- Nem hittem, hogy valaha is viszontlátom magát - csevegett egy jóindulatú felettes módján, szinte nyájas leereszkedéssel, mert az excellenciás úr hajdan segédje volt a párizsi ügyészségen tárgyalt pöreinél. - De hát perdöntő szembesítések, úgy látszik, a sors törvénykönyve szerint is elrendelhetők rajtaütésszerűen... Gratulálok pályafutásához. Gyenge jogász volt és erős karakter... Ez jó összetétele az egyéniségnek, ha ambíció fűt valakit.

- Hozok önnek ruhát - szólt Mervin diákosan buzgó, szolgálatkész hangon, ami nála teljesen szokatlan volt.

- Nem a ruha teszi az embert. Különösen egy teknő alatt - közölte a nagy büntetőjogász, és hallatszott, amint vakarja magát, mert egy szál monokliba öltözve, testének melege odacsalogatta a százlábúakat. - Az én koromban felesleges nagy újításokkal kísérletezni. Különben se óhajtson látni. Alaposan megváltoztam.

- Én is...

- Bizonyosan előnyére - udvariaskodott Ész Lajos. - De ha csúf lenne, én annak sem örülhetnék, mivel monoklim ellenére, úgy hiszem, lényegileg vak vagyok ha alakilag valami halovány elmosódó fény jelképével dereng is a külvilág előttem.

- Miért tűnt el húsz év előtt oly hirtelen?

- Tessék? - sóhajtott. Gyenge szíve küszködött a lehatárolt térben megrekedt széndioxiddal. - Szerencsére akkoriban rájöttem egy percben, hogy a törvényszéki gyakorlat árt a fejlődésemnek. Nyomban felálltam a tárgyaláson, öt perc szünetet kértem, és örökre távoztam. Ez volt a szerencsém. Ha akkor habozom, ha akkor nincs ehhez erőm, úgy ma nem itt tartok - szólt kissé öntelten a teknő alatt, ahol éppen tartott, a külsőségeket illetően egy szál monokliba öltözve. - Ezt maga nem érti Mervin. Vád, védelem és ítélet együttvéve sem fejezhetik ki az igazságot, amelynek az értékét nem a büntetés határozza meg. A jog tömören: maga az ember. Az ember ősi igénye a joghoz, amelyet odaítélt neki a természet. Ha az emberiségnek sikerül majd érdemességét bizonyítani, akkor örökbe kapja a jogot. Az igazit, ami a szívben van és a bibliában: Ne lopj! Ez... jog. Ne ölj... Ne kívánd... a te felebarátodét... Ma sincs különb... És ha ez... a kódexekből a szívekbe íródik... az lesz az igazi jog... Lehetséges, hogy most elájulok... Ez ne zavarja önöket... Szeretnék... nem kórházba... Az én hajómra... A jelöltem...

Nyomban kihúzták a teknő alól. A százados vizet hozott, Prunoki pálinkát.

- Mit akar? - mordult rá Mervin, az alélt ember szíve táját dörzsölve. - Nem iszik ez most pálinkát.

- Annyi baj... - csuklott az asztalos. - És minden kö... tél... sza... kad... én uhugy megiszom, mint a pinty.

Mervin végtelen szomorúsággal nézte a horpadt mellkasú, kiszögellő csípőjű, elgyötört korpusz deliktijét a nagy jogász szomorú életének.

Finom elefántcsontszínű homloka, nyitott szája és hunyt szemén feszülő monoklija ma is még a joghoz ragaszkodó gyakorlaton felüli embert reprezentálták.

- Majd behívom... a Jelöltjét... - hebegte Prunoki. - Matróza van.... Horog Bele nevű Jelöltje... Itt szokott verekedni minden délután négytől hatig... a Princtown cukrászda előtt...

Kitámolygott.

Ész Lajos, az Álmos Elefánt felnyitotta szemét, és egy gőgös, szenvedő bölcs keserves mosolyával leplezte kínját.

- Mervin... - súgta - nincs sok hátra... Befejeztem egy művet... A Jog és az Igazság viszonyáról... Ezt majd, kérem, lopja el szintén...

Olyan halkan súgta, hogy a százados nem hallotta meg. A kormánybiztos lesütött szemmel felelt. A kormánybiztosnak rossz volt a lelkiismerete. Amikor Gabrone eltűnt, és híre járt, hogy Amerikában meghalt, a fiatal jelölt saját neve alatt megjelentette egykori főnöke nagy művét.

- Bizony - mondta a mezítelen jogász - tíz év munkája a maga nevén jelent meg... Ezt láttam, amikor visszatértem... Amerikából.

- Azt hittem, nem él már, és mindegy önnek...

- Maga... - felelte fáradt mosollyal - sohasem lesz jogász... Egyszerű lopás ellen hullarablással védekezik... Felmentő ítéletemet... bűncselekmény hiányában hozom... - lihegte. - Halálom esetén egyetlen örökösöm maga lett volna... Tehát a hamis hír miatt szerzői jogomat is hagyatékának tekinthette... Ez valamivel jobb védekezés... De így viszont tekintse húsz év előtti végakaratomnak, hogy ezt a kislányt... mindenben...

- Úgy lesz. Cifrán elbánt velem, de lehetetlen nem szeretni. Ha ismerné az ügyét, tudná, milyen törvényellenes ez a helyszíni szemle. De a maga kedvéért, principálisom, még ezt is.

- A nyolc év előtti döntvények között nem szerepel ez az ügy... a lapokat csak... olyankor olvasom, ha inget váltok... Semmi közöm ahhoz, ami aktuális. Az mindig látszat...

- Hol lakik? - kérdezte Mervin, és letakarta felöltőjével e korszerű avantgardista modelljét egy piétás témájú szobornak.

- Személyi adataim... zavarosak... Sehol sem lakom. Valaki sokszor egy hajóra visz, ahol ládán hálok... és leírja a diktandómat... A leány ügyéről csak azt tudom... hogy maga... elmulasztotta a helyszíni szemlét... Istenem, mennyit magyaráztam: nincs üres formaság. Mervin... Ez a tiszta jogászi gondolkodás... - suttogta. - De maga.... mindig tehetségtelen jogász volt... Ezért láttam: biztos karrier előtt áll...

- Azt hittem...

- Az igazságot nem lehet hinni... Azt tudni kell vagy hagyni. De ez a világ a dilettánsoké, Mervin...

Prunoki egy heveny alkoholmérgezés vidám tüneteivel átesett a küszöbön. Valakit hívogatott az utcáról, csuklásokra töredező hangon.

- Na gyere... - és rávigyorgott Mervinre. - Ez egy jó fiú... gondozza... Ész Lajost... Hajón laknak... nem messze. Már egy éve cipeli azt a beteget... Úgy hívják, hogy Horog Nekije!... Vagyis Knokaut Bele... nem is... úgy hívják - legyintett. - Nem mindegy?

Horog Bele disznószerű, koca formájú orra megjelent az ajtóban. Rekedt, nemtörődöm hangja szokatlan aggodalommal telt meg:

- Hol a beteg?... Pedig mondták neki, hogy ne mászkáljon...

- Nincs ijedségre ok... - hebegte Prunoki, Ész Lajos mellett térdelve. - Már egészen... visszament a daganat a százados úr bokáján...

Horog Bele felnyalábolta könnyedén a letakart beteget.

- Magát várják kint - szólt Mervinhez.

- Kicsoda?

- Prücsök és a fél város.