Curzon urat végre tisztelteti valaki
Poór Péter 2007.01.11. 10:52
Az elsikkasztott pénztáros
Lilian ismét az ágyon ült, ugyancsak cigarettázott, és hangtalanul fütyörészett. A márki és Sir Hackett hol felváltva, hol egyszerre beszélt. Hackett néha a szekrényhez rohant, brómot öntött egy pohárba, meglötyögtette, és gyorsan kiitta, a márki hol a hajába markolt, hol felkacagott hisztérikusan, mint valami görl, azután megint mind a ketten fel-alá szaladgáltak, tajtékozva, esküdözve, végül egymás nyakába borultak, és sírtak. Csak Nadja nem szólt semmit és Paddington.
- Elárult! - Elárult! - zokogta könnyek között a márki, aki különben is széplélek volt, mert mint bárzongorista került a felső háromszázak közé. Kijátszott bennünket! Odadobta a pénzünket ennek az idegennek! Micsoda gyalázat! Gyanútlan hamiskártyásokat megtéveszteni!
- És ezt a lányt neveltem én fel, mert árva volt, és megsajnáltam! Erre pazaroltam a szeretetemet! - siránkozott Hackett, mert szintén érzékeny ember volt, amit még irodalmi múltjából hozott magával a régi szép időkből, midőn egy londoni nyomdában kifutó volt.
- Ó, egek! Nyíljon meg az ég!
Az ég nem nyílt meg. Csak Nadja szája. Nagyon gyorsan sok mindenfélét mondott, és miután bizonyos jelzők terén már kimerítette az angol nyelv szókincsét, néhány becsületsértésért visszanyúlt Shakespeare különleges szavainak gyűjteményes kiadásához. Végül így fejezte be:
- Mindig mindent én csináltam! Nélkülem nem mentetek volna semmire! Kincseket szereztem már nektek! Jogomban volt egy szegény áldozatot kiengedni! Becserkésztem már nektek angol főurakat, tábornokokat és fezőröket. Szegény tisztviselő kis vagyonkájára nem vagyok hajlandó vadászni! És passz! És ha nem tetszik, holnap nélkülem folytatjátok!
- Beleszeretett ebbe a fráterba! - sírt fel a márki.
- Úgy van!
- Engedjétek meg - mondta Paddington felemelkedve a helyéről -, hogy egy kedves kis történetet meséljek el nektek a nagy csőrű kis libáról és a lófejű rókáról. - Mindnyájan meglepetten néztek rá, mert e pillanat a legkevésbé sem volt alkalmas arra, hogy őlordsága mint Lafontaine kápráztassa el a társaságot. De Paddington ezzel nem törődött. Cigarettáját kényelmesen besrófolgatta borostyánszipkájába, és szólt: - Élt egyszer valahol egy pelyhedző tollú libácska, aki nagyon okosnak képzelte magát, és lőn, hogy találkozott egy rókával, akit a sors egy szomorú igásló méla pillantásával ajándékozott meg. A róka napközben az önhitt libuskának udvarolt a fedélzeten, elhitetve magáról, hogy ő egy ló, és így este mint róka kifosztotta a libuska legszűkebb környezetét. Kihasználta azt az előnyét, hogy róka esze és ügyessége dacára mélabús és ostoba tekintete volt. Ez volt a legügyesebb és legokosabb ember, akit valaha is láttam. És meg fogom hívni társnak. Ő lesz a vezérünk. Ezt az embert én tiszteltetem! Le a kalappal előtte!
- Ostoba, pimasz gazember vagy! - rikácsolta magánkívül Nadja, és az éjjeliszekrény fiókjából egy revolvert vett elő. - És lelőlek, mint egy kutyát!
- Sajnos, mire feljöttem a szalonba, már ott volt a barátunk, és így nem mesélhettem el nektek, mit találtam a kabinjában. Ugyanis vacsoraidő alatt átkutattam kissé a kabinját. És meghajolok Henry Kahn előtt. Minden idők legintelligensebb kalandora. Ez az ember már az első pillanattól fogva átlátott rajtunk. Én nem sajnálom a pénzt! Ez az ember megérdemli! Mester!
- Hazudsz! Hazudsz! - kiáltotta Lilian.
- Íme, egy kép. A kofferében találtam. - Képet vett elő. - A barátunkat ábrázolja, szakállal és bajusszal kimaszkírozva. A csúf szőrzeten nyomban látni, hogy nem emberi arcon nőtt, hanem felragasztották. A kép egy fényképes igazolvány, és barátunk a Curzon nevet viseli rajta. Itt még nem Melbourne-ben könyvelő, hanem Sidneyben pénztáros. Tessék! Azt hiszem, ez eleget mond.
Lilian remegő kézzel nézte a képet. Hazugság volt Melbourne, a könyvelés, tehát hazugság Wickfield is. Tehát buta mese volt csak a politúros doboz, a kis falu, a poros platánok között...
- Neked azt mondta, hogy Henry Kahnnak hívják, és a fivérétől örökölt. Itt egy okirat, amelyből kiderül, hogy neve Curzon, és egyetlen gyermek. Nincs is fivére. Mindent arra bazíroz, hogy ártatlan marha nézése van, mindenütt valami esetlen tisztviselőt játszik. Nem mondanád meg, hogy az ártalmatlan ifjúnak miért kell hazudnia, álnevet használni, reggeltől estig ostoba falusi történeteket mesélni, és közben húszezer dolláros tételekben kártyázni? Gyerekek! Van még néhány ezer dollárunk, szedjük össze, én felmegyek hozzá, és átadom neki azt is! Ez az ember megérdemli! Ez rájött, hogy Nadja időnként tisztességi rohamokat kap, és olyankor könnyen kezelhető régimódi novellákkal és marha nézéssel...
Csend lett a szobában. Nadja szeméből tiszta, nagy könnycseppek gurultak le az arcán. Egy becsületes világ omlott össze előtte. Egy szép, elképzelt környezet, ami ugyan nem tartozott hozzá, de üzent neki valahonnan. Nincsenek tisztességes, egyszerű emberek. A világ, úgy látszik, egy nagy luxushotel, amelyben csak szélhámosok laknak és maharadzsák. Azután dühében minden vér a fejébe szállt. Igazán úgy ment lépre, mint valami buta cseléd. Most már tisztán látta a rendszerességet, a szisztémát az ál Henry Kahn viselkedésében. Letörölte a könnyeit. Arcvonásai lassan megkeményedtek. Azután cigarettára gyújtott, végül, rövid gondolkozás után, megszólalt:
- Igazatok volt. Rendben van. Ígérem nektek, hogy mához egy hétre ez az ember fillér nélkül áll Szingapúrban. Idehallgassatok. Tervem a következő.
Elmondta a tervét, és valamennyien elégedetten feküdtek le aludni.
|