Barátaim és tisztelőim az életmódom miatt vélnek kissé hibbantnak.

Ugyanis a legritkább esetben tudom délután, hogy hol fekszem le este, és felkelek-e egyáltalában reggel. Az igaz, hogy mint hajófűtőnek és csavargónak alig van esélyem arra, hogy választmányi tag lehessek valamelyik tiszteletre méltó egyletben, viszont még soha életemben nem unatkoztam, és ez idén csak kétszer voltam beteg; először könnyebben, amikor fejbe ütöttek, másodszor súlyosabban, mert hasba szúrtak.

Különben jól vagyok.

Az egész úgy kezdődött, hogy épelméjű koromban orvosaim tanácsára félbehagytam San Franciscóban az egyetemi tanulmányaimat, és Honoluluba mentem üdülni. Innen valahogy elhajóztam Tahitiba. A Déli-tenger kissé helyrehozott, de a végleges gyógyulást Bricsesz kapitány, a rabszolga-kereskedő eljárása hozta meg. Bennszülött kulikat toborzott, nem éppen finom eszközökkel, ezért hívták rabszolga-kereskedőnek. Egy gazember leitatott Tahitiban, és mire felébredtem, Bricsesz kapitány gőzösén voltam a nyílt tengeren. Sajnos, állandó hiány van matrózokban, és néhol még dívik a szokás, hogy gyanútlan embereket ittas állapotban eladjanak matróznak. A nyílt tengeren azután az illető kénytelen aláírni a szerződést. Olyan pszichiáterek, mint Bricsesz kapitány, igen hatékonyan tudnak az ember lelkére beszélni. Azóta van ez a vörös forradás a homlokomon.

Mint kényes polgár, eleinte sokat szenvedtem. De végre is Bricsesz kapitánynak katedrát kellene felállítani a San Franciscó-i egyetemen, és orvosaimnak is ajánlom, hogy hozzá járjanak tanulni, mert kizárólag szabadgyakorlatokkal tökéletesen kikúrált. Ajánlom orvosaim figyelmébe a fedélzetsúrolást, kazántisztítást, szénlapátolást mint gyógyeljárást. A sűrű rugdosás csak fokozza ennek a terápiának a hatását. Hogy valami nincs rendben nálam, az bizonyos. Ahelyett, hogy három hónap múltán visszaérve Tahitiba, boldogan otthagytam volna Bricsesz kapitány rabszolgahajóját, ismét leszerződtem hozzá, ez alkalommal a szokásos szelíd rábeszélés nélkül.

Így indultam el, most már önszántamból, Bricsesszel, és azontúl a legnagyobb egyetértésben éltünk a rabszolgahajón, és barátságunk az idők folyamán csak kimélyült, sőt talán még ma is fennállna, ha működésének és fiatalságának teljében nem ragadja el őt körünkből a kiszámíthatatlan végzet, egy idült alkoholmérgezés tünetei között.

Pipaccsal csak később kerültünk össze. A ceyloni nagy karanténban találkoztunk először. Én ápolt voltam, ő sírásó. Akkoriban Rongy Aurél flottáján működtem mint fregattkapitány. Rongy marsall flottájához nyolc egység tartozott! Minden egység egy bennszülött kenuból állt. Rongy Aurél szorgalmas és tekintélyes rabló volt a Déli-tengeren, és beteglopásra specializálta magát. Ragállyal kereskedett. A bennszülöttek nem félnek a haláltól, s a legnagyobb szégyennek tartják, ha valamelyik családtagot a leprások szigetén tartják fogva. Rongy kapitány tehát, megfelelő honorárium fejében, a Gombház-szigetről leprásokat lopott, és flottájával hazavitte őket.

Amikor egy cirkáló váratlanul elfogott bennünket, flottánk éppen egy teljes tonna ragályt fuvarozott. Elsősorban tehát valamennyien karanténba kerültünk, ügyünk tárgyalása előtt. Itt természetesen nyomban tífuszt kaptam. Amikor meggyógyultam, egy lenyelt szappandarab segítségével olyasféle ragályt produkáltam, amitől az embernek látszólag semmi baja sincs, de állandóan habzik a szája, és nem tud dolgozni. Háromszor estem vissza ebbe a betegségbe, mindig közvetlenül az elbocsátás előtt.

A karantén mégiscsak jobb tartózkodási hely, mint a börtön. Lassacskán megszokták, hogy ott vagyok, és beosztottak gyékényhordáshoz. Finnyás ember csak nehezen szánná magát erre. A kimúlt betegeket ugyanis gyékényükbe csavarva viszik a temetőbe, a karantén mögé. Az én hivatalom abból állt, hogy a gyékényből kigurítottam a halottat, és az összegyűjtött derékaljakat a mosodába vittem. Részletekre nem térek ki. Talán elég, ha megemlítem, hogy itt már sok ember megőrült attól, amit látott... Pipacs, a sírásó, viszont kilencvenhat kilót nyomott, és miután a markába köpött, dalolva nyomta ásóját a földbe. Képzelhetik, hogy karanténnak nem éppen fürdőhely céljaira alkalmas szigetet választanak ki. Átlagos negyven fok volt itt a meleg, de sokszor napokig állt ötven felett. Egy karanténban!

De ezt talán ne részletezzük.

Csak annyit, hogy Pipacs alacsony, de igen vastag ember volt. Vastag, de nem kövér. Nagy csípője, széles nyaka, oszlopos combjai, előreugró gorillaállkapcsa csupa erőt, stabilitást és nyugalmat sugárzott. Kevésbé tette előkelővé a megjelenését, hogy két lábfejét egymástól legyezőszerűen távol tartotta. Ő volt ugyanis a világ legcsámpásabb embere. Felső teste inga módjára lengett járás közben a derekán, és szokott mozdulata volt, hogy zsebre dugott két kezével időnként felfelé rántotta a nadrágját. Ez nála jókedv jele volt, mert nyomban utána egy halk indulót komponált, amit összevont szemöldökkel, halkan dalolt, és szöveget is írt hozzá. Amikor először láttam a temetőben, fütyörészve, fél kezét zsebre dugva locsolta a virágokat, olykor nyájas pillantást vetve a füvön elrendezett, türelmesen várakozó harminc-negyven halottra; kis, fekete matrózsapkája mellé néhány szál mimózát tűzött, és egyet rántva a nadrágján, halk gégehangon, ütemesen dúdolta:

Ásta a sírt, és már századszor ismételte az utolsó sort, hogy "trallala, trallala, csak ne féljetek". Akkor vett észre, amikor egészen hozzáléptem. Összeráncolt homlokkal nézett rám.

- Na, csak feküdjön szépen vissza, mindjárt meglesz a sírja. Látja, a többi nem mászkál.

Szeretem a tréfás embereket.

- A gyékényekért küldtek - feleltem. - Nevem Robin. Két hónapja vagyok itt.

- Mindegy. Már nem tart soká.

- Nem akarom feltartani - mondtam -, mert már sürgősen tennie kell valamit, ebben a melegben, ennyi halott között...

- Igaza van. Jöjjön pálinkát inni. Az a legjobb ellene.

Zsebre dugta a kezét, megrántotta a nadrágját, és imbolygó járásával megindult előttem.

- Hová megyünk?

Erről nyomban eldúdolta egy harci indulóját.

Nem volt fűzfapoéta. A rím kedvéért nem rontotta el a verset.

A sziget végében egy kis kalyiba állt, amelynek berendezése egy gyékényből, egy üveg pálinkából és néhány száz légyből állott. Agyonütöttük az egyhangú délelőtti órákat, néhány üveg pálinka mellett, társalogva. Pipacs is körülbelül azért volt sírásó, amiért én gyengélkedtem. A karantén az egyetlen hely, ahova a gyarmati rendőrség nem üti be az orrát. Itt nyugodtan lehet élni. Esetleg meghalni. Viszont ha az ember az első néhány hét alatt egy-két veszélyesebb fertőző betegségen átmegy, bizonyos fokig immúnis lesz. Irtózatos hőség volt. A kis kunyhó falain zsírosan fénylettek a szép zöld penészgyöngyök. Ebben a kunyhóban határoztuk el Pipaccsal, hogy bármilyen nyugodalmas, kényelmes is ez az élet, visszamegyünk egy kissé a nagyvilágba. Egy viharos éjjelen sikerült a szökés, mert a villám belecsapott a magas feszültséggel telített drótkerítésbe.

Eljutottunk kenuval Dél-Tiworba. Azóta jó barátok vagyunk, és együtt vándorolunk.

Ide, Borneo egy istenverte kikötőjébe, Kuala Lumpurból érkeztünk sietve. Vidám, bohém emberek voltunk. Jókedvűen, békésen szerettünk járni a kikötőkbe, és mégis lihegve, rohanva, bujkálva kellett megérkeznünk Borneóra, miután Kuala Lumpurban utolért a burmai rendőrség értesítése, hogy Batáviából, az adeni hatóság megkeresésére, köröznek bennünket, és elfogatásunk esetén kérik, hogy mindkettőnket szigorú fedezettel szállítsanak Colombóba. Mindez néhány svéd matróz miatt, akik érthetetlen oknál fogva ragaszkodtak ahhoz, hogy Pipacs ne énekelje állandóan az "Ausztráliában örülnek a lányok, ha megérkezem" szövegű saját szerzeményű dalát. Pipacs a jogtalan követelést olyan határozottan kérte ki magának, hogy a matrózokat kórházba szállították. Miután a többi jelenlévőt is meggyőztük e dal szépségéről, levettük a vendéglősről a büféasztalt, és sietve távoztunk.

Egy garasunk sem volt, és a borneói kikötők nem adnak annyi lehetőséget, mint a Déli-tenger rendesebb szigetei. Aki ide jön, azt vagy nagyon megfizetik, vagy mindenhol üldözik. A mocskos, olajos tengervízbe egy keskeny kőgát nyúlik, a parton néhány vámbódé és elszórtan egy-két épület. Ötvenfokos forróságban pállott, langyos esővíz ömlik, és az embernek varratonként fáj a koponyája... Egy piszkos gőzös közeleg lassan dülöngélve a tengeren.

Az elhagyott vámház mellett fabódé áll, fedett terasszal.

- Gyere, együnk valamit - mondta Pipacs.

- Megőrültél? Egy vasunk sincs.

- Na és? Nem fizetni akarok, hanem enni.

És már megy fel a korhadt lépcsőn, leveszi a kabátját, hogy csíkos, kivágott trikója ne gyűrődjék, roppant, szőrös öklével veri az asztalt, míg végül egy kínai jön. Erélyesen rászól:

- Elvisszük majd innen a Royal Dutch igazgatójának a poggyászát.

- Itt nincs poggyász...

- Majd ideküldik. Addig hozzál két személynek egy tisztességes reistafelt.

Közben megérkezett az ócska gőzös. Néhány maláji kuli szállt ki, két európai munkás és végül...

Végül egy gyönyörű nő. Gyönyörű és európai.

A turisták trópusi eleganciájával öltözve.

- Utánamegyek - mondta Pipacs. - Ennek talán vihetem a koffereit vagy ajánlkozom idegenvezetőnek.

- Micsoda? Hiszen nem is ismered ezt a helyet.

- Mondd már. Ő sem ismeri. Itt várj meg.

Felcsapta galambszürke keménykalapját, mert Pipacs szerette a kissé rikító, változatos öltözködési módot, és felrántva nadrágját, zsebre dugott kézzel megindult a nő után, egy harci indulót komponálva. Vastag, imbolygó alakja eltűnt a harsogó zápor vízködében, és én kissé aggódva maradtam ott egy kétszemélyes reistafel társaságában, pénz nélkül.

Másfél óra múlva a vendéglős érdeklődött, hogy mi a neve az igazgatónak, akit várunk? Azt mondtam, hogy a nevét nem tudom, de errefelé nagyon tisztelik.

Kezdtem kellemetlenül érezni magamat. Közben elállt a zápor, kisütött a nap, és a hőség pokoli volt. A földből dohos gőzölgéssel párolgott vissza az eső, megjelentek sűrű rajokban a szúnyogok, és a vendéglős egyre melegebben érdeklődött az igazgató személye felől. Három teljes óra múlt el, és Pipacs nincs sehol. Egy bennszülött rendőr közeledett és a vendéglős odament hozzá.

Együtt jöttek vissza a teraszra.

- Kit vár? - kérdezte tőlem a rendőr.

- Egy vállalati igazgatót - feleltem elszántan.

- Jöjjön velem.

- Majd megtanítani... Szegény kínait becsapsz... - pityeregte a vendéglős.

- Mi történik itt? - szólalt meg hűvös előkelőséggel egy úr, akinek mindenki tiszteletteljesen utat nyitott. Az illető megszólalásig hasonlított Pipacsra, pedig szó sem lehetett arról, hogy ő az. Vakító fehér ruhában volt, krémszínű bricseszben, lakkcsizmában, trópusi kalapban, jobb válláról egy fényképezőgép lógott és a balról egy gukker.

A rendőr udvariasan bólintott.

- Ezt a csavargót igazoltatjuk.

- Felesleges... - felelte parancsoló legyintéssel.

- Talán nem csavargó? - kérdezte a rendőr.

- De az, züllött csavargó. Azonban én... izé... kibéreltem...

Pipacs! Istenemre, ez Pipacs. Hiszen halkan dalolja, hogy "kibéreltem". Mi az? Úgy fest, mint a legpedánsabb gyarmati főfelügyelő.

A kínai gyorsan elsiet a belső szobába, a rendőr tisztelegve távozik. Ketten maradunk a teraszon, Pipacs még azt mondja nekem, jó hangosan, hogy a távolodók hallják:

- Itt van egypár shilling, hogy ne jöjjön zavarba ezentúl, és szerezzen valami rendes ruhát magának, mert kirúgom, ha mindig ilyen mocskos lesz!

Amikor egyedül maradtunk, csendesen ezt mondtam:

- A vámház mögött láttam egy kis vitorlást kikötve, jobb, ha azon menekülünk, mint az őserdő felé.

- Miért menekülnénk? - kérdezte gyerekes ámulattal.

- Majd elmondod útközben. Most csak siessünk. Lehet, hogy már megtalálták a holttestet.

- Csak nem hiszed, hogy megöltem valakit?

- De hát mi történt? - érdeklődtem izgatottan.

- Leült, és egykedvűen vállat vont.

- Író lettem...