- Jó szerencse vezetni hozzám téged nekem - üdvözölt a főnök.

- Gazdag mynheerek vagyunk... - kezdte Pipacs. - Hozni neked csodálatos ajándék... Rézkarika, bételdió, mind lenni csomagban neked bele. Ha te tied barátságod nekünk adni belénk...

- Lenni Bililimu nagy főnök, nevemtől elsápad az egész világ - mutatkozott be a zöld őrült.

- Ezt rég tudom, Bililimu. Nevedet ismerik egyik óceántól a másikig, és nagy fehér uralkodók rettegik tőle magukat tőled. Mondd meg nekem, hogy mit kívánsz tőlem neked barátságodért cserében hozzád?

- A nagy király azt kívánja magának tőletek, hogy adni neki fehérek csomagjukból, amit ők neveznek maguknak úgy, hogy tarokk-kártya.

Pillanatokig úgy éreztem, hogy álmodom. Miután láttam, hogy Pipacs percekig nem fog szóhoz jutni, közbeszóltam.

- Mondd, oh Bililimu, nagy király, minek neked a tarokk-kártya neked hozzád, tőlünk a barátságodért?

Válasza rövid volt és lesújtó.

- Kontra, rekontra, eggyel jövök!...

Pipacs rémüldözött.

- Mi az, kávéházban vagyunk? - majd így folytatta: - Ó, Bililimu, akinek fényessége elhomályosította a napot előtte neki. Ilyen kártya nincs nekünk csomagunkban neked. Mondd meg ki tanított téged tarokkvarázslatra?

- Fehér fogoly. Nevét nem tudni, de elneveztük őt arról, amit mindig mond nekem hozzám, ha én nyerek magamnak.

- És mit mond ő olyankor hozzád neked?

- Öreg sipi-sipi.

Közben néhány ajándékot adtunk a főnöknek, akit ezentúl színére és rangjára való tekintettel Pipacs így szólított:

- Ó, Zöld Király! Vezess táborodba hozzád minket, és mondd el közben, kicsoda a fogoly nálad.

- A fogoly - kezdte a Zöld Király - nagyon jól játszik, de kérlek benneteket, vigyétek magatokkal, mert igen sokat eszik.

- Hogy vigyük őt magunkkal, ha fogoly?

- Már nem fogoly, ó, uram. Egy fehér rabló úr fizetett, hogy fogjuk el, és most nem akar menni haza tőlem.

Közben elértük a tábort, a harcosok körülugráltak bennünket. Elsősorban a vendégek számára kijelölt kunyhóba mentünk. Nem akartunk túlzott érdeklődést mutatni a fogoly iránt.

- Roger, maga maradjon itt a csomagoknál. Itt a korbács, ha egy bennszülött közeledik a poggyászhoz, húzzon rá keményen.

Roger nyomban próbát is tett, amikor a sátor homályából egy nedves, fekete kéz nyúlt a konyakosüveg felé. Rásózott a korbáccsal amúgy istenigazában! Mr. Braces állati üvöltéssel rohant elő a kunyhóból. Sajnos, a rüh elleni fekete kenőcs megtévesztő színt adott a kezének.

Most egy fehér embert pillantottam meg, a főnökkel társalgott a tábor közepén. De micsoda állapotban volt! Bőrcsizmája mindenütt végigrepedt, inge szétszakadt, szakállas, borostás arca lefogyott, nadrágja spárgával volt átkötve combban, hogy tartsanak a rongyok. De cigarettázott, monokli volt a szemében, és olyan csodálatosan előkelő gesztussal beszélt Zöld Király őfelségéhez, mintha parketten lennének. Ámulva hallottam, ahogy a közelébe értem.

- Nézd, édes öregem, foglyot tartani luxus... Nekem sajnos, szükségem van az édesvízi halra... csak menjenek el, kérlek alássan, a tóhoz az embereid...

Odamentem a fogolyhoz.

- Thomas Robin vagyok...

- Igen?... Igazán örülök... Arthur Hendon.

Tehát ő az! Hendon!

- Irving Walking - mutatkozott be Pipacs.

- A nagy író! Örvendek!... Arthur Hendon vagyok. Igazán kedves az uraktól... Nem tudják véletlenül az epsomi lóversenyeredményeket?

Pipacs a gallérját tágította egy ujjal, amivel gutasütés ellen szokta óvni magát, mert vastag ember volt.

- Nem. Eredményeket nem tudunk. Magát keressük, uram. Hogy hazavigyük. Amerika nyugtalan önért.

- Megható, megható... - Rálehelt a monoklijára, és törölgette. - Igazán gyengéd állam ez az Amerika.

- Mi önt most elvisszük haza.

- Á, dehogy... Kitűnően érzem magam. A főnök nagyon kedves fiú, tarokkozunk... Most kezdem őket rávenni a bridzsre.

Odébb sétáltunk.

- Tisztában vagy? - kérdeztem Pipacsot.

- Igen. Elfogták a szerencsétlent, megőrült, és itthagyták. Szörnyű dolog.

- Mégis el kell vinnünk. Halló! Zöld Király! - Miután őfelsége odajött, kérdezni kezdtem. - Hogy került ide a fehér?

- Fejbe ütötték. Azután fizetni ötszáz acél nyílhegyet, nekem hozzám, hogy tartsam fogva. Ennek három hónapja van - siránkozott a Zöld Király. - Mindent megenni; neki magának...

- Ki adta az ötszáz nyílhegyet?

- Ököl, a goromba fehér úr. A szakadékban van neki kőkunyhó maguknak fehéreknek. Nagy gyilkosok, és errefelé mindenki tiszteli őket.

- Hm... Nem volna kedved meglátogatni ezeket ott lent? - kérdezte Pipacs.

- Lenézhetünk - feleltem.

- Azt hiszem - mondta komoran Pipacs -, hogy ezzel az Ököl nevű úrral civakodni fogok.

Többet nem mondott, csak énekelt arról, hogy az emberi fej olyan, mint a szerelem: eloszlik, mint a bugyborék, trallala... egy ember feje kecses, törékeny kis csacskaság...

Közben már mentünk lefelé a hegyi úton a szakadékba, mellettünk félméteres állványokon vonultak a vörös míniummal befestett csövek, amelyek a távoli dzsungelből Balik-Papanig vezetik a földből forrón feltörő olajat.

Most már feltűnt a szakadék oldalához épített ház. Néhány fehér kabátos ember cigarettázott a bejárónál. Odamentünk, és udvariasan bemutatkoztunk.

- Bocsánat, uraim... - kezdte Pipacs - odafent egy európait találtunk, akit fejbe ütöttek, és szeretnénk közelebbit megtudni.

- Mit akarnak tudni? - lépett elő harciasan egy kis köpcös. - Az a szerencsétlen ott Arthur Hendon, megpróbáltuk Bandjermasinba vinni, de nem akart.

- És a poggyászát előreküldte? - kérdezte agresszíven Pipacs.

- Azt nem tudom. Önök kicsodák?

- Részemről izé... író vagyok - felelte rövid habozás után, mert elfelejtette a nevét.

- Irving Walking - mondtam helyette. - Mr. Hendon poggyászát keressük.

Most megjelent Ököl! Csak ő lehetett!

Sebhelyes arcú, kétméteres ember jött elő a ház mögül. Egy fehérkabátos volt vele, aki hívta.

A köpcös úr most már abbahagyta a színlelést.

- Öt percet adok maguknak, hogy elkotródjanak!

- Cserében én is adok magának valamit - mondta Pipacs, és vastag alsókarja egy rövid ütéssel állkapcson találta a köpcöst, hogy a sebhelyes arcú óriás lábához esett. A másik kezével előrántotta a revolverét. Én is. Tökéletesen sakkban tartottuk őket. A sebhelyes lassan előrejött.

- Mit akarnak?

- Semmit - mondtam, mert láttam, hogy elgaloppoztuk magunkat. Szinte lehetetlenné tettük számukra, hogy élve elengedjenek bennünket. - Újságírók vagyunk, akik Hendonról cikksorozatot írunk. Csodálkozva láttuk, hogy odafent van, megőrült, és maguk nem törődnek vele. Értesíthették volna Bandjermasint.

- Idehallgassanak! - mondta a másik dörmögő, mély hangon. - Nem érdekel a véleményük. Itt egy igazság van. Az ököl. És az én vagyok.

- Áh! Maga az Ököl?! - mondta Pipacs őszinte örömmel. - Magáról már hallottam. Hát mi most elmegyünk innen, kérem. Nagyon vigyázzanak, mert jól célzunk...

Megindultunk hátrafelé, lövésre kész pisztolyokkal. A sebhelyes arcú óriás mozdulatlanul nézett utánunk. Pipacs azt az indulót dúdolta, hogy "Összefirkálták bicskával a fejedet, ne félj, én is aláírom még a nevemet... Trallala... Jön a Pipacs bácsi a konyhakéssel..."