A kapitány káromkodásaiból kivehettük, hogy valami inspiciáló úton van, és nemcsak a külön kocsit kellett nélkülöznie már Saidáig is, hanem, az állomásfőnök szerencsétlenségére, rövid kis vonatunkhoz, amely nem vásárra indult az utazási szezon végén, másodosztályú kocsit nem is kapcsoltak. Ez a kapitány, akinek már az arcszínén is látszott, hogy életében először látja Afrikát, szörnyen haragudott. Az ilyen alakok azok, akiknél ezerszer többet konyít a gyarmati tudományokhoz egy hat hónapos baka, az őrmesterről nem is szólva, mert azok mindegyike túlszárnyalja őkegyelmességét, a hadügyi államtitkárt is a gyarmati katonai szakkérdésekben. A hadügyminiszter érthetetlen szokásai közé tartozott, hogy időnként egy ilyen kapitányt vagy őrnagyot nekiszalajt az ártatlan afrikai garnizonoknak, ahol ezek a kedves francia világfiak, akik rendkívül méltóságteljesek és szigorúak, egyik bakot lövik a másik után. Káplárok, sőt ezredesek átka kíséri őket útjukon, amelyről hosszú jelentéseket írnak, majd maláriásan hazatérnek, és rablóhistóriákat adnak elő az igazán kitűnően elgondolt és keresztülvitt afrikai militarizmusról.

Ez a fehér arcú és gőgös katona egyik típusa volt a fenti hadügyi informátoroknak. A kék huszárok előkelő uniformisát hordta, nyílt megvetéssel mért végig bennünket, és kisétált a folyosóra. Ott kigombolta a zubbonyát, amit például egy igazi gyarmati katonatiszt a lakásán kívül sohasem tesz. Szemmel láthatólag szédelgett a hőségtől, és a tisztiszolgája egyre-másra töltötte termoszából az italt. Látszott, hogy utál közénk ülni, és a nyaka még fehérebb volt, mint az arca. Mindezeket mi szemmel elmondtuk egymásnak, sőt a káplár is részt vett a pillantásainkban. Régi, zupás légionistának látszott.

Hajnalban elértük a Szaharát. Egyhangú homoksivatagokon döcögött át a vonat. A végtelenbe nyúló dűnék finom hullámvonalait csak néha szakította meg kopár, cserjés táj és az egyhangú alfafűsíkság. A hőség percről percre nőtt. A kocsi belsejében talán hatvan fok is lehetett... Csenevész gyors, apró lihegéssel vett lélegzetet, az arca fényes lett és sárga.

Délfelé a kocsi falai olyan forróak voltak, hogy szinte égették a kezet, és a tiszt már az ingét is kigombolta. Nagyon szenvedtünk, de belénk verték, hogy a szenvedést hosszan, türelmesen és egyhangúan kell tudni elviselni. Aztán Csenevész egyszer csak előrehanyatlott, és egy artikulátlan hörgéssel ájultan terült el. A tiszt meg sem mozdult. A káplár azonban nem törődött avval, hogy ez tetszik-e a tisztnek vagy sem, töltött egy kis hideg teát a termoszból, amit a kapitány egy lusta oldalpillantással vett tudomásul. Kigomboltuk Csenevész kabátját...

Aztán gyorsan újra begomboltuk...

Csenevész nő volt.

Bután néztünk egymásra. Milyen ostobák voltunk, hogy nem jöttünk rá! Rézfejű elkáromkodta magát. Bobi, aki talán még egy földrengéstől sem veszítette volna el a nyugalmát, csendesen így szólt:

- Fiaim, hozzánk képest a legbárgyúbb sivatagi teve egy lángész!

- Nem történt semmi, nem tudunk semmit! - adta ki az utasítást Rézfejű. Valami megdöbbenés, megindultság és ijedelem vett rajtunk erőt. Itt robogtunk a föld leghalálosabb és legsivárabb foltján keresztül egy gyenge, beteg, szerencsétlen kislánykával, akiről e pillanatban már tudtuk, hogy nagyobb hős sok kiszolgált és medáliákkal ékes hadastyánnál. Akiről most már sejtettük, hogy nem a szeretet, hanem a szerelem hajtotta ide, ebbe a halálos kalandba. Mert amit ő tett, azt csak nő teszi és csak a párjáért... És az is milyen nő! Milyen csodálatos, milyen szent és milyen szerelmes! Felelősségünk súlya egyszerre elviselhetetlen teherré fokozódott, de elhatározásunk, hogy kiszabadítjuk azt az ismeretlen katonát a Szahara poklából, ha kell, bármi áron is, ugyanilyen mértékben növekedett. A tiszt és a káplár mit sem vett észre. Csenevész lassan magához tért és egy ösztönös mozdulattal a kabátjához markolt, aztán megnyugodva érezte, hogy minden úgy van begombolva, ahogy volt. Kint végtelen, vakító, sárga hullámokban rohant a sivatag, és ettől a látványtól egy undorodó grimasszal újból elájult. Az ájulás mély, hörgő alvásba ment át. Elhatároztuk, hogy mi nem iszunk többet Colombig. Vizünk egy részével lemostuk az arcát, másik részével időnkint megitattuk...

Fél hétkor minden átmenet nélkül este lett, és a hőmérő úgy lesüllyedt, hogy a nagy forróság után januári hidegnek illett be a hirtelen, durva hőmérsékletváltozás. Csenevész magához tért, és hisztérikus rázkódást kapott a hidegtől. Három kabátot tettünk rá, a kézfejét és a lábát dörzsöltük, amíg megnyugodott. Éjfél felé a hideg annyira fokozódott, hogy a tiszt becsavarta a nyakát egy sálba, majd felvette a köpenyét. A káplár alva aludt a sarokban. Mi szinte megkékültünk, ahogy ingujjban voltunk kénytelenek utazni, míg Csenevész a három kabát alatt végre elaludt.

A vonat váratlanul lassított. A hideg dacára leeresztettem az ablakot, és kinéztem. Hatalmas máglya égett a síneken, messzire bevilágított a sivatagba, szuronyos fegyverek csillognak mindenfelé, és maris golyók fütyülnek el a kíváncsi utasok feje körül. Visszarántom az ablakot. Nem arabok voltak, tisztán láttam a vékony francia szuronyokat. A vonat állt.

- En masse... - mondtam Rézfejűnek, aki bólintott, és nyugodtan odaszólt Csenevésznek:

- Akármi történik, ülj nyugodtan a helyeden.

A tiszt végre kitüntetett minket megszólításával:

- Mi történik kint?

- Nézze meg! - mondtam egyszerűen, és leültem.

A tiszt nem tudott válaszolni, mert lövöldözés és kiabálás hallatszott kintről. Előhúzta a revolverét, és kinyitotta az ajtót. Kint kiabálás: "Mindenki maradjon a helyén, aki megmozdul, golyót kap!" Vagonajtók csapódnak, a tiszt keményen kiszól a lépcsőn: "Halt! Qui est la?" Hang felel egy megvillanó szurony mögül: "Szökött légionisták vagyunk, üljön szépen le, kapitány úr..." A folyosó felől most egy másik marcona légionista nyomul be. A kapitány fejbe lövi a lépcsőn álló szökött légionistát. A szurony egy kiáltással lehanyatlik. A fülkénkben álló katona útját elállja a káplár. Lövés! Csenevész sikolt, a káplár lerogy, a tiszt átszúrt mellel bukik be a fülkébe, és jól látni, amint egy golyó éppen belecsap az arcába, és vérpatak önti el az orra mellett. Több légionista átlép rajtuk, majd a folyosón indulnak el minden irányban...

Egyedül maradunk a két mozdulatlan testtel: a kapitány és a káplár. Csenevész régen elájult, vagy az is lehet, hogy én ütöttem le, mikor fel akart ugrani.

Az egész másodpercek alatt zajlott le, és minket, akik nyugodtan ültünk, nem bántottak. Mint utóbb kiderült, senkit sem bántottak, csak a kapitányt és a káplárt, akik harcba keveredtek velük. Rézfejű a kapitányt vizsgálta, én a káplárt. De minden hiába, halottak.

Az "en masse" a légióból való megszökés modern intézménye. Tízen, tizenöten összeállnak, nekivágnak a sivatagnak vagy az Atlasz-hegységnek, ahol az arabok tíz-tizenöt puskáért cserébe - mert a Lebel-puska hatalmas értéket jelent kabilnak, arabnak, tuaregnek - átsegítik a légionistát spanyol, vagy angol tartományba. Minden elcsendesedett, és a vonat megy. Bobi cigarettát sodor, és megnyálazza a papírt. Az ajtóból egyszerre négy szurony mered ránk. Bobi éppen befejezi a sodrást, és mintha kapóra jönnének a lázadók, odaszól egy hatalmas legénynek, aki nyilván a vezér:

- Nincs egy szál gyufátok?

Az imponálni kívánó legény ettől zavarba jön. Aztán összeszedi magát, és ránk kiabál:

- Kik vagytok?!

Bobi úgy érezte, hogy ő hivatott a válaszadásra, tehát készséggel bemutatott mindannyiunkat:

- Részemről a stockholmi opera balettmestere vagyok. Ez itt barátom, Rézfejű, egy jó nevű kanadai ügyvéd, nem egészen normális. Ez a másik itt Füttyös, hegedűtanár. Az a sovány, sápadt fiú pedig egy mormon hittérítő, aki meg akarja keresztelni a tuaregeket a quecker vallásra, és aztán Amerika költségén átszállítja mindet a Nagy Sós Tó vidékére.

A marcona légionista még jobban megzavarodott, de társainak tetszett a válasz, mert valamennyien nevettek.

Később dohányoztunk, és nagyon kedélyesen elbeszélgettünk. Ha jól emlékszem, Rézfejű valami csekélységért pofonokat is ígért nekik. Csenevésznek eleinte zöld volt a szája, és egész testében remegett, de később ő is megnyugodott valamennyire. A katonák egy Colomb melletti helyőrségből dezertáltak. Harmincan vannak. El Mungur előtt akarnak leszállni a vonatról, ahol Izmin sejk vár rájuk. Izmin sejkkel megállapodtak, hogy harminc puskáért angol tengerpartra segíti őket. Izmin sejkben meg lehet bízni, mert nem az első eset, hogy légionistákat "en masse" hazasegít.

Hajnalig utaztak velünk. A nap már piros és aranysárga reflexekkel derengett a keleti látóhatár peremén, mikor a mozdony megállt. Fegyvercsörgés, ajtócsapkodások, és a légionisták kis csapata nekivágott a sivatagnak. Gyönyörű látvány volt. A szürkületben talán száz méternyire a vonattól egy mozdulatlan karaván. Térdelő tevék mellett, mint heverő rongyok, egy csomó fehér burnusz a homokban: Izmin sejk kis karavánja. És minden burnusz mellett egy rövid, sötét csík; lövésre kész, célba emelt puskacsövek. Izmin minden eshetőségre elkészült. Az egész olyan volt, mint egy álomkép. A következő percben a vonat rémült sebességgel repült tovább a sivatagban Igli irányába...

A Szahara törvényeinek értelmében a halottak ivóvizét, illetve a hatalmas termoszt nyomban birtokunkba vettük, és először megitattuk a rémülettől félhalott Csenevészt. Kikutattuk a halottakat. Vagy nyolcezer frank készpénzt találtunk a tisztnél, ezt természetesen eltettük. Azután tanácskoztunk. Eddig fogalmunk sem volt róla, hogy mit kezdünk Igliben, ahonnan el kell indulni egy távoli garnizonba, hogy kiragadjunk egy embert a törvény és a fegyveres hatalom kezéből. Csenevész aludt, Rézfejű halkan és hosszasan magyarázott, mi bólogattunk... Később egy kanyarodónál, ahol a mögöttünk lévő kocsisort eltakarták a homokpadok, két hiányosan öltözött holttestet dobtunk ki a hajnali homályban. Távolból sötét pontok tűntek fel...

Sakálok.