Bár az Atlasz-hegység változatos sziklái között mentünk, a hőmérő lassan közeledett a negyven fok felé, és bent a fülkében sokszor ötven felett is lehetett, ahogy ez a vaskazetta reggeltől estig haladt a perzselő napsugarak alatt.

Számunkra mégis az volt a legrosszabb érzés, midőn este fél kilenckor befutott vonatunk a világ legnevezetesebb garnizonjába: Sidi bel Abbesbe.

Itt kapják a légionisták az első nagy adag Afrikát, amelytől vagy meghalnak, vagy vasemberek lesznek. Itt gyalogolnak először negyven kilométert teljes felszereléssel sivatagi terepen, és itt lövöldöznek addig célba naponta, amíg izzadó kezük feltörik a forró fegyveren, és válluk kisebesedve sajog a nehéz Lebel-puska "rúgásától". Ehhez a kisebesedett, izületekig nyilalló vállhoz kell újra meg újra odanyomni a puskatust, amelynek minden egyes rándulása a nyúltagytól a lábujjakig hasít görcsös fájással, és aki maródira jelentkezik, az patriarchális szokások szerint négy nap salle de police-t kap.

A kocsisor végéről újoncokat vagoníroznak le. Sorba állítják őket. Névsorolvasás, elkínzott hangok: "present"... A pályaudvar felett látszik a szpáhi-laktanya magas, lapos teteje, szemben vele a légió kaszárnyájának várszerű ornamentikája. Távol egy mecset karcsú, oszlopszerű árnya, és mindez a poros, holdas, afrikai estébe burkoltan. A fújtató mozdony pöfög, és az újoncok előtt felharsan a káplár éles torokhangon: "Par fills de quatre!" Pillanatnyi szünet, aztán mintegy rövid vakkantás: "An avant!" Megindul az újoncok szomorú serege...

Már szeretnénk tovább menni. Halk jelzőcsengés, távírókopogás, és egy öszvér ordít fel valahol kint az utcán. De hirtelen fegyvercsörgést hallunk, egy káplár és négy ember megy végig a vonaton, összeszorul a szívünk... A stentori hang közeledik: "Legitimations... certifícats..."

Bakancsok és puskatusok dobbannak, szuronyok villannak, kék kabátok, fehér tarkófátylak és barna, markáns arcok: mint egy lidércnyomás, olyan az egész, és rettentő súllyal nehezedik a mellkasomra... Minden szakaszba alsókarra fektetett, szuronyos puskákkal lépnek be, támadó szándékkal, a bejáratot gyakorlott gyorsasággal elállva, mint akik biztosan tudják, hogy itt az a gazember!

És valószínűleg minden szakasznál van valami igazuk. Egy gyors, szúrós pillantás siklik végig az arcunkon, az írásainkon, a poggyászainkon, aztán visszadobja a káplár a papírokat, és vakkant egyet: "An avant!..." Elmennek. Megkönnyebbülten, szinte elgyengülten dőlünk hátra az ülésen, pedig ez még igazán csak ártalmatlan előjáték. Már a szomszéd kupéban dong és csörömpöl a négy ember, és harsan fel a farkasordítás: "Legitimations... certificats..."

Azután döcög tovább a vonat alagutak és vulkanikus sziklák között. Délután megérkeztünk Saidába...