14.
Poór Péter 2007.01.12. 19:44
Miután megmásztuk az első emelkedést, Rézfejű egy óra pihenőt vezényelt. Tulajdonképpen most beszéltünk először Bremont-nal, most tért először annyira magához, hogy egyáltalán gondolkozni tudjon. Eddig csak ment, azzal az életen túli motorikus járással, amellyel csak a légionista képes menni, aki hosszú hónapokig, kegyetlen durva emberek között gyakorolja ezt a halvajárást. Olyan valószínűtlen és hihetetlen volt előtte az egész, ahogy mélyen ülő, félig-meddig halálba boruló szemeit ránk emelte, és végighallgatta a történetünket. Sokáig hallgatott. Azután szakadozottan kezdett beszélni, mint akinek nehezére esik a szó:
- Ednával... egy év előtt jöttünk össze... Nagyon szeretjük egymást... Edna hivatalnoknő volt... Dolgoztunk éjjel, nappal, hogy legyen valamink... Hogy megesküdhessünk... Úgy csaltak el Marseilles-be is... Azt ígérték, hogy ötezer frankot kapok... egy portrésorozatért... Az örökségről tényleg nem tudtam... Illetve csak azt tudtam, hogy nagybátyám Ausztráliában nagyon gazdag... És leitattak... Nem is tudom, hogy én sütöttem-e el a revolvert... És az az egész éjszaka... Szörnyű volt!... Afrika!... Ez az őrmester állandóan üldözött... Tudtam, hogy el akar pusztítani... Azért könnyelműség volt Ednától... Az a gyönge kislány... Ebben a pokolban... Az a szent lány!... - könnyek jöttek a szeméből. - Milyen nyomorultak vagyunk most mind a ketten...
- De legalább nagyszerű kezekben vannak - mondta Rézfejű, és megveregette bátorítón a vállát. - Most igyon még whiskyt, és ne járjon annyit a szája, mert az kifárasztja.
Uraim - suttogta -, amit maguk, amit maguk értem tettek... Hogy ide eljöttek... Hogy mit kockáztattak...
- Mi már régen kockázunk így. Próbáljon aludni egy kicsit. Addig Füttyössel megbeszéljük az útitervet.
Megállapítottuk, hogy ha állandóan megtartjuk az északnyugati irányt, Taurirt del Uarzasztba kell érnünk, ahol - ha délkeletre fordulunk - fel kell jutnunk a magas Atlasz lejtőjén az utolsó emberlakta pontig, Tiz'n Tizkáig. Innen már állandóan lefelé vezet az út Marakeschbe. Közben két helyőrség van, két fellegvár ebben a köves pokolban. Bu Malem és Bu Denib, amelyeknek a környékét óvatosan és messze kell kerülni. Egy kitűnően felszerelt ötven tagú karavánnak nehéz, veszélyes út. Mi itt állunk, két csavargó egy batyuval és egy beteggel.
Délután haladtunk tovább, egyelőre kényelmes szerpentin úton, "tolatva", ahogy betegünk fáradságos támogatását neveztük. Rendes hadimenetben voltunk. Először egyikünk felmászott valami magas fára, végiggukkerezte az utat, aztán előrement és bevárta a többieket. Kétnapi fáradtságos és lassú út után elértük a Ziz folyót, és most már hozzáfogtunk a Dzsebel-Sagro megmászásához. Másnap reggel közeli hófödte csúcsokat pillantottunk meg. Bremont-t toltuk, vonszoltuk, rúgtuk, löktük, és feltűntek a Dzsebel-Sagro berbereinek várszerűen épített casbái. Kiaszott, valószínűtlenül hosszú hegyilakókat láttunk a messzelátón keresztül, sárga burnuszban, parázstűzhelyek körül melegedni. Aztán elhagytuk Dzsebel-Sagrot, és további másfél nap alatt kétezer méter magasságban jártunk, mintegy az őskorban, magányos, döbbenetesen óriási puszta hegyláncok között, kristálytiszta, jéghideg levegőben, dideregve és kimerülten.
|