Dermedten álltak meg. Thillmannban volt annyi lélekjelenlét, hogy a másik rémült öszvért megragadja a zablájánál. Nem mertek egymásra nézni. Valamennyien lebámultak a gyűrűző iszapra, mintha csodát várnának a halálos mélységtől, hogy esetleg visszaadja az öszvért. Azután kisimultak a gyűrűk. Percekig álltak így. Rastignac váratlanul egész nyugodtan szólalt meg:

- Itt most már lefelé vezet az út. Elsősorban menjünk a sziklákról sík helyre.

Csüggedten haladtak vagy félórát, míg újra leértek a mocsár járható folytatására. - Megállni! - parancsolta Rastignac. Mindnyájan érezték, hogy most valami ijesztő fog történni. - Idehallgassatok! Csak öt embernek van öszvére, és hatan vagyunk. Ha egyikünk itt marad, akkor talán az élelmiszer is elég lesz a többinek. Sorsot fogunk húzni. Aki veszt, az megpróbál innen visszajutni Fort Lamybe, vagy végez magával. Tudtok más megoldást?

- Nem - mondta Thillmann. Mikor az öszvér leesett, magával rántott egy embert is a mélybe. Hoffer nem szólt semmit, de a félelemtől szinte elájult. Tyckler egykedvűen húzta meg az egyik öszvér hasa alatt a szíjat. Lothar egy lapos kövön ült, és valamit rajzolt a sárba, hallotta, amit beszéltek, de jóformán meg sem értette. Horn nyugodt volt, tudta: ennek így kell lenni. Felírták mind a hat nevet egy papírra, betették a kepibe, aztán odavitték a távolabb ülő Lotharhoz, hogy ő döntse el a sorshúzást. A saját nevét húzta ki a kalapból. Csend volt. A tanár felállt, és révetegen ment néhány lépést. Ujjaival párszor végigszaladt kócos hajfürtjei között. Horn elfordult. Iszonyatos volt az egész, mint valami rossz álom. Felébredni! Felébredni! Hoffer, aki szinte beleőrült a másodpercekbe, amíg a tanár kihúzta a cédulát, az egyik öszvér mellett állt, görcsösen magához ölelte az állat fejét, közben sírt. Thillmann, Rastignac és Tyckler a földet nézték. Lothar a mellette álló öszvérről levett egy ásót. Megemelte, nézegette, azután összeszorított szájjal odament a háttal álló Holmhoz, és fejbe ütötte. Ha lett volna némi ereje, megöli a fiút, de a gyönge ütés csak a bőrt szakította fel. Horn megfordult. Rajta is úrrá lett a caffard. Nem itt a mocsárban! Nem maradni itt egyedül! Belevágott a tanár arcába, hogy az hanyatt zuhant, azután felragadott egy követ, és nekiugrott.

A következő pillanatban Lothar bizonyára szétlapult fejjel maradt volna ott, de Rastignac, akinél a caffard Horn elleni régi gyűlöletét és a tanár iránti szeretetét két egyforma értékű szenvedéllyé fokozta, gáncsot vetett, hogy a diák felbukott a kővel együtt. Hoffer tébolya az igazság felé hajolt, és közbe akarta vetni magát.

- Mit akar attól a fiútól? Miért őt bántják?! - de mielőtt elérhette volna a küzdőket, Thillmann visszalódította az öszvérhez:

- Lapulj, vagy megdöglessz!

Horn sem volt már a gyenge újonc, ezt Rastignac az első ökölcsapás után érezte. Foggal, körömmel, ököllel, hörögve és marcangolva verekedtek. Végkimerültségük kiegyenlítette a Rastignac javára előnyösebb erőviszonyt, és a szívós kis német átkapta a gorilla nyakát, derekával lökött egyet rajta, miközben a könyökhajlásába préselt fejet lerántotta; Rastignac, a testének hossztengelye körül megfordulva, háromlépésnyire repült, és mikor fel akart állni, olyan rúgás érte orrán, száján, hogy ájultan fekve maradt. A német fiú eltorzult arccal, lihegve nézett körül. Rastignac nem mozdult. Most hátulról, mikor már a küzdelem után mint győztes állt ott, ugyanazzal a kővel, amit ő ejtett el, tébolyult sikollyal Lothar csapta fejbe. A kő súlya kevés erővel is szörnyű ütésre volt képes. Horn nem rogyott le. Vérző fejjel ugyan, de elkapta Lothar nyakát. Most a biztos helyzeteket kedvelő, alattomos Thillmann ökle csapott le rá, és miközben elvakultan tántorgott, a favágó nyugodtan még kétszer főbe sújtotta. Csak most zuhant le Horn eszméletlenül. Ugyanekkor Rastignac feltápászkodott. Szótlanul nézték egymást Thillmann-nal. Azután a favágó elismerően bólogatott:

- Ez a fiú vitte volna valamire.

Rastignac szétzúzott arcát tapogatta, és odanézett a cafatokra tépett ruhájú, mozdulatlan Hornra, akinek csendesen szivárgott a vér a fejéből.

- Gyerünk - mondta.