Mire alkonyodott, már feltűntek távolról a hegység körvonalai. Hét órakor visszaküldtük az arabot, elosztottuk Rézfejűvel a málhát, és rendeztünk egy próbagyaloglást. Először tíz percet ugyanannyi pihenéssel, aztán negyedórát tíz perc pihenéssel. Bremont vonszolta magát, miközben Rézfejű katonásan biztatta:

- Szedje össze magát, az istenfáját! - Aztán próbáltunk futólépést, de ettől Bremont összeroskadt. Sátort vertünk, ápoltuk megint, whiskyt kapott, csontig soványodott testét alkohollal masszíroztuk és pokrócokba csavartuk. Azonnal mélyen elaludt, amit biztató jelnek vettünk. Mi ketten még cigarettáztunk, mikor a távoli horizontról egyszerre fénypászták kezdtek felvillanni az éjszakában. Felvillant, elmúlt, rövidebb-hosszabb időközökben. A szaharai távíró. Homorú lencsékkel sok mérföldön át ilyen fénysugarakat küldenek oázisról-oázisra a morzejelek alapján. Lehet, hogy már minket köröznek... És az éjszakában négy-öt helyen egyszerre villantak fel és szántottak végig hosszabb és rövidebb fénysugarak... Pont... Vonás... Pont...

Éjjel egy órakor egy fél liter forró, rumos feketét itattunk Bremont-tal, és négy fok hidegben elindultunk, hogy a nappali hőség kezdetéig elhagyjuk a sivatagot. Bremont már tudott menni. A hegy lábánál pihentünk. Kiselejteztük a poggyászt, és a fegyvereken kívül csak a legszükségesebbet tartottuk meg. Azután nekivágtunk az első emelkedésnek, és felváltva toltuk csípőjénél fogva az egyre összecsukló Bremont-t. Elértük Marokkó leghosszabb útját, a Guiri utat, amely légionista rabok hulla hekatombáján át sóhajból, könnyből, vérből és őrületből épült, Colomb-Bechartól Marakeschig a nagy Atlaszon keresztül.