. - Ha mondjuk, Bremont jelentkezne egy év múlva, és ha ti segítenétek őt visszahozni, százezer frankot kapnátok fejenként.

- Hogy érted ezt?

- Ha mondjuk, velem jönnétek Afrikába...

Olyan csend lett, hogy egy nagyon távoli autóduda hallatszott fel hirtelen. Aztán Rézfejű válaszolt igen komolyan.

- Kedves fiam, és harminchat éves vagyok, bejártam az egész világot, sokféle halállal bratyiztam. Halásztam szardíniát Svédországban, ástam guanót Új-Zélandban, voltam légionista, ópiumcsempész, bányásztam salétromot Chilében, és több évig mint utcasöprő működtem Londonban. Ha valaki azt mondaná, hogy százezer frankért menjek el motorcsónakkal a Déli-sarkra vagy vitorlással az északira, szó nélkül hozzáfognék. De Afrikába, ha minden lépésemért egy kiló aranyat fizetsz, akkor se megyek. Mi hárman különös véletlenek következtében visszakerültünk onnan, és azt hiszem, ha az összes hindu alkirályok minden kincsét össze lehetne ott lopkodni egy hónap alatt, akkor se mennék érte. Mert az, kedves fiam, a pokol!

A lelkünkből beszélt. Bobi, mint az elmondottak rezüméjét, még hozzáfűzte:

- És ahová három ilyen veszett csavargó nem mer elmenni, ott, elképzelheted, milyen sors vár egy nyeszlett fiúcskára.

- Köszönöm az őszinteségteket - mondta és felállt. - Én most elmegyek Afrikába, és vagy elhozom Julest, vagy én is ott halok meg. Talán, ha ti velem jöttetek volna, akkor sikerül. Így valószínűleg csak feláldozom magam. Köszönöm a jóságtokat, szervusztok...

És elszántan nyújtotta felénk a kezét.

- Hát várj, te kis hülye! - mordult rá Rézfejű. Csak nem akarsz így elindulni Afrikába, mintha itt lenne a másik utca sarkán?

- Elárulom nektek, hogy a kabátom bélésében tízezer frank van bevarrva, ezzel talán megvesztegethetek ott valakit. Lebeszélni ne próbáljatok! De ha tudtok valami tanácsot adni, azt nagyon megköszönném...

- Tanáccsal majd ellát a Füttyös. Neki minden fel van írva a fejében.

Tényleg, volt bizonyos tekintélyem, mint olyan embernek, aki jártas az afrikai dolgokban.

- A tízezer frankhoz ne nyúlj hozzá! Ez tényleg az egyetlen lehetőség, hogy kiszabadítsd, ha megtalálod. Elsősorban Oranba menj, ahol a Fort St. Therèse-ben megtudhatod, hogy az első vagy a második századnál van-e, szóval Bell Abbesben vagy Saidában. Ha véletlenül Indokínában van, akkor vége. Ha Marokkó valamelyik oázisában vagy erődjében van, akkor ezer az egyhez áll a lehetőség, hogy eljutsz hozzá.

- Most még csak azt mondd meg, hogy juthatok el "feketén" Afrikába? - Arról tehát már hallott, hogy a kikötő népe kizárólag mint potyautas közlekedik városok és világrészek között.

- Holnap reggel hétkor indul a Teneriffa, a harmadik szekció második bazenjéből egyenesen Oranba. Keresd meg Nurét, a munkafelügyelőt, adj neki húsz frankot, és mondd, hogy a Lyon D'or tulajdonosa üdvözli. Ő majd ad neked egy számot, és te megindulsz a csomaghordókkal fel a hajóra. Vigyél magaddal egy üveg vizet és négy vagy öt tábla csokoládét. Bújj el a fenékben, a gépházat elválasztó falnál, mert ha szorosan hozzátapadsz éjjel, az ad valami meleget.

- Nagyon köszönöm nektek... Holnap reggel utazom.

- Eredj a fenébe! - rivallt rá dühösen Rézfejű. És Csenevész szinte boldogan elsietett.

- Micsoda hülye pasas! - mondta gúnyosan Bobi. - Ahogy az ilyenek elképzelik Afrikát!

- Hála Istennek - mondtam én -, hogy semmi közöm többé hasonló ügyekhez. Jövő héten utazom haza, addig becsavargom Provence-t, végig megyek gyalog a tengerparton, és ha fürdeni akarok, ruhástól ugrom a tengerbe.

- Nálam, barátom - röhögött Rézfejű - már elmúltak azok az idők, mikor még napirenden volt a lábon felrepedező bőr tikkadt gyaloglások közben, rettegés, vérhas, pofonok az őrszobán! Ez többé nem lesz...

És valahogy nem jól éreztük magunkat. Meg is jegyezte Bobi, hogy "tudjátok, azért van valami megható ebben a macskányi kölyökben, van valami megindító, ahogy ez az izomtalan, sápadt bőrű fiúcska nekimegy az öreg Afrikának, hogy elhozza a bátyját. És közben azt sem tudja, mi az a moszkitó!"

- Torkig vagyok evvel a kölyökkel! Értitek?! Nem érdekelnek más emberek nyavalyái! - kiáltotta Rézfejű, és otthagyott bennünket.

- Mi lesz evvel a szerencsétlen fráterrel Afrikában? - kezdtem meditálni, de Bobi felállt.

- Nézd, igaza van a Réznek. Mindenki úgy hal meg, ahogy neki tetszik. Semmi közünk hozzá. És ő is elment.

Hat óra volt, gondoltam, még beérek a menhelyre. Esőre állt az idő, ilyenkor a bálák büdösek, nem lehet jól aludni rajtuk. Vágyódtam a menhely száraz, kemény ágya után. Ahogy mentem a rue Forbinen, újra rajtakaptam magam, hogy Csenevészen jár az eszem. Láttam őt, amint az országúton elfogják a goumièrek, és hátracsavarják pálcikavékony karjait, lökdösik egy széles, nagy országúton, viszik az őrségre... Dühösen és erőszakosan eltereltem a gondolataimat. A menhelyen még elértem a levesosztogatást, és megbeszéltem Salátával, hogy jövő héten lemegyünk Korzikára, és áthozunk egy pár ezer cigarettát, mielőtt a viharok kezdődnek. Lodoc azt mondta, hogy háromszoros árat fizet, meg a vitorlás bérét...

A pap végigment a termen, és eloltotta a villanyt. Aludni akartam, de újra Csenevészre kellett gondolnom. Mi kényszerít, hogy állandóan magam előtt lássam ennek a fiúnak ijedt, sovány arcát, azokkal a szomorú szemekkel, azokkal a kedves, csüggedt vonásokkal?... Végre is mit tehetek?...

*

Reggel fejfájással ébredtem. Lementem az utcára, és csodálatos, minden rossz érzésem elmúlt. A nap már felkelt, egy villamos lépcsőkön és kapcsolókon kapaszkodó emberfürtökkel igyekezett a Que de Belges felé. Autódudája utálatosan szól, mindenfelől munkások özönlenek a Piacé de la Joliette irányába... Egy fűszeresnél öt tábla csokoládét vettem, és megtöltöttem az üvegemet szódavizes vörösborral. A szekció rácsos kapujában Rézfejűvel találkoztam. Csokoládé táblák lógtak ki a zsebéből. Agresszíven fixíroztuk egymást, aztán fel-alá járkáltunk szó nélkül. Rövidesen megérkezett Bobi egy üveg vörösborral. Búgás. Hét óra volt.

- Elaludt az a kölyök, vagy mi az istennyila?! - mordult fel Rézfejű.

- Tudjátok - mentegetőzött Bobi -, gondoltam, nekem már úgyis mindegy... végre is mi lehet? - mondta az ő sajátos beszédmódján.

- Gyerekek - mondta Rézfejű -, sajnos el kell mennünk evvel a kölyökkel! Végre is 100 000 frank rengeteg pénz!

Jött Csenevész. Hálálkodó szavakat akart mondani, megilletődve szorongatta a kezünket, de Réz nyersen elébevágott:

- Hagyjuk ezeket a marhaságokat, és induljunk. Egyesével, vigyázzatok!

Milyen hihetetlen! Itt kuporgok a sötétben a gépház oldala mellett, türelmetlenül búg a hajó, erősen dohog a gép, ahogyan bejáratják, és mezítlábas lépések döngenek a fejem felett. Vészesen csörög a horgonylánc... Hórukk!... Most ér fel a vasmacska... A csavarlapátok harsogva járnak... Most biztosan ledobják a kötelet a pilótagőzösnek. A szellőztető ablakon beszűrődő fény megremeg, azután lassan tolódik...

- Megyünk... - dörmögi Rézfejű.

Vissza a pokolba!