Dupla fehérneműkkel, magunkra csavart takarókkal védekeztünk a hideg ellen, amely éjszakára kemény téllé erősödött. Taurirt del Uarzaszt magasságában már mindenütt hó volt. Jobbra fent, nagyon távol egy kráter füstölgött. A bazalt- és lávakőhegyek felett trónolva még félelmesebbé, nyomasztóbbá tette ezt a halálosan fenséges panorámát, amely körülfogott bennünket. Rézfejű füttye hasított a levegőbe. Feltoltam Bremont-t, majd magam is utána kapaszkodtam vagy húsz-huszonöt méternyire az út menti sziklák között. Valamivel távolabb, velünk egyvonalban láttuk Rézt. Bevárt minket. Az út kanyarodója volt alattunk, és most a fordulónál végig láthattunk mindent. Tiz'n Tizka felett egy rövid libasornyi légionista jött az úton, velük két öszvér a gépfegyver-szerelvényekkel. És jobbra-balra a Marakesch felé lejtősödő út szikláin katonák táboroztak. Legalább két peloton katona volt, gépfegyverekkel, mozgókonyhával.

Te Úristen! Csak nem miértünk mindez?

A Marakesch felé vezető út mindenesetre el volt zárva. Jobbra és balra tűzhányók, mögöttünk a Szahara és előttünk két század katonaság.

Rézfejű meglátcsövezte a helyzetet, és gyors katonai intézkedéseket foganatosított.

- Még egy lehetőség van. Visszavonulunk Dzsebel-Sagróba, leereszkedünk a Ziz mentén Erfutba, és bemegyünk a Tafílalet oázisba.

A Tafílalet oázis ugyan a legveszélyesebb arab rablók országa volt, de még tőlük is többet remélhettünk, mint ha a katonák kezeibe kerülünk. Felmásztam a látcsővel egy sziklára, hogy mögöttünk is kikémleljem a terepet, azután gyorsan lejöttem. A tiszta, páratlan levegőben jól látszott Dzsebel-Sagro és környéke. Nyüzsögtek körülötte a szuronyok, és felfelé is kígyózott egy kis libasor gépfegyveres öszvérekkel. Úgy látszik, az egész gyarmati hadsereget mozgósították ellenünk.

A helyzet eléggé reménytelen volt. Legfeljebb két-három napig bujkálhatunk, azután meg kell adni magunkat.

Rézfejűnek máris új ötlete volt:

- Gyerekek, van egy fantasztikus tervem. Ha felkapaszkodunk vagy ezer métert ezen a vulkánon, megkerüljük a gerincét, és széles ívben lejövünk, akkor talán kijutunk valahol Tiz'n Tizka alatt a marakeschi országútra, az utat elzáró katonaság mögött. Ez ugyan rettenetes és kétségbeejtő út, de itt viszont a biztos halál vár ránk. Tehát indulunk. Óvatosan, és minden kőre vigyázni! Előre Bremont, az istenfáját!

És megindultunk a sima, járhatatlan lávaköveken, hóbuckákon át a kráter lejtőjén.

Ha eredményre akartunk számítani, legalább nyolcszáz métert kellett felfelé és oldalt haladni, különben egyenesen a táborozó légionisták közé érünk. Ember valószínűleg még sohasem járt erre. Nem is lehetett erre járni. Ronggyá szakadozott rajtunk minden, és ahogy kiálló szikláról sziklára léptünk, olyan távoli, fantasztikus meredélyek tátongtak alattunk, amilyeneket csak lidercnyomásos álomban szokott látni az ember. Minden lépés a halált jelenthette. És most, csodák csodája, mennél feljebb értünk, annál melegebb lett. Meleg volt kezünk alatt a föld is, éjjel nappal hallottuk a mormolást. Fölöttünk, mint gigászi, meztelen torz testek, zsíros fényű sziklák ágaskodtak felénk dűlő helyzetben, és melegek voltak, mintha élnének... Másodnap hajnalban még legalább háromszáz méter volt előttünk. Selymes, forró simogatások érintették homlokunkat és kezünket: az örökké szállongó, forró hamupelyhek... Mindenünk vérzett, minden csontunk sajgott. Ruha és bőr ledörzsölve a testünkről. Mintha a távoli űrből szüremlene hozzám, hallottam Rézfejű rekedt suttogását: "Ne aludjon, Bremont, az istenfáját!"

Forró volt alattunk a föld, körülöttünk a levegő. Huszonnégy órája ivóvíz nélkül haladtunk. Szájaink felhasadoztak, és mint ormótlan, nyers négerajkak tátongtak nyitva és lihegve... És csak feljebb, feljebb, kénhidrátos, ammóniákos bűzben, szállongó, forró hamu között, a gázoktól mérgezetten. Már hánytunk, repedezni éreztük a halántékunkat. Éjszakánként a kráter egy-egy villanásában látszott a félig megmászott csonka kúp ijesztő, gömbölyű torka a sötét ég alatt, amint egy-egy mázsányi követ hajított néha le, és percekig hallhattuk dübörgését. Tovább nem lehetett menni, mert a belégzett kénhidrogén halálos lett volna. A nyelvem, torkom feldagadt úgy, hogy már egy szót sem tudtam kinyögni... Irtózatosan fájt a szánk. Vagy sikerült, vagy nem! Északnyugat felé kezdtünk leereszkedni. Minden akaratunkra szükség volt, hogy ebben az állapotban ne hagyjuk fekve az ájult Bremont-t, hanem cipeljük tovább. Három napja mentünk! Azután másfél napig ereszkedtünk le...

Végre leértünk egy kis füves tisztásra. A dús növényzetből ítélve valahol víznek kellett lennie. Fél óra alatt kis hegyi patakhoz értünk. Lehasaltunk és ittunk, ittunk, ki tudja meddig. Megitattuk Bremont-t is, majd lemostuk magunkat. Ha feljebb vagyunk még Tiz'n Tizkánál, és a katonai kordonon belül, akkor az egész pokoljárás hiábavaló volt. Fogalmunk sem volt, hogy merre járunk. Lefeküdtünk aludni.

A hajnali ködben nem láttunk semmit. Tizenegy órára eloszlott a köd, és ahogy lassan emelkedett fel, mint valami fátyolfüggöny a következő színpadi kép előtt, megláttuk fent, magasan a Tiz'n Tizka havas lejtőjét, füstölgő mozgókonyhával és gúlába rakott fegyverek körül táborozó katonasággal. Régen túlmentünk rajtuk! Közvetlenül alattunk végig szabadon kanyargott a szép, széles, aszfaltos marakeschi országút.

- Ilyenek akarnak kifogni rajtam! - mondta Rézfejű, és köpött egyet.