- Ha elfogadjuk mint feltétlen bizonyítékot, hogy valakinek egy ruhadarabjában ott a véres bűnjel, akkor a csizma tulajdonosa a bűntársa Vangold úrnak.

- Hol találták a csizmát?

- A 67-es szoba előtt.

- Az én szobám! - kiáltotta a kapitány.

- Talán később került oda a csizma. A kapitány úr hajnalban kel, és a boy csak most találta ott a csizmát.

- A... csizma is az enyém!

Erre hallgattak.

- Akkor nincs az az esküdtszék - kiáltotta Vangold -, amelyik a kapitány urat felmentse!

- Ostobaság! Az ajtó előtt állt a csizmám, valaki elvitte, és beletette a kést.

- Nahát, az én kabátom az ajtó előtt függött, valaki elvitte, és beletette a terítőt. Vagy bocsássanak nyomban szabadon, vagy tartóztassák le a kapitány urat is...!

A helyzet határozottan kínos volt.

- Kérem, Vangold úr, önt nem tartóztattam le, csak kihallgattam.

- Jelenteni fogom az esetet a követségemen! Kártérítést és elégtételt követelek!

- Elder főfelügyelő úr előbb is jelenthette volna az esetet.

- A kapitány úr kért, hogy csak kihallgatás után tegyek jelentést. Parancs az parancs.

- Kérem, Vangold úr, felfüggesztjük a kihallgatást, de tartozik rendelkezésünkre állni.

- Az admiralitáson is jelenteni fogom! - kiáltotta izgatottan a terménykereskedő és elrohant.

- Az imént megállított a boy - kezdte Elder -, és azt mondta, hogy nyolcvanhetes számú szoba előtt egy pár csizmát pillantott meg. Elvitte a csizmákat, de ahogy felemelte az egyiket, ez hullott ki belőle.

Egy tőrt vett elő a zsebéből, és odatette a kapitány elé. Fekete markolatú, rövid, hegyes, vadászkésszerű holmi volt, kissé antik művű. Ékkövekkel kirakott nyelén egy római kettes volt bevésve. A tőr csodálatosan könnyű volt, és pengéjén néhány rozsdafolt látszott.

- Alig kétséges, hogy ez volt a gyilkos tőr - jegyezte meg a kapitány. - Ma boncolta Markheit az áldozatot. Rövid sebhely, széles nyílással... Ez a penge rövid, de a markolata alatt vastag.

- De miért ilyen könnyű? - kérdezte az egyik tiszt, a tőrrel játszva. - Mintha gyermekjáték lenne.

- Az is - mondta a kapitány. - Nem igazi fegyver. Valami csecsebecse vagy játékszer. Ha csontot ér a döfés, begörbül vagy eltört volna. De ki vihette el a csizmámat?

- Az én elméletem szerint Vangold zseniálisan járt el, ha ő rejtette a tőrt kapitány úr csizmájába - jegyezte meg az egyik rendőr.

- Ez jó elmélet - helyeselt Elder -, bár ha vesszük, hogy tegnap este egy hittérítő ruháját is ellopták és visszavitték...

A rendőrtisztek kényelmetlenül feszengtek.

- Ön milyen ügyben jár el, főfelügyelő úr? - kérdezte a kapitány.

- Egy bűzözőt keresek, és ide vezettek a nyomok. Szavamat vették, hogy hallgatok az ügy szereplőiről.

- De a feletteseire ez nem vonatkozik.

- Én is azt hiszem. Ha kapitány úr betelefonál Meulen főtanácsosnak, bizonyára felment a hivatali titoktartás alól...

- Köszönöm, de azt hiszem, elkülöníthetjük a két ügyet - felelte a kapitány hidegen.

Visszajött a fogalmazó, akit Villiersnéért küldtek. Markheit tanácsos is vele volt.

- Kérem, kapitány úr - jelentette -, Villiersné eltűnt a szállóból.

- Mit mond?

- Bekopogtam az összes szobába, Markheit tanácsos úr az egészségügyi szolgálat embereit szétküldte mindenhová, és kétséget kizáróan megállapítottuk, hogy Villiersné nincs a szállóban.

- Ki látta utoljára? - kérdezte a kapitány.

- A pincér, aki a kertben felszolgálta Villiersné számára a reggelit. Azt is látta ez az ember, hogy az eltűnt vendég később sétált a kertben, és beszélgetett az őrrel, aki a kapu előtti drótsövény átjárónál posztol.

A kapitány tanácstalanul nézett Markheitre.

- Lehetséges, hogy valaki átjusson a kordonon?

- Már... volt eset rá... De nagyon nehéz... Önnek mi a véleménye, Elder? - fordult egyenesen a mellőzött főfelügyelőhöz. Elder a kapitányra nézett.

- Semmi kifogásom - mondta ez zavartan -, hogy feleljen a tanácsos úrnak, ha ugyan lehet itt véleménye az embernek...

- Én elsősorban kihallgatnám azt a posztot, akivel Villiersné beszélgetett, és a pincért.

Markheit csettintett az ujjával.

- Az ördögbe is, fején találta a szöget. Nem gondolja, kapitány úr?

- Természetesen, ezt a két kihallgatást foganatosítani kell. Ez úgyis megtörtént volna. Sedlintz fogalmazó úr, küldje ide a pincért és a katonát. Sokat nem remélek a két kihallgatástól - fordult Markheithez.

A pincér nem mondott újat. Kilenc órakor szolgálta fel a reggelit.

- Ideges vagy izgatott volt a vendég?

A pincér vállat vont.

- Az a hölgy állandóan ideges kissé... Most aránylag nyugodtnak látszott. Újságot olvasott, levelet írt...

- Reggeli után nem látta visszatérni a hallba?

- Nem. A poszttal beszélgetett, azután ismét a konyhára mentem, és mire visszatértem, már nem láttam a hölgyet.

- Köszönöm. Elmehet.

Jött a poszt, akit közben leváltottak. Ezzel ő is a Grand Hotel foglya lett a vesztegzár végéig.

- Önnel ma beszélgetett egy hölgy?

- Igen. Utasításunk van, hogy ne legyünk ridegek. Őrségen is beszélhetünk, ha valamelyik vendég megszólít a drótsövény túlsó oldaláról.

- Mit beszélt ezzel a hölggyel?

- Kérdezte, hogy meddig állok poszton... és szabad-e ajándékot elfogadni... Mondtam, hogy tilos, mert ez terjesztené a ragályt.

- Később nem látta?

- Nem.

- Elmehet.

- Várjon!

Elder szólt közbe. Odament az egészségügyi katonához.

- Nézze, barátom, ha most ideadja a levelet, az két nap sötétzárka. De ha nem, akkor úgy veszem, mintha megkísérelte volna kicsempészni. Ez pedig a haditörvényszék elé tartozik!

- De... kérem...

- Ne dadogj, mert összetörlek! - ordította Elder. - A nő azt mondta, hogy fizet, ha kicsempészel egy levelet! Tegnap kicsempészted! Ezzel elkövetted a leg...

- Nem igaz. Ma jött először oda kérni...

- Add ide a levelet, akkor megúszod!

A halálsápadt poszt egy borítékot húzott elő a zsebéből.

- Mit mondott az a nő? - kérdezte tovább a főfelügyelő.

- Azt, hogy... száz forintot ad... ha ezt a levelet... kicsempészem... Nem akartam... De sírt... könyörgött.

- Takarodj! Vesztegzárban vagy! Azután majd meglátom, hogy mit jelentek rólad!

Az őr kiment.

- Majdnem biztosra mentem - mondta Elder. - Miért ír valaki levelet innen, amikor három hétig amúgy sem adhatja fel? Csak azért, hogy kicsempéssze. A legegyszerűbb, ha egyenesen a poszthoz fordul...

- Szabad a levelet? - szólalt meg csendben a kapitány.

- Tessék.

Arthur Cocklinnek, Szingapúrba volt címezve a boríték.

- Az hiszem, elég okunk van arra, hogy feltépjük... - mondta tétován a kapitány, és már nyitotta:

Ez állt benne:

Aláírás nem volt...

- Bonyolódik - mondta a kapitány, és a tőrrel játszott.

- Maga mit szól, Elder? - kérdezte Markheit.

- Beszélni kellene ezzel a Rellinével.

- Ez természetes - mondta a kapitány. - Sedlintz, kéretjük signora Rellit.

Kacér, fekete selyemruhában jött, ragyogóan tiszta szemmel, mint aki nagyszerűen aludt. Enyhe kölniszag suhant be vele együtt az ajtón. Mosolygott, és harsányan köszönt.

- Jó reggelt, uraim! Szegény Vangoldot szerencsétlenné tették.

- Kissé érzékeny ember. Mindössze felvilágosításokat kértünk. Foglaljon helyet, signora.

- Köszönöm.

Hatalmas, pazar gyöngysort csavargatott a mutatóujja körül.

- Ismer ön egy bizonyos Arthur Cocklint?

Elgondolkozva lebiggyesztette a száját.

- Cocklin?... Elég közönséges név, de nem ismerek ilyen embert... Talán összefügg szegény Ranke doktor ügyével?

- Eleinte azt hittük - felelte a kapitány -, de azóta más homályos ügyek vetődtek fel.

A kapitány felvette a tőrt, idegesen játszott vele.

- Mi ez? - kérdezte signora Relli, előrenyújtva a nyakát.

- Egy tőr. Gyermekholmi, de alkalmas volt arra, hogy Ranke doktort megöljék vele - mondta, és odatartotta a tőrt a nő elé.

Signora Relli ájultan zuhant a padlóra.