Főpróba!

Nem is. Házifőpróba.

Miben különbözik a házifőpróba a főpróbától? Semmiben. A főpróbán egy-két díszlettel, bútorral több van, viszont kevésbé tudják a szerepüket, mert az előző próbától már mindenki szédül.

Csak a premier különbözik annyiban az előző próbáktól, hogy közönség van jelen, és igazán szerencsétlen módon, percenként előfordul valami. Későn kötik ki a függönyt. Tica elkésik, mert mégsem lehet a térdig patentkapcsos ruhát végig bekapcsolni két perc alatt. Előre mondják a zárópoént. Tulai elfödi a szemét, és megkapaszkodik valamiben. Kalmár a haját tépi, és suttogva üvölti: "Gazember, gazember!... Mert hiába imádkozik két hónapja, hogy rúgják ki!"

Kijelentése nem sértő, mivel senki sem tudja, kiről beszél, lehet, hogy ő sem. Szóval a premier csak abban különbözik a házi- és a valóságos, belső első főpróbától, hogy tíz nappal előbb, az olvasópróbán minden jobban ment.

A műfajban jártas emberek jól tudják, hogy a tizenötödik előadásig csak nyilvános próba folyik a kabarékban, mivel a második előadásnál íratja ki általában Málnási a próbatáblára, hogy aki a másnapi előadásra sem tudja a szerepét, azt választott bíróság elé viszi. Erre természetesen elkezdik a szerepeket tanulni.

Próba, főpróba, premier és általában a kabaré iránya két súrlódó ellentét között alakul ki, Málnási igazgató és Kalmár rendező udvarias, de éles viszályaiban. Innen a fejezet címe, a szójáték a két ember viszonyának meghatározására: Haladin és a csodavárás.

Mikor Málnási, a varázsló, a pénzügyi akrobatika érthetetlen mutatványainak egyikével előveszi a varázsvesszőparipáját, úgy július táján: "Nézze, ha ad kétezret, tudok nyitni, és megkaphatja a hatot, ha kicsit jó a szezon, ha nem ad kétezret, nem nyitok, és elvesztette a hatot is." A varázsvesszőparipa célhoz viszi az érvet az elkeseredett hitelező logikájában, és Málnási padisah megáll az idény előtt, kimondja a bűvszót: "Szezon, nyílj meg!" - és másnap megjelenik Raducziner a kézikocsival és a takarítóvállalat embereivel.

Ez a könnyebbik varázsige. Ugyanis, ha az idény vége előtt a jegyirodák csodaforrása felől baljós szelek fújnak, akkor Málnási padisah májusi, bukott reprízműsorával kénytelen elkezdeni a koraszülött nyári szünetet. Mert mint ő mondja hitelműveleteiről: "Mennél öregebb a szezon, annál »fiatalabb« a kölcsön."

Ilyenkor, ha a Pólyakalifa hitelkerete és Fuksz néni amerikai befolyása kimerült, nincs mentség.

A jegyirodák éltető tündérforrása elapad, alig csörgedezik, a pénztárban összesen tizenhét pengő, és Málnási padisah szomorú kényszerhelyzetében kimondja a minden bűv nélküli igét: "Szezon, zárulj" - és másnap megjelenik Raducziner a kézikocsival, egy vödör csirizzel, hóna alatt papírszalagokkal, és ellátja a színház valamennyi fő- és kisbejáróját, reklámtábláját és fényképkiállítását a "Nyári szünet" felírású nyomtatvánnyal.

A két időpont között, nyitástól a zárásig Kalmár, európai tájékozottságát érvényesítve, haladni szeretne a korral. Málnási sugárzó optimizmusának bölcsességéből azonban ez természetellenes jelenség. Málnási nem veszi komolyan a színpadon lejátszódó szamárkodásokat, szerinte egy kis szerencsével a leghülyébb műsor telt házakkal prolongációba megy, és a legragyogóbb műsor, némi balszerencsével, földrengésbe sodorhatja az intézményt. A fő, hogy hozzávetőleg három órát játsszanak, de a legfontosabb, hogy az előcsarnok, a rézkorlátok, a zsöllyék, a portálé és minden ragyogjon a tisztaságtól, a jegyszedők, büfésnők, ruhatárosnők, bármennyi óvadékot adtak is, ne merészeljenek gyűrött vagy nem hótiszta kötényekben járni, ahogy az uniformizált, fekete színű ruhájukhoz illik.

Azután a színház fennmaradásának lényege mégiscsak szikkadt pénzforrások művészi élesztgetése, roskadozó hitelek alátámasztása, Spiró úr évek előtt elfogyott türelmének végső határa híján mégis szép nagy, íves plakátokat nyomtatni, ezekre a kiragasztás készpénztőkéjét előteremteni. Ami a színpadon történik, az lutri, és aki ért a színházhoz, jól tudja, hogy komoly ember ilyesmivel nem foglalkozik, mert a közönség kiismerhetetlen.

Persze ez a Kalmár legszívesebben egy amerikai filmgyárnak rendezne itt kabarét, és az Isten pénzét is beleölné, hogy két kapcsolás helyett egyszerre lehessen elsötétíteni a nézőteret, ami egy marhaság. Attól még a Gál nem lesz jobb, és Bárány így is, úgy is jól megírja a konferanszát, ha ideje van, és egy öt év előtti, vacak reprízével áll ki, ha ellógta az időt. Bölcs ember ezen egy legyintéssel túlteszi magát, mert hiába mérgelődne naponta. Ez mind olyasmi, mint a szél járásával vagy a föld forgásával törődni, mintha befolyásolhatná az ember. Nem is olyan, mert a föld forgását Arkhimédész legalább képzeletben befolyásolni tudta egy fix ponttal az űrben. De teljesen ki van zárva, hogy ebben a zűrben akárcsak feltevésszerűen is egy fix, vagy akár részletekben törleszthető pont lehetne, ami Szatmárit úgy Gált befolyásolhatná, hogy ne hadarják le a műsor első részét vasárnap délután, ha válogatott mérkőzés van, vagy Kapást meggátolná abban, hogy lekésse két színház közötti pendlizés alatt az előadást, ha a Hazai Színház darabjában sok öltözködése van.

Kalmár nem szeret nyolc napra premiert, és művészi értékű előadásokat tart a szerepnemtudásáról, a színészek fáradtságáról, a káoszról, ruhák és díszletek, darabok és szólók elkészítési idejének emberi határáról, mintha fontos volna ez a sok szamárság azon tény mellett, hogy a bukott műsorra napi hat-nyolcszáz pengőt legalább ráfizet, tehát neki, ha művészi aggályok miatt mondjuk öt nappal tovább próbál, az háromezer pengőt jelent.

Inkább próbál összesen hét napot, de kifesti az előcsarnokot, és csináltat egy rabicfalat, hogy kettéválassza az irodát. Minden hitelező csak kopogtat, és egyenesen benyit hozzá. Igaz, hogy végül még sincs meg a háromezer pengő megtakarított ráfizetés készpénzben, no de nem lenne meg akkor sem, ha Kalmár műítész aggályai miatt készpénzben rá kellene fizetni az elhúzódó próbák idejére.

Ha elkezdenek próbálni, lesz műsor. Műsor mindig van. És mondja meg neki ez a Kalmár, hogy hány hét próba eredményezte már azt, hogy leszámítva a mellékszereplőket, valaki tudta volna a szerepét? Ilyesmi premier után alakul ki. Hogy Kalmár húsz éve hadakozik ez ellen, az a megfelelő bölcsesség hiányát mutatja. És ha a görlöknek premierre nem lesz kész a skót kosztümjük, az apró dobokkal, hát játsszanak majd a régi ruhájukban, és a harmadik előadáson dobolhatnak.

Dobolnak, vagy nem dobolnak! A görl legyen csinos, ne késsen el sokat, legyen tiszta és gusztusos a ruhája, a többi mellékes. Majd bolond lesz a százhúsz pengős vendégművész napi gázsiját öt nappal tovább fizetni, hogy Ruszkainé és Lóránd ne lökjék fel a színpadon Ticát, mivel mindegyik fordítva akar távozni, elegendő próbák hiányában. Majd bolond lesz, amikor ezt a kínos blamázst, mint nota benét benne hagyták a darabban, mert ezen röhögött a közönség a legjobban.

Író urak! Ha az igazgató véletlenül nem volna olyan gondos, hogy hét napra premiert hoz, továbbá a színészek nem zavarnának mindent össze a színpadon, ez az egy egészséges röhögés se lenne a darabban.

Kalmár szeretett volna, legalább kétszer kellékekkel és nemcsak jelzett, hanem valóságos bútorokkal próbálni, ami egy ilyen álmodozó idealistánál komoly tünete a nagyzási hóbortnak. Itt nincs haladás, nincs gondos előrelátás, és nincs súlyos hiba, mert jön a közönség, és mindent megkontráz.

Hiba történhet, ha az ember nem gondoskodik arról, hogy a büfébérletnél kikösse a büfé falán elhelyezhető reklámok fenntartását a színház számára. Továbbá, ha a dologi kiadások fedezetét nem teremti elő az ember, mert itt meggyőzhetetlen, hűvös közalkalmazottakkal áll szemben, tűzoltókkal, vízdíjbeszedőkkel és hasonlókkal. A telefon, villany, rendőrségi ügyelet és egyebek hiánya minden színjátszás komoly, gyógyíthatatlan betegségét jelenti.

Az érem másik oldala, ha egy műsor fél házzal megy, és Kalmár a múltak okulására intve igazgatóját, szeretne próbát kiíratni az új műsor meglevő részleteiből. Nem akar megint hét napra premiert.

Kalmárnak ez a mániája, mosolyog bizakodóan Málnási. Ő szegény ember, örül, ha a műsorra nem fizet rá, és semmiféle kecsegtető eredmény kilátásba helyezése nem inspirálhatja kockázat vállalására. Sőt. Fiatal direktor korában előfordult vele, hogy két hét fél ház után a műsor bevétele feljavult, végül telt házakkal játszották sokáig. Azóta, mivel valóságos, megtörtént csodáról van szó, hisz abban, hogy még egyszer pályafutása során ez megismétlődhet. És prolongálja a műsort, és két hét múlva megint a régi nóta: harmadikán próba, tizenegyedikén premier.

Kalmár mindén esetben figyelmezteti, egyre több példa fölött rendelkezve, és előre bejelenti, hogy: "Ha új expresszpremiert csinál, azt maga fogja rendezni, vagy ideszerződtet valakit, mert én csak színész leszek, mert én nem estem a fejemre! Próbálja ezt egyszer más is!" Az igazgató megnyugtatja, hogy a nem várt esetben teljesíti ezt a kívánságát és ő rendezi majd az előadást, illetve ő sem rendezi, mert hiszen mióta az eszét bírja, itt minden premier a jóisten kezében van, ha ezt Kalmár nem veszi sértésnek. Azután derűsen felül az íróasztalra, széttárja a karját, és így folytatja: "Nézze, ma negyvenhat pengővel javult a bevétel, és ha a szombat-vasárnappal megvan a kétezer pengős átlag (még nem volt eset rá), akkor kihúzzuk..." Itt következik egy dátum és egy vásár vagy egyéb látványosság, amely vasúti kedvezmények révén a fővárosba vonzza vidéki honfitársainkat. "Nézze, ha az Árumintavásárig kihúzzuk... Mért vegyem le kilencszáz pengőnél a műsort, mikor jövő hónapban itt a Mezőgazdasági Kiállítás... Bolond leszek pünkösd előtt újat próbálni... Ha hat hétig elhúzzuk, itt az európai Dalárdakongresszus..."

Szóval Málnási, ha csak húsz pengőt is emelkedik a bevétel, már hiszi és várja a csodát, már tud egy kongresszust vagy vásárt vagy ünnepi hetet, és Kalmár korral haladó sürgetései egy ellenállás beszerzését illetőleg, hogy fokozatosan és egyenletesen lehessen a színpadot elsötétíteni, csak nyájas legyintéseivel találkoznak. E két malomkő súrlódása között őrlődik a próbák távolról sem tiszta búzája a közönség szórakoztató, lisztes táplálékává, vagy Kerényi Terka szerint: "Végre egy olyan tésztává, amit be tehet adni ennek a sok nehéz pasasnak, ott lent a sötét nézőtéren." A két malomkő neve Kalmár és Málnási, a színház argójában: Haladin és a csodavárás.

2.

A főpróba hatalmas, szimfonikus vagy inkább kakofonikus zűrzavarát egyetlen fenségesen dübörgő motívum hatja át, reggel kilenckor Raducziner elkezd kalapálni, rövid megszakításokkal késő estig, és a társulat átkozza.

Raducziner: ő a nyugodt, északi műszaki - így nevezték el, mert még senki sem hallotta egyetlen hangos szavát, és mert egyes tagok szerint csak az örök jég vidékén lehetséges ilyen temperamentummal élni. Viszont indolenciája nem ismer határt, és ha tízen üvöltenek érte sürgősen, akkor nyugodtan imbolyog át a hallon, esetleg kalapácsával futtában megütögeti valahol a frissen felszögelt furnért, hogy tart-e, azután megáll félig az ajtóban, és lassú, mély hangján azt mondja sokáig, hogy "tessék". Nem jön be egészen, fél kezével a külső szemöldökfát fogja, így lóg be, és jobbjában leng az örökös kalapács, szájából esetleg kivesz néhány aprószöget, és leplezetlen, megvető unalommal hallgatja, amit mondanak. Málnási szerint viszont okosabb, mint az egész társaság, és önmagát is beleérti, elannyira, hogy egyszer, bizalmas baráti körben, sóhajtva beismerte: az egyetlen ember, akiről tudja, hogy miért fizeti, az a Raducziner.

Raducziner a legvadabb főpróbák viharában egyetlen imbolygásnyi ritmusát sem változtatja. A körülötte kavargó veszekedés, zongorázás, sírógörcs és viták óceánján flegmatikus mozgásával ama unalomig megírt, bőrsapkás, ősz szakállú, pipás hajóskapitányokra emlékeztet, akik a távoli égre kémlelve megállapítják, hogy tornádó lesz, és becsukják a pipakupakot, mert a végítéleti szél elviheti esetleg a szikrákat, és meggyullad valami.

Raducziner a harmadik különvéleményt képviseli Haladin és a csodaváró után. Szerinte Málnási örökös pénzügyi mutatványai éppolyan gyerekes fontoskodások, mint Kalmár és művésztársainak állandó izgalma, nagyképűsége és ricsaja, mert itt egy a fontos: hogy mikor az a függöny felmegy, úgy legyen lefúrva minden ajtó, mint a cövek, és a zsinórpadláson három vacak lécből megjavította a hidat, mert ha egyszer valaki a nyakát töri, életük végéig fizethetnek.

- De hát ezek bolondok, kérem - meséli fröccs mellett az Április Kocsmában Mautner úrnak, aki fuvaros, és szintén komoly ember -, ugrálnak és szaladgálnak, hogy csak elnézem őket, de én nem szólok bele, tőlem a fene megeheti őket. Én mondtam a sógoromnak, mikor eladta az érdligeti vityillóját, hogy elvesztette az eszét, ha egy vasat ad a Málnásinak, nem hallgatott rám, és rosszabbul járt. Az esze megmaradt, de a pénzét vesztette el. Mert itt, kérem...

Raducziner teli volt iparoskifejezésekkel és a pesti argónak azokkal az iparban használatos szavaival, melyeket régi legények, akik még vándoréveket bolyongtak Ausztriában a monarchia idején, nem átallanak használni, ha azóta kültelki idiómává fajult is egy-egy osztrák kifejezés.

- Ha én nem lennék ott - magyarázta Mautnernek -, akkor az esti premiert tömegkatasztrófákhoz sorolhatnák, amilyen anno a Párisi égése volt, ha még emlékszik, a Klauzál utca és a Rákóczi út sarkán... Igen, a Goldbergeré volt... Szóval ilyen tömegkatasztrófa lenne, rövidzárlat, tűzvész, csőrepedés, nem is szólva arról, hogy senki se ért a színházhoz, mert tizenkét ferzecc meg három szoba, kíváncsi vagyok; ki tudja ezt még felstószolni a színpadra annak a rendezőnek, de én nem vitatkozom, és felstószolom úgy, hogy egymás mögött vannak, és két ejnzacc lesz majd az oldalfalak helyén, de ezt ők még nem tudják, és ordítozni fognak. Most már például nagyban ordítoznak, hogy én hol vagyok, mert amellett még azt is szeretnék, ha reggel fél kilencre már ott állna glédában bútor meg díszlet, pedig a Klein asztalos, ha megfeszül, akkor se tudja egy óránál előbb összeverni és megenyvezni a szürketaxit, ahogy én rajzoltam neki. De mit tanítsam őket? Ezek azt hiszik, hogy a művészet meg a bevétel meg ilyesmi a fontos, és ha én közbe nem nittelek össze két sangliból...

És a fuvaros meghúzogatva harcsabajuszát, bús hozzájárulással bólint, ő is tudja, mi a művészélet, az unokahúga nikotinmérgezésben halt meg, pedig csak zenedébe járt. Hiccériásak az idegességtől mind.

Hogy Raduczinernek mi volt a kitanult mestersége, azt senki sem tudja. Valószínű, hogy az ilyen alaposan képzett színpadi szakmunkások valamelyik, szereléssel kapcsolatos iparágat befejezetlenül abbahagyták, és így most mindenhez értenek, egy szál lompos, piszkos overallban, egyetlen kalapáccsal tömegszerencsétlenségeknek veszik elejét.

3.

Nyolc óra, a színház üres, a tárt ajtókon belátni a félsötét nézőtér zsöllyesoraira az előcsarnokból, és Fekete néni locsolja a linóleumot. Csend, hűvös, megnyugtató félhomály.

Kalmár, a súgónő, Tulai, a világosító, Fekete néni és a büfésnő tízéves fia tartózkodnak az épületben, és éppen jön Iluci frissen mosolyogva, hogy megkezdje az irodai órákat beköszöntő közelharcát hitelezők, színészek és egyéb a conto csatakiáltással jelentkező rohamozók ellen, kik valamennyien Málnási ígéretét, becsületszavát, esküjét, aláírását hangoztatva rövidesen megjelennek.

Iluci a kincstárnok. Ő mindazon aranyak, gyémántok, hitelek és hazugságok legfőbb muftinéja (bár urát Tatárnak hívják), ő mindazon elővételek, bevételek, elásott és nem létező kincsek tudója, amelyeket a fényes ábrázatú padisah elhitet. Ő a fényes ábrázatú padisah Hófehérkéje. Bal keze. Ő csodálkozik, ha a padisah elment, és nem intézkedett Kalmár úrról, de hát ő nem adhat különben. Így beszélték meg előzőleg a Kalifával. Ő tudja, hogy az egész pénzt el kell tenni a városi hirdető irodának, és ha jön majd üvöltve Bárány, mondja azt, hogy a feleségének kiadta a pénzt. És ha kérdezi Lángos, hogy a padisah elment-e már, mondja, hogy még nem, mert Lángos tudja, hogy ő félóra múlva hol van, de egy óra múlva már senki. Ezt Ilucival megsuttogják a legbensőbb szerájban.

Később őrá zúdul minden vihar, midőn mosolyogva és csodálkozva átnézi a kiutalásokat, tűzoltótól az ügyeletig, gázsicéduláktól a jelmezig, de úgy látszik, a direktor még visszajön, vagy elfelejtett aláírni, kiutalni. "Te nekem ne hazudj! - recsegi Kalmár, a főmufti: - Te mondd meg neki, hogy velem nem csinálhatja ezeket, és nekem legalább ötven pengő kell, mert meg vagyok híva pókerre." "Drágám, én hogy adhatok neked ötven pengőt?" Most következik Iluci komoly értéke, midőn előveszi saját erszényét, ahol egy külön e célra agyongyűrött zsebkendő van, egy árva kulcs és egy barna ötpengős papírból. "Nézz ide, nekem ez van. Ha akarod, odaadom. Tíz napja egy vasat sem kapok. Ma bejelentettem, hogy itthagyom a színházat." "És nincs sehol itt az épületben?" "Itt lesz még valahol, mert elmentek Prucsekkel megnézni a tetőgerendát, és valószínű, hogy visszajön, mert iderendelte Francsákot a szigeti előadások miatt" - mondja olyan művészettel, hogy közben kissé vállat von, tehát midőn Kalmár visszatér a tetőről teljesen porosan és lihegve, alig érheti szemrehányás.

A Kalifa, a fényes ábrázatú padisah hálátlan lény. Az egész színház voltaképpen Iluci hazudozásainak anyagi bázisán nyugszik. A legnagyobb fokú disznóságot is neki kell szerény mosollyal papírozni. És hiába mondja a padisahnak: "Meglátja, Aranyosival botrány lesz... - a padisah azt feleli: "Ugyan, ugyan... Majd mondja neki, hogy legközelebb négyet kap... És már régen a klubban kártyázik, mire Aranyosival kitör a botrány, és Iluci most már komolyan sír, és komolyan kikéri magának, mert Aranyosi nem akar hallani a négyről, az egész színházról, és a nagyságos asszony ne mondjon ilyeneket, mert ezeken a valótlanságokon ő túl van, és Iluci ettől csakugyan sír, és a büfésnő meg is jegyzi, hogy szép kis tónus lehet ott az ügyvédi irodában. A padisah közben mosolyogva átadja bundáját a portásnak, és megkérdezi, itt van-e már Szerémi a klubban, akivel kártyázni szokott.

És fényes az ábrázata, és mosolyog, és derűs és ruganyos, és miután Aranyosi elment, Iluci dühödten vágja be a szeráj ajtaját, és közli az inassal, aki a plakátokat összeszedi, hogy nem marad itt, még ha nem tudom, mi történik is!

És történhet bármi, és elmehet bárki, cserélődhetnek a tündérek, a varázslók és a szultán egyéb kedvencei, Iluci tíz körömmel kitart a Kalifa mellett, akinek nem barátja, nem rokona, nem ismerőse, nem szeretője, és egyáltalán senki sem tudja, hogy az Ilucik miért tartanak ki a padisahok mellett, még akkor is, amikor a konzorcium leáll, az egész meseországot elárverezik, és a fényesábrázatú felrendeli délután Ilucit, kintlevőségeket böngészni és Iluci megmenti számára a két hatalmas szekrény szerepet, ami érték, mert a joga még mindig a padisahé, és Iluci megmentette számára az egyik drapériát, amit nem hagyott leszállítani, és amikor Kalmár egyszer sokat nyert, Iluci félig viccesen mondja: "Megadhatná a törött nagyablak árát." És ezt is megmenti a padisahnak, de hogy miért, ez örök titok, a világ legnagyobb titka.

A súgónő rekedtsége elmúlt, helyet foglal a színpad jobb oldalán, egy kisasztal mellett, Kalmár és Tulai leülnek egy zsöllyébe, sorra veszik a műsort, világosítópróba. Most már sorrendben összeállítják a műsort. Tulai jegyez, a világosító jegyez, Kalmár a kezében levő papírból az elvégzett feladatokat jelzi (lepipálja) címenként, és egy munkás, Tulai utasítására, a "felstószolt" díszleteket állítja.

- Most adjon föntről pirosat hozzá... elég!... Nem jó!... Így! Most előbb lent, aztán fent vegye ki a sárgát... Halló! A vöröset hagyja!... Így!... Függöny!... - vaksötét lesz. - Nézőtér! Mért van sötét?! - A zongora mellett egy lámpát megigazít a munkás. Függöny fel, bent áll a szoba. Tigrisüvöltés: - Raducziner!!... Raducziner! Hol az a rablógyilkos! Ki mondta, hogy ajtó helyett járást adjon?... Raducziner!!!!

Raducziner épp jön a főbejáraton, és az ijedten eléje futó kisfiúnak megnyugtatóan legyint.

- Tudok róla... - megjelenik félig az ajtóban: - Kérem, ha a két falat bent hagyom, akkor hogy a fenébe teszek fel tizenkét díszletet...

- Őrült! Mit képzel?! Ez egy röhej!

- Én sem vagyok jóisten, kérem. Nem megy fel több. És még jön a szürketaxi is. Azt úgyis oldalt kell állítani, és a tűzoltó észreveszi.

- Ne magyarázzon! Ne magyarázzon, mert... állítsa még beljebb a hátteret, és vágjon ki valamit falnak, mert ha este nem áll a két fal...

Raducziner tűnődve nézi a színpadot.

- No de ajtó is kell... Hogy tudom én azt estig kivágni?

- Nem tudom! De vagy maga kivágja az ajtót, vagy én kivágom magát! Erre mérget vehet!

Raducziner szemrebbenés nélkül továbbra is tűnődve nézi a színpadot, overallja felső zsebéből kihúz egy Hercegovinát, belefúj, rágyújt, összehúzza a jobb szemét, andalogva lengeti a kalapácsát, és végül bólint:

- Akkor a háttérből levehetünk itt is, ott is ötven centit, de akkor sokkal előbbre jön, és srégen fog állni az ajtó, mert van az a nagy ajtó a múlt műsorból, azt átmeszelem, és a másik oldalra jön az egy méter fal - és bizonytalanul hozzáteszi - meg az iratszekrény.

- Miféle iratszekrény?

- Az a... a megnyitó műsorban volt, olyan redőnyös, de letört, azonban furnérból ajtó is jó lesz...

- Megőrült? Az egy komikus, hatszögletes, stilizált főposta.

- De a prolongációban ez kimaradt, és iratszekrény lett... - Élénkebben, indignálódva: - Hát, kérem, ha nem lehet ott járás, akkor azt a fél métert...

- Ide figyeljen - mondja sóhajtva Kalmár - maga teljesen elvetemedett gengszter! Este nekem álljon a fal, egy ajtóval, különben nem lesz premier! Hogy hogy csinálja, az a maga dolga.

Raducziner nyugodtan bólint:

- Az iratszekrény helyett beteszem azt a strájfot a mostani műsorból, és jön rá egy csendélet.

Eltűnik. Fél tíz, az előcsarnokból görlcsicser, halk beszélgetés: szállingóznak a próbára.

Ebben a pillanatban megjelenik Gál. És odasiet Kalmárhoz:

- Sári nincs itt? - kissé liheg és szuszog, mert krónikus hörghurutja van, és sietett.

- Nincs - feleli Kalmár. - Kérlek, az operaparódia a parasztdarab után jön, mert Kapás... - Te bolond! Kit érdekel a kabaré? - fújtatja, leül Kalmár mellé, és felszól a világosítónak. - Menjen vissza egy percre!... Ide hallgass! Nyolc órakor a Kolbrich-féle vívóteremben egy Bányai nevű, a műsorunkból, ripityára kaszabolta a Pólyakalifát, aki e pillanatban öt darab, mintegy tizenkét, illetve huszonnégy centiméteres öltéssel haldoklik a Farkasréti Szanatóriumban!

- Szent Atyám... - súgja mögöttük Málnási, aki éppen megérkezett. - A kosztümök nincsenek kifizetve. Mára ígérte az ezrest...

- Sajnos - mondja Gál - azt hiszem, már nincs segítség.

- Dehogynem - mondja izgatottan Málnási -, azonnal telefonálok a jegyirodába, talán ők kiváltják a kosztümöket... Esetleg értesítem a Korányit...

Egész megzavarodva elrohan, és először Korányit tárcsázza a kosztümök helyett, majd a jegyirodában Lakatos kezelőorvosát kéri, végül az elővételre való hivatkozással és eddigi tartozásainak varázsvesszőparipájával elintézi, hogy kiváltsák a kosztümöket, és ekkor kiderül, hogy az a szerencsétlen ember halála előtt mindenre gondolt, és Iluci retiküljében már ott az ezres. Tiszta ezer! Jó kabala! A premier napja kitűnően kezdődik.

- No és? - kérdezi unottan Kalmár, mivel nem érti az ügy fontosságát. - Ha Lakatos krakéler, megérdemli, hogy összevágják.

- De egy ilyen Bányai!

- Ki az a Bányai? Festőművész?

- Na hallod! Nem ismered a műsort, amit rendezel?! Bányai az a nyeszlett, vékony hangú kis ember, aki a fegyházbluette-et írta.

- Azt a Lantos írta. Talán a "Kalap"-ot...

- Azt senki sem írta, hanem a direktor másolta Bécsben. Nem emlékszel erre a kákabélűre?...

- Várjál! A "Pesti kávéház"!... Súgónő!... - A függöny mögül kidugta a fejét a súgónő. - Nézd meg, ki írta a "Pesti kávéház"-at!

- Nem tudja?! Mit kell megnézni? A Bányai, aki reggel a Lovardában lelőtte a Pólyakalifát, vont csövű párbajban. Mindenki tudja. Húsz lépésről lőttek, és Bányai állítólag már elszökött...

- Szó sincs róla! - süvölti Gál. - A Kolbrich-féle vívóteremben...

Míg ezek vitatkoznak, Kalmár mélán maga elé nézve dörzsölgeti a homlokát. Miért jött be Gál azzal, hogy hol van Sári? Szóval megint Sári körül fordult egyet feje tetejére a világ...

Sóhajt, és nagy lustán belecsap kétszer a tenyerébe:

- Gyerünk tovább! Tulai csengessen! - És minden úgy megy, mint az előadáson. - Hé, Tulai!

- Hallom - bukkan ki Tulai. - Csak a szürketaxi még nincs itt.

- Akkor nem megy este! Raducziner!...

Ismeretlen mélyből vagy magasságból egy hidegvérű basszus:

- Délben hozzák, mert azt dukkózni kell...

Csengetés. Lihegve érkezik a karmester, ez a nyájas öregúr, ledobja kalapját, kabátját, elhelyezi kottáit, és sípoló tüdővel, "Szervusztok, szervusztok" szavakkal köszönt mindenesetre mindenkit, anélkül, hogy körülnézne.

- Függönyt!... Gyerünk!

A függöny felgördül, a zongora belekezd, kijönnek a görlök, kosztüm nélkül és vihogva, a karmester bólint és négy hang elkezdi...

A színpadról tompa dübörgés, a nézőtérrel vészes üvöltés:

- Állj!... Tulai! Tulai!

- Most hozták csak fel a két karosszéket és az asztalt - zihálja Tulai. - Az asztal nagy, nem fér be a ferzecc elé...

...Az előcsarnokban teljes számmal ott zsibong a házifőpróba művészszemélyzete. A büfésnő árut vesz át. Lóránd, a szemüveges, ősz kis komikus most kiveszi zsebéből a szerepét, először, amióta átvette, és kissé megnézi. Azután ismert, gavalléros mosolyával odafordul Bodnárhoz.

- Nézze, fiam, maga majd átveszi tőlem a szerepet, mert úgyis ott ül a tanúk padján, amikor az én kihallgatásom következik, és majd súg nekem.

Bodnár készségesen átveszi a szerepet, amely átolvasás nélkül az újabb zsebbe vándorol. Lóránd nem sokat törődik a szerepekkel, biztos a népszerűségében, és a szöveg nagy része helyett egy utolérhetetlenül bamba, mozdulatlan arckifejezés, esetleg egy óvatosabb, de kissé ferdén a fejére helyezett kalap nagyobb hatással van, mint a kimaradt vicc. Kalmár szerint sokszor egész estét betöltő némasággal játszik végig egy premiert.

Ezzel szemben áll Szatmári. Szatmári sem tud többet a szerepéből, de ő állandóan tanulja. Lélektani hátrányban van a hetyke, elbizakodott Lóránd mögött, mert ha nincs biztos szövege, nem tud egy szál szőrt úgy kitépni csücsörített ajka fölül, lassan, de csodálkozva, hogy nyíltszíni tapsot kapjon. Az öreg egy szót sem tud a szerepéből, de miután bejött a színpadra, a félig nyitott ajtón érthetetlen szerénységgel bepréselve magát, akkor teljesen hátat fordít a közönségnek, két apró lépéssel becsukja magára az ajtót úgy, hogy egy kissé megüti a saját orrát, és akkor teljes hosszában, lassan felnéz az ajtóra. És áll.

Röhögés és dörgő taps.

Szatmárinak viccet kell mondania. Azt azután tökéletesen érti. Ha tudja a szerepét. A poén, ami Szatmárinál nem robban, az nem vicc. Lóránd egészen kitűnő vicceket agyonlő, esetleg el se mondja, és már nem ő mondja a darab poénjét, mert előfordult, hogy elfelejtette, és nem lehetett a függönyt leengedni, csak rövid szünet után, a néma nézőtér meglepett csendjében.

Tímár Mocsolányi kupléénekessel vitatkozik:

- Ugyan ne mondj ilyet... - mondja sértődötten, és elpirul, mert érzékeny a kritikára - ha ezen nem fognak röhögni! - Énekel:

- No de, öregem - magyarázza a kupléénekes -, az utolsó soron nem fognak röhögni... Én nem bánom, én eléneklem, de majd meglátod...

- Hát ezt kikérem magamnak, hogy előre elpecheld! - mondja pulykavörösen felcsattanva. - Ha így mész neki, akkor nem nevetnek majd. Nagyon furcsa kérlek, ezt már régen figyelem nálad...

- Mit figyelsz te nálam? Az ilyen tónust visszautasítom...

- A Gált a telefonhoz kérik! - kiabál ki Iluci.

Most feltűnik egy nyájas hírlapíró, aki elsősorban a görlök közül hármat átölel, és mindenfélét sugdosnak egymásnak vigyorogva.

Az előcsarnok népségének nagy része izgatottan beszél a megdöbbentő lovagias ügyről.

- Kitől hallottad?

- Mindenki beszéli!

- De ki tud valami biztosat?...

Ordítás a nézőtérről:

- Barta! Barta!...

Jön Tulai:

- Barta úr! Barta úr!... A "Világtörténelem" jön...

Málnási szól ki a nézőtérről:

- Barta... - műindignálódással Tulaihoz: - Kérem, aki a jelenésére nincs itt, azt tessék felírni! Senkire sem leszünk tekintettel. Végre meg kell szűnni ennek... - meglepetten konstatál egy iparoskülsejű, halk szavú egyént, aki hozzálép, energikusabban, de halkabban. - Ezerszer mondtam, Pollák úr, hogy ilyenkor... Tessék?... Sajnálom, most főpróba van, nem tudom, hol áll a fejem...

Buzgón, izgatottan besiet a nézőtérre, odabent derűsen ellanyhul, és a túlsó oldalon a főbejárathoz megy, a linóleumot élvezi. Új padló, új huzatot kapott a pénztár előtere, és most élvezettel sétál rajta, nézi a színét, a szűz anyagot, amelyen fehér lenyomat marad a cipője után, mert még hamvas, ragyogó, ahogy azon frissen felszerelték, és azt mondja egy papírcsákós, vödrös embernek:

- Vegyék le a függönyt, ha az ablakot tisztítják...

- Gyerünk tovább!... - mondja Szilágyi Kalmárnak a nézőtéren. - Addig itt lesz Barta.

Kalmár idegességében nyugodt grimasszal, főúrian elterpeszkedik egy zsöllyében:

- Hát parancsolj, menjetek tovább... De nekem megengeded, hogy ne próbáljak így... Gondolom, hogy egyszer végig kell menni a műsoron premier előtt.

- Na de, kérlek, ezt nem értem, és ez nem helyes - mondja Szilágyi kissé idegesen, ahogy a színpadon szokta, és ilyenkor röhögnek a nézők, mert toppant is az egyik lábával, és jobbra-balra rázza a felsőtestét. És saját véleményét ilyenkor egy közért harcoló ember leereszkedő, de szociális együttérzésével kiáltja: - Engedd meg, de nem értem, hogy miért álljunk itt, a sok ember, mert Barta késik!...

Kalmár felugrik, üvöltve:

- Mert a mennydörgős istennyila csapjon ebbe az egész rohadt bejzlibe! Hogy egyszer ne tudjon az ember sorrendben végigmenni a műsoron!

- Mit ordítsz? - ordítja Szilágyi. - Velem azért ne ordíts!

A távoli sötétből meglepő süvöltés érkezik, Gál leghullámosabb tenorkiáltása, aki titokban, mert ezt szégyelli, lelkiismeretes színész és rajongója a deszkának, azonfelül elválhatatlan ellensége Bartának:

- Igaza van Kalmárnak! Mindenki holtfáradt, és fel tud kelni reggel, csak a gróf úr nem! Miért nincs itt a jelenésére?! Miért tudsz te itt lenni, és miért tudok én itt lenni?! Disznóság!!

- Én nem a Bartát védem! Írják fel, vagy csináljanak, amit akarnak, de ne hagyják az egész társulatot állni egy ember miatt...

- Tulai! - Kalmár tapsol. - Állítsák be a sampiont! És adjanak valami világosságot a nézőtérre. - Hisztérikus felüvöltés: - Gazság! Így nem lehet próbálni! Raducziner! Nézőtér! - A nézőtér esti világosságba gyúl, az üvöltés fortissimóba sikolyodik: - Őrült! Próbavilágítást!

Tulai és a világosító a színpadról valami vasra szerelt lámpát állítanak a nézőtérre. Raducziner fenséges szólama a mennyek irányából:

- Másik stanglit adjanak! Arra egy ezres jön az operaparódiához!

- Miért nem jó a másik? - kiabálja fel idegesen Tulai, hogy ő is kiabáljon.

Raducziner (az Úr hangja "Az ember tragédiájá"-ból: "Csak hódolat illet, nem bírálat!"): - Mondottam már, hogy a másik tömlő rövid, ebbe van az ejnzacc, hát tegye vissza.

Mond és marad nyugodtan és láthatatlanul, és kalapálni kezd. Kalmár, Málnási és a színpadon megjelenő Szilágyi egyszerre ordítanak:

- Naaa! Raducziner!!... Most fog kalapálni?!... Itthagyom ezt a színházat! Raducziner!!!! Nem hallja?!

Raducziner hallja, de hogy ez megszűnjön, teljes erőből veri bele a fogai közül utolsónak elővett szöget, és mikor már tíztagú kórus üvölt rá, abbahagyja. Az Úr nyugodt, mély hangján a magasból:

- Én nem bánom, de ha a fejükre esik a csillár, akkor én leszek az oka...

Kalmár összeteszi a kezét, és szinte sírva:

- Könyörgök, ne pofázzon! Ne kalapáljon, essen le a csillárral együtt onnan fentről, mert maga miatt egyszer itt üt meg a guta próba közben.

- Estére - mondja nyugodtan Raducziner, és átmegy a színpadon - itt kétoldalt majd feljönnek a falikarok.

- Mért estére, maga kalandor? Mért nem a főpróbára?... Ne feleljen! Ne feleljen, mert idegsokkot kapok!

- Oda húzzák a tömlőt... - inti az egyik díszletezőt, és tempósan távozik, egy őstölgy a viharban. Most megy a kocsmába gyökeresen berúgni. Ez éppoly kevéssé látszik rajta, mint bármiféle emóció.

Egy másik újságíró is jön, szintén nem sokat törődik a kabaré csillagaival, hanem egyenesen a kollégájához és a három görlhöz siet.

Az öreg Lóránd peckes, apró figurája, hetykén hátrafeszített válla, lavírozó két karja, ruganyos lépései dominálják az előcsarnok hangulatát. Itt vagy ott legényesen rásuhint egy művésznőre, vagy megcsipkedi az arcát valamelyiknek, amire a legerkölcsösebb kollegináknál is nesztorsága és népszerűsége miatt polgárjoga van. Mit sem vesz fel a próba izgalmából. Ha hívják, a színpadra megy, ha nem hívják, hetykén mosolyogva cikázik, vagy derűsen társalog, és most odalép a görlök és a hírlapírók közé. Először is elhúzza mind a három görlt, és átkarolja, és a hírlapírók döntését kéri, mert a három között nem tud választani már fél éve, olyan szépek. Azután nyílt kérdéssel fordul a sajtóhoz:

- Mondják, mi van ezzel az őrültséggel?! Valami kaszabolásról beszélnek...

- Állítólag - mondja halkan Poprádi, a Magyar Híradótól - a Pólyakalifa fejbe lőtte magát, és kiderült, hogy amerikai párbaj történt. Egy Bakonyi nevű újságíró volt az ellenfele, jól ismerem, együtt voltunk Nagyváradon a Honunknál.

- Nem úgy volt - mondja Hámori a Művészi Magazintól -, doktor Halász mesélte, ez a dagadt, ő rohanta be a várost elsőnek a hírrel. Kerényi Terkánál volt valami affér, - óvatosan körülnéz, halkan -, Csillag Sári körül...

Az egyik görl a leghalkabban mondja:

- Az a Bányai valami új tag, tegnap szerződtették, és így összebújtak állandóan Csillag Sárival... Úgyhogy tudtuk előre, hogy ma ennyit fog ordítozni Kalmár, mert mindig ilyen, ha Csillag Sári megcsalja.

- Ezért ordít állandóan - mondja a másik görl is vihogva.

- Ugyan kérem - mondja mellettük Lángos derűsen, hóna alatt papírtekercsnyi írói marsallbotjával, és öt ujját összetéve magyarázza: - Ide hallgassanak: ez a Bányai egy szomorú, cingár dilettáns, akitől a diri vett egy darabot ellenem. Engem akar megijeszteni vele. És a Csillag Sári szokása szerint féltékennyé akarta tenni Kalmárt - szélesen, mosollyal, árulkodva, poentírozva -, és az az őrült a Kalmár helyett belerohant Pólyakalifába, és lekent neki egyet, de állítólag már tíz öltéssel fekszik a Rókusban. Így volt, higgyék el!

- Ne vicceljen - mondja Poprádi -, ezzel a Bakonyival és a Honunknál együtt voltam Nagyváradon...

Lángos lekapja a kalapját, öt ujjal megvakarja a feje tetejét, álmélkodva mosolyog:

- Na ne mondja, drága! Mibe fogadunk! A Spiró is benn volt az irodában, és még ketten ácsorogtunk ott, hiába, eredménytelenül... Ez a Bányai...

Lihegve érkezik Barta, egyenesen besiet Málnásihoz, azután Málnásival együtt a nézőtérre. Csend lesz. Mindenki érzi, hogy Barta, az arisztokratikus Barta ügyesen belekeveredett az ügybe, és fejleményeket hoz. Most komolyan beszélgetnek Kalmárral hármasban. Lóránd nyugodtan odamegy:

- Mi van?

- Semmi... - mondja Kalmár, és tapsol. - Gyerünk onnan, ahol Szilágyi bejön! Tulai telefonáljon a bokszkesztyűkért! Ki kell rúgni a kellékest!

- Kérlek, Kerényi Terka telefonált - mondja halkan Barta Lórándnak -, hogy legyek a segédje ennek a fiúnak, és keressem meg Csermelyt, hogy elsimítsuk a dolgot, mert Csillag Sárival együtt öngyilkos lesz. Fél kilenckor találkoztunk az Astóriában, miután Csermely bejelentette Lakatosnak, hogy mi vagyunk Bányai megbízottjai. Az ő részéről báró Walbruch és Zólyomvári százados jelentek meg, és...

- Így nem lehet próbálni! - kiáltja Kalmár. - Légy szíves, Barta, ezt másutt elintézni.

Gál félhangosan a színpadról:

- Talán alakuljunk át mágnáskaszinóvá...

Barta egész halkan, de hallhatóan:

- Ízléstelen fráter...

Kalmár serényen közbeharsog. Az izgatott suttogók elhagyják a nézőteret. Barta és Csermely bocsánatot kértek Bányai nevében. Nehezen ment a dolog, de az a Csermely egy isteni pofa, ez leterrorizálta végül az egész társaságot, lassanként személyes ügyévé tette az esetet, és állandóan megsértődött. Remekül csinálta, mert úgy alakult a helyzet, hogy ha nagyon akadékoskodnak, akkor kénytelenek az olimpiai bajnokkal összeakaszkodni, úgyhogy végül pezsgőzés lett a dologból, de Barta rögtön sietett a főpróbára, viszont a három segéd nagyban ölelkezett és ivott, amikor ő taxit rendelt.

- Mit meséltek itt halálról és kaszabolásról? - kérdezi Forró, az untermann, - Már azt hittem, hogy ki kell váltani a zsakettomat, mert temetésre megyünk, és a színház legrégibb hitelezőinek nevében én beszélek.

Forró a színház megalakulása óta konzorciumokon és egyezségeken keresztül mintegy kétezer pengőnyi gázsihátralékot hitelezett a színháznak. Ezért a nyárvégi szervezkedésnél kizárólag az ő szerződtetése volt biztos, mivel Málnási szerint az ő szemében ilyen színész különb, mint Bassermann, Charles Laughton, Csortos, Törzs és a néhai Moissi együttvéve. Az egyéni műkritikában lehetett némi igazság, mivel kérdés, hogy a fenti nevek nem homályosulnak-e el Forró mellett, ha gázsikihitelezésről van szó.

- Ez az őrült doktor Halász száguldozta be a várost - terjeszti Lóránd az imént felcsipegetett pletykát -, úgy látszik, valamilyen ügyben százalékot kap ettől a sovány, Bragovics nevű fiatalembertől, akiről különben azt mondják, hogy tegnap, amikor itt volt a Spiró, az igazgató plakátrajzolásra szerződtette.

- Dehogy! - legyint Barta. - Bányainak hívják, és állítólag nagyon tehetséges író. Most érkezett haza Párizsból, ahová a Baumbarten-alapból küldték ki, Csermely azt mondja, hogy neki rokona is szegről-végről.

Ekkor ért Bányai a színházhoz, egy defektekkel teli éjszaka után, a Gellért fürdő megjelenési műhelyének generáljavításából: puhára gőzölten, borotváltan, csillogóra idomított hajjal, timsótól feszes bőrrel, a púder méltóságteljes fénytompító hatásával, ragyogó, félkemény ingben, vasalt ruhában, makulátlan cipőben, masszírozottan, megreggelizetten, sőt, ami a gőzfürdő regeneráló eszközeihez nem tartozik, a lovagias ügytől elkáprázott dr. Halásztól újabb huszonöt pengőnyi előleggel, de a leghalványabb sejtelem nélkül arról, amit Barta és Csermely nevében elintéztek.

Bartát csak látásból ismerte, Csermelyt még nem is látta életében. Amikor belépett az előcsarnokba, huszonöt ember, férfiak és nők vegyesen, kíváncsi arccal elindultak feléje...

4.

A tagok nagy része még Barta híreit sem hallotta, és ezek, mint a kaszabolás hősét, nézték Bányait. A tájékozottak, annyiféle ellentmondó változat hatása alatt, Bartára sem tették már le a főesküt, szóval kivétel nélkül Bányaitól várták az utolsó és hiteles verziót.

És éppen Bányai volt legkevésbé autentikus az ügyben, hiszen egyenesen a gőzfürdőből jött, és nem tudott semmit.

- No meséljen, mi volt? - érdeklődött Lóránd, mintha legalábbis ismerné a fiatalembert.

- Beszéltél már Csermellyel? - kérdezte Barta elegánsan, és kezet szorított vele. Azután feltette aranykeretes monokliját.

- Hogy maga miket csinál!... - hadarta rekedten Ruszkainé, azon a nyíltszíni-tapsos hangon, amiről azt hitték, hogy színpadi komikus lénye, holott való egyénisége volt.

- Maga már nem írhat ide olyan jó darabot, hogy a direktor keressen rajta - jegyezte meg Forró szellemesen és kitűnően poentírozva, mert abban a pillanatban, ha kilépett a színpadról, ellenállhatatlan humora volt.

- Jobb lett volna, ha összekaszabolja! - mondta Bogár Manci villogó szemmel, mert gyűlölte a Pólyakalifát. Illetve, mert tetszett neki a Pólyakalifa, és gyűlölte, mert őt, a színház legpikánsabb hölgytagját már vagy négyszer bátortalan és "atyai" módon megkörnyékezte, de az atyai veregetésekbe burkolt, óvatos és rábizonyíthatatlan járőrtevékenységnél nem merészkedett tovább, mert attól félt, hogy Csillag Sárit jobban szereti.

Pedig Bogár Manci nemcsak csinos volt és kihívóan jó alakú, hanem tehetséges is, továbbá ennivalóan frivol. Kalmár szerint francia színésznő. Ezért a kijelentésért Csillag Sári szakított Kalmárral, három napig tíz orvosnak dolgot adott egy budai szanatóriumban, egyik sírógörcsből a másik injekcióba ájult, azután felrohant Bogár Mancihoz, és sírva csókolgatta, zokogva ölelgette, amiért még a legjobb barátnőjéhez sem tud rendes lenni, de mit csináljon, ha olyan szerencsétlen...

Bányai, mert közben két hölgytag "Na meséljen, na meséljen!" kiáltásokkal belecsimpaszkodott és ráncigálta, kissé boldogan a népszerűségtől, de fejbe kólintva a váratlan nagy jelentőségtől, dermedten állt.

- Gyere az irodába, öregem, én majd informállak mindenről - mondta Barta, karon fogta Bányait, és átvágott vele a csoportosuláson.

A madárfejű fiatalember, magnetizálva a népszerű komikus gyengédségétől és tegezésétől, kellemes elbódulásban követte Bartát az irodába.

- Maga fenevad! - kiáltotta Iluci eltúlzott lelkesedéssel. - A direktor kiszámította, hogy az egész ötven előleget máris elköltötte vívóteremre és ilyen marhaságokra... - és viccesen belekarolva, biztatóan rákacsintott, és a fülébe súgta: - Ha én szólok a dirinek, kaphat még egy húszast, de Repkényinek és Lángosnak nem szabad tudni.

- Bemegyünk Málnási szobájába - mondta Barta Ilucinak - ne engedj be szívem, senkit.

- Lángosnak és Repkényinek ne szóljon - súgta Iluci.

Odabent, a legbelső szentélyben, Barta könnyedén hozzáfogott az ügyhöz.

- Terka átadta az üzenetedet, hogy felkértél bennünket Csermellyel...

- Mi történt? - kérdezte, és megdörzsölte kissé a homlokát.

- Hát nem kérted meg Kerényi Terkát, hogy megfelelő segédekről gondoskodjék, akik elintézik ezt az ügyet Sári miatt is és te most nem vagy abban a helyzetben, hogy néhány száz pengőt előrántsál erre a célra?...

Mit szólhatott volna? Elsősorban csakugyan eszébe jutott, hogy Sárit illetően hirtelenül járt el, mert nem a Pólyakalifát kellett volna pofon vágni, hanem a dizőzt. Kalmárnak érdemes e csodálatos nő birtokában verekedni érte, de őt a lelki nyugalmában megzavart, csalódott szerelmek szolidaritása köti Lakatoshoz. No azután a pár száz pengő. Hogyhogy nem gondolt erre sárkányölő haragjában? Kerényi Terka egy angyal és bölcs, hogy erre gondolt.

- Igen, természetesen... és ön, te... beszélni tetszett... tetszettél...

- Nem volt könnyű, mert tettlegesség történt. De hát ez a Csermely egy zseni, és olyan haverok Terkával, hogy a tűzbe menne érte... Tessék, itt a jegyzőkönyved, olvasd át.

Odaadta a jegyzőkönyvet, és beült Málnási zongora-, illetve fodrászrendszerű karosszékébe, cigarettára gyújtott, és némi lámpalázzal pislogott rá, mert mint jegyzőkönyvvezető egyben szerzője is volt a csodálatos magánokiratnak.

A jegyzőkönyvből azután kitűnt, hogy Bányai mámoros állapotban, roppant felindulásban hadonászott a kesztyűjével, és véletlenül érintette meg a méltóságos urat, aki ezt félreértette. Bányainak nem volt szándékában, még jogos felháborodása ellenére sem, az egyébként tiszteletre méltó sértett fél jelképes inzultusa a kesztyűvel, hajlandó azonban a félreértés végső kiküszöbölésére e bántó hadonászást is a legteljesebb elégtételadással likvidálni, amennyiben Lakatos őméltósága megmagyarázza, hogyan értette rá a vonatkoztatott cingár, madárfejű és pasas kifejezéseket. Sértett megbízottai felük nevében közlik, hogy ez nem tudhatta sértő fél jelenlétét a másik szobában. Ilyen pongyola, megfontolatlan beszélgetés közben előfordulhatott valami joggal bántó kifejezés, de az is könnyen lehet, hogy sértő fél (ittas, felindult stb. állapotában) a szomszéd szobában félreértette a szavakat, azonban az, hogy valaki cingár, egyáltalán nem sértés, hiszen a haza feledhetetlen Petőfi Sándora is keskeny fejalkatú és sovány termetű zseni volt. Tekintve, hogy Bányai úr író, ez a jelző egyenesen megtiszteltetésnek számít. A madárfejű kifejezésre nézve báró Waldbruch egy száz év előtti párbajkódexet mutatott be, mely szerint az állatvilág köréből vett hasonlatok csak a kérődző, illetve a hasított patájú említésénél képezhetik sérelem tárgyát, egyebekben rendkívül óvatosnak kel lenni, mert például az oroszlán, a tigris, nem is szólva a kőszáli sasról, egyenesen a legnagyobb elismerés metaforái, sőt távol-keleti vagy egyenlítővidéki párbajfeleknél az elefánt, a krokodil és egy dél-amerikai államban a kihalófélben levő ölyvész-nubu a bölcsesség és hatalom jelképei. A madárvilág köréből vett hasonlatok azonban e szárnyasok kecses testformája és éppen lovagi időkben postillon d'amour szerepében teljesített nagyszerű és bűbájos szolgálataik miatt semmi esetre sem nevezhetők bántó hasonlatoknak. Nem szólva az íbiszről, amely a Nílus mentén szent madár.

Senki sem állíthatja, hogy a madár ostoba állat, tehát Bányai úr semmi esetre sem érezheti magát sértve.

A pasas kifejezés etimológiája nem áll rendelkezésre, de az csak szemtől szembe lehet sértés, mivel a megbízottak egyetértettek abban, hogy személy szerint külön-külön neveztek már kedves, aranyos és okos pasasnak általuk rendkívül tisztelt személyeket. Sértett fél joggal hihette a sértőt távol levőnek, mivel az nem volt a szobában. Továbbá nem is azt mondta, hogy pasas, hanem "azaz", de nem folytathatta a kötőszó után a mondatot, mivel sértő fél felhevült (ittas, indulatos stb.) állapotában máris hadonászni kezdett fegyelmezetlen kesztyűivel.

Segédek fenti tényállásokat kölcsönösen elfogadták. Ezután Bányai Ferenc író úr nevében megbízottai bocsánatot kértek Lakatos vezérigazgató úr őméltóságától, ha kesztyűvel való élénk taglejtését egy akaratlan érintés következtében inzultusnak fogta volna fel.

Őméltósága megbízottai felük nevében sajnálkozásukat fejezik ki, ha Bányai Ferenc író úr, aki személy szerint és művészi munkájának értékelésével őméltósága régen nagyra becsül, kissé hanyag kifejezési módja miatt megbántva érezné magát.

Segédek ezek után egyhangúlag megállapították, hogy további vagy másfajta lovagias eljárást feleik úri becsülete nem kíván. Így e jegyzőkönyvvel minden félreértés tisztázódott, és az ügyet lezártnak tekintik. Kelt ekkor és itt, jegyzőkönyvvezető Barta Sándor színész, aláírások, mint egy p. h., egy csöpp chartreuse zöld nyoma a papír alján.

- Nagyon köszönöm... - hebegte Bányai kissé bután, mert elképesztő volt ez a gyorsaság, ahogy róla, helyette, miatta, nevében, detudorilása nélkül ilyen gyorsan és precízen, kereken, de hosszan elvégezték az affért.

- Hát azt hiszem, kérlek - szólt felemelkedve Barta, egy finom, fehér kendőt nyomogatva az arcához, amit azután pedánsan visszahelyezett a belső zsebébe -, azt hiszem, korrekt dolog, és úri módon történt minden, ami elsősorban Csermely érdeme, tudod milyen, hiszen ismered...

Csermely nevét csak a sportéletből ismerte, mint olimpikonét. De tapasztalatai után joggal volt óvatos és érthetően lankadt ahhoz, hogy bármi ellen is tiltakozzék, vagy zavaros kijelentések magyarázatát kérje.

- Igazán elsőrangúan csináltátok...

- Igen, strammul ment...

Tulai jött rohanva, és mint Arany balladájában a leány, már künn messzi sikolt:

- Barta úr! Jöjjön!... A "Marha vő"!

- Hopp! Ez én vagyok!

És rohan, az ajtóban Tulaiba ütközik, és mind a ketten szinte elsodorják azt a magas, felhajtott gallérú, keménykalapos, vastag vigyorú egyént, akinek a szájából egy Medea-szivar és jobb füle csücskénél kiszabadult sál lóg, jobb alsó karján egy esernyő, és teljesen részeg. Két szeme még ravaszabbul, ha lehet, még harsányabb csillogással kacag, mint karikatúrára termett, hatalmas ajkai.

Mivel elsodorják, tehát a falnak dől, és a tréfás ajtófélfa megpöccenti hátulról a kalapját, hogy pereme túlsó oldalt az orráig csúszik.

- Hahó! - kiáltja vidáman, és Barta futtában felel:

- Most adtam át neki a jegyzőkönyvet.

A "neki"-vel kapcsolatos kézmozdulat Csermelyt útba igazítja, tehát billent kalappal két ujja közé kapja a szivart, kitárja a karját, esernyője pajzánul leng róla, odarohan Bányaihoz, nyakába borul, jobbról-balról megcsókolja és veregeti:

- Isteni volt! Öregem! Ez a báró Waldbruch... - utánozza: "Ti pachdont akachtok, ti pachdont akachtok, ez nonsens volt, ez nálam nem buzogány, buzogányból fakadt jegyzőkönyv... ez nem buzogány, ez végkimechülésig bandázs kachdok nélkül!" Saját hangján, miközben felül az íróasztalra, egy bökéssel kalapját túlfélen a tarkóra irányítva: - Fénypofa volt az öreg, és nem bírta a sampuszt, és folyton sírva fakadt, hogy ez a jegyzőkönyv - utánozza: "Nem buzogány, nem buzogány, én pachdont akachtam, bandázst végkimerülésig, kachdok nélkül" - és le akart vinni azonnal a birtokára, mert ahányszor sírt, én is mindig a nyakába borultam, mintha zokognék, ami azért történt, mert egy tündérkirálynő ült mögötte, és folyton takarta, és csak így szemezhettem, hogy a nyakába borultam neki... egy olyan tündér...

- Sanyi! - mondta egy türelmetlen nő az ajtóban.

- A tündér... - súgta Bányai fülébe, és kalapját egy bravúros riposztmozdulattal a távolabbi fogasra dobta. - Halihó! - rajongva vigyorgó ábrázattal fordult a nő felé. Dekoratívan jó kiállású, rövid tigrisbundás hölgy volt. - Jöjjön, Mélanie! Bemutatom Bányai felemet. Parancsolj, kérlek, az unokahúgom legjobb barátnője, Álnokházi Mélanie... Bányai különben anyai ágon rokonom, Baumgarten-díjas író, de sajnos elkerültük egymást a családban... - Hirtelen komolyra vált az arca, és a homlokára bök: - Apropó! Pista bácsi mondta, hogy szombaton fenn lesz nálatok, szólj néki, kérlek, hogy ha akar az úszóválogatottra kijönni, telefonáljon nekem, de csak tizenegy óra után...

Bányai eddig még nem, szólt, és most kevésbé szólhatott. Most Csermelyt hülyére állítsa ezzel az újabb, érthetetlen rokoni izé dologgal? Inkább kezet csókolt, mint Baumgarten-díjas író, Mélanie-nak, akit a báró nyakába borulva és annak válla fölül ismeretségre bírt Csermely.

- Nagyon köszönöm... - mondta a vidám olimpikonnak. Ez kényelmesebben helyezkedett el az íróasztalon, szivarhamuját pedánsan a tintatartóba verte, és sálját zsebre gyűrte.

- No de kérlek, ha egyszer Kerényi Terkáról van szó, aki okosabb, mint egy csodarabbi, és angyalabb, mint az összes égi szárnyas, akkor én, papuskám, két óra alvás után felkelek, borotválkozom, rohanok, teszek, veszek, eladok, amit akarsz... De különben a családról is szó volt, és az Isten nem hagyott el, mert találkoztam Mélanie-val!

- Azt mondta, hogy csak egy percig marad - mondta türelmetlenül Mélanie, és Csermely felelet helyett átkarolta a vállát, pajtásosan, másik kezével leporolta Bányai ruhájáról az odahullott szivarhamut.

Közben már vagy öten állnak az irodában, mindenki nevet, mert Csermely egy bohócba oltott utánozózseni, teli a jó amatőrök zabolátlan, kócos humortúlzásaival. Tulai beszól.

- Bányai úr! A maga darabja jön, nem akarja megnézni a próbát?

Bányai büszkén megy, és a sárga földig berúgott a boldogságtól.

- A maga darabja jön - mondja Szilágyi az ajtóban.

Bányai bemegy, a függönyt éppen felhúzzák, a díszlet egy ajtó, és négy matróz énekel. Idáig nyilván nem fajulhatott a "Sorsjegy" című tréfa átalakítása. Kissé szomorúan, csalódottan a földszint egyik sorában leül egy zsöllyébe. Nem mer előbbre meni. Azt sem tudják, melyik az ő darabja. Mögötte Lángos a fülébe súgja:

- Ha rám hallgat, ezt a négy görlt kihúzatja. Jobb mindjárt ott kezdeni, ahol Gál bejön a himlőoltás miatt, és összetévesztik...

- Én is azt hiszem - mondja mellette Barta. - Okosabb, ha kihúzatod. Neked tetszik ez a szöveg?

- Hát... nem nagyon... - felelte őszintén és kínban. Kalmár megfordul, elgondolkozik, azután tapsol:

- Álljunk meg!... Ezt kihagyjuk. Szerzőnek igaza van, vontatott...

Bányai most már nemcsak kábult, hanem rémült is, itt valakinek a darabjából ő kihagyatott valamit, pedig meg kellett volna mondani, hogy tévednek, de ez kínos lett volna... Micsoda zűrzavaros világ, ahol mindenki mindent akar tudni, és senki nem tud soha semmit...

- Tiltakozom! - kiáltotta az előcsarnokból besiető Repkény. - Ez a legjobb része, enélkül a vége nem érthető. Te mindig mindent kihagynál!

Bányai megkönnyebbülten fellélegzett. Lázas izgalommal, csillogó szemekkel figyelte tovább ezt a különös, eddig elképzelhetetlen és most is érthetetlen világot. Most maga előtt látja a próbát, a házifőpróbát, a maga teljes, semmiféle más színházi műfajra nem hasonlító, egyéni, zavaros, könnyed vidámságból kétségbeesésbe átcsapó hangulatával.

Nagyjából hasonlít a színházi próbákra, itt is díszlet, kosztüm, szöveg, bútor meg egyebek kerülnek szóba lépten-nyomon, de ez csak látszat. A kabaré az élet karikatúrája, a főpróba éppúgy a főpróba karikatúrája.

Véresen drámai, hogy itt mi folyik viccek körül. Kínlódás és veszekedés, vita és verejtékes munka, hogy hol álljon a másik, amikor ő ezt mondja, és kiejtse-e a kalapját, vagy esetleg ez eltereli a figyelmet a viccpoénról: "De nem, ez csak fokozza, de nem, ez eltereli, hát várjunk csak, kezdd el újra ott, ahol ráfogod a revolvert Ruszkainéra, és én majd itt állok a kalappal, persze (ordítva) mikor lesz itt az a vacak szürke kalap, hogy az ember rendesen kipróbálhassa a viccet!" Így nem lehet próbálni! Majd bolond leszek a kalapomat ötször a földre ejteni! Hát miért nincs itt még a kalap? - ordítja csak úgy közönyösen Málnási, és már tovább megy, mert nem érdekli.

De Ruszkainé nem akar az asztal mögött elmenni, mikor ráfogják a revolvert, és tessék kivárni, amíg ő elmondja: "Hogy került ide egy ágyú?!" Szilágyi idegesen húzogatja a nadrágját, topog, és gúnyosan megértésért fordul Forróhoz és egy másik szereplőhöz, mire Ruszkainé kifakad: "Igen, kérem! Nekem is szabad próbálni! Az én viccem se kutya!"

- Én nem szóltam nagysádhoz, és már megmondtam, hogy én nem veszekszem - mondja Szilágyi, mert kicsinyessége mellett nagyvonalú látszatokat kíván megőrizni. - Kérem, Forró úr, vagy Bicskei úr, hallották, hogy én szóltam valamit? Én nem vagyok hajlandó nagyságos asszonnyal veszekedni.

- Hát akkor ne csináljon arcokat, ha én a viccemet mondom - sebesen rikácsolva, nyíltszíntapsos hangján, nekipirulva Kalmárhoz -, ezerszer kértelek, hogy engem osszatok be úgy, hogy ne kelljen Szilágyival...

Kalmár a fejét vakarja.

- Tessék, kezdjük onnan, ahol a férj bejön. Forró, gyere egy kicsit előbbre, mert ott egy iratszekrény lesz.

Az Úr hangja a "Tragédiá"-ból:

- Csendélet, fél méter ejnzaccal! Maradhat.

Aki azt hiszi, hogy itt valaki megsértődik, mert Raducziner beleszól a művészi irányításba, az téved. Hogy kivel mikor ordítoznak, ez tisztán hangulat dolga. Gál például a bluette-nél Kalmárral ordítozik, hogy ne beszéljen folyton bele ezzel a rendezéssel, mert senki se tudja még a szöveget, nem tudja, mit csinálnak az urak éjjel, ő a maga részéről reggelig römizett, innen-onnan ötvenéves lesz, de tudja a versszöveget. És ha a rendező itt folyton utasításokat ad, akkor nem fogják tudni este se, és ő ne lássa a gyerekeit és a feleségét, ha ebben az esetben kiáll a bluette-tel. Kalmár kikéri magának, hogy főpróba helyett emlékpróbát tartsanak, és most öt percig, anélkül, hogy voltaképpen egymásra lennének dühösek, ordítoznak:

- Akkor nem megy a bluette!

- Hát akkor nem megy!

Kalmár tapsol:

- Nagyon helyes! Nem megy a bluette!

- Az a leghelyesebb! Nem állok ki blamírozni magam! Nem megy a bluette! - hörghurutjával nehezen zihál, kemény léptekkel a színpad másik oldalára megy, hogy csak úgy reng: - Így nem lehet játszani!

- Tessék próbálni, mert itthagyom az egész marhaságot úgy, ahogy van! - üvölt