A szemközti bisztróból Csenevész és Bobi léptek ki. Na, ha ezek észrevesznek, akkor sajnos itt nagy feltűnés lesz. Idegesen szívtam a cigarettát. Bobi meglátott, aztán egy mellette álló öszvér nyakát kezdte veregetni, mintha nem érdekelném jobban a házfalnál. Mosolyogva mondott valamit Csenevésznek, visszamentek a bisztróba. Az önuralom, a hidegvér és a helyzet gyors áttekintésének mesteri műve volt ez Bobitól, amit betetőzött azzal, hogy eltávolította Csenevészt, aki talán felsikolt vagy elájul, és evvel esetleg mindnyájunk vesztét okozhatja. Bobi zsebre dugott kézzel kisétált, és mikor a közelembe ért, észrevette, hogy nem ég a cigarettája, tehát tüzet kért. Csak ennyit súgtam:

- Gardian.

Aztán két irányban mentünk tovább. A város többszáz éves kapuján át kimentem Marakeschbe, az arab részbe, és a világ legnagyobb vásárterén, ahol a tevék és az emberek nyüzsgése számomra a legnagyobb biztonságot jelentette, beültem a Gardian nevű örmény vendéglőbe. Nemsokára jött Bobi, leült hozzám, és snapszot rendeltünk. Itt aztán megtudtam, hogy kalandunkat két hete az afrikai és a francia sajtó a címoldalon tárgyalja. Hogy a kikötőkben valóságos vesztegzár van miattunk, hogy az egész francia rendőrség, csendőrség és katonaság bennünket üldöz. Az, hogy mit éreztek Bobi és Csenevész naponta újságolvasás közben, elképzelhető. Csenevész sokszor napokig beteg volt. Bobi szerint egész Marokkó dörgő éljent fog kiabálni, ha megmenekülünk, mert az őrmesterrel és a silóba zárt katonákkal történt esetünk is szóról-szóra napvilágra került, így Rózsa Sándor-i betyár-népszerűségnek örvendünk a gyarmaton. Úgyhogy Bobi biztosított, miszerint felakasztásunk esetén bizonyára nótát csinálnak rólunk Marokkóban. Még ez sem nyugtatott meg. Azzal már tisztában voltam, hogy a városba nem jöhetünk be. A mogadori kikötőbe jutás lehetősége is elesett. Barátom szerint minden embert, aki elhagyja a kikötőt, mikroszkóp alatt vizsgálnak át, és ártatlan halászbárkákat cirkálókkal üldöznek naponta. Egyetlen halvány lehetőség volt: Rio el Oronál átlépni a határt, majd kelet-afrikai spanyol partról elhajózni. De hogyan?

Röviden elmondtam Bobinak a tervemet. Ő azonnal utazzon Csenevésszel Diaha spanyol kikötővárosba, El Oroba. Ott érdeklődjön olasz hajó iránt, mi pedig megpróbálunk valahol áttörni, és El Oroba menekülni.

- Nagyon nehéz lesz - mondta Bobi -, az országutakon egy légy sem mehet át igazolatlanul.

- Fiam, nincs más út! Nem öregedhetünk meg a sziklák között, mint gyökérevő remeték.

Azután elváltunk. Bobi még nyájasan utánam kiáltott:

- Ne félj, Füttyös, nóta lesz rólatok!