- De signora...

- Hallgasson... - És Lindner elé lépett. - Ó!

Maga szörnyű ostoba gyerekember! Szégyellje magát! Annyira megijesztett... Sohasem hittem volna, hogy így tud hazudni! Szégyellje magát!

A vén, kövér gyerek megsemmisülten ült le.

- Én öltem meg... - próbálta motyogni.

- Basta! Bolond ember! Ranke doktort hátulról szúrták le, és torkon, nem hasba!

- Mit jelentsen ez, Elder?

- Hogy a szőnyeg a fontos. Ki vitte el a szőnyeget és hová? A szőnyegen volt a vérnyom.

- De...

- Ami Lindner urat illeti, azt hiszem, a vallomásának egy része igaz. Ranke doktor Maud Borckmant kereste, de nem tudta, hogy elköltözött már Lindner úr szobájából. Lindner úr megmondta, hogy a hölgy más szobában lakik. És...

- És? - kérdezte a kapitány.

- Tessék felelni, Lindner úr! - szólt rá Elder. - Minden szó fontos.

A művész ismét a régi tehetetlen alak volt.

- Hazudtam az előbb... Azt hittem, hogy a signora gyanúba keveredik... Gondoltam... magamra vállalom...

- Ostoba, vén gyerek! - kiáltotta az özvegy.

- Csendet kérek - szólt közbe a kapitány. - Szóval, módosítani kívánja a vallomását?

- Igen.

- Mi történt ön és Ranke doktor között?

- Megmondtam neki, hogy a régi lakó elköltözött, nem tudom, hová. Erre a doktor megkért, hogy telefonálhasson a portásnak. Beleegyeztem, és lementem a hallba. Azután eszembe jutott, hogy az orvos nem zárja le a szobámat, és a szekrényemben van minden pénzem. Akkor visszamentem, és találkoztam a signorával, aki a retikülért küldött. Mire újra a szobámba értem, mindent rendben találtam.

- A szőnyeg még a helyén volt?

Lindner töprengett. A homlokát dörzsölte...

- Nem emlékszem... Igazán nem emlékszem...

- Nem tudom, hogy a szőnyeg miért olyan fontos - szólt közbe a kapitány. - A vallomások alapján mindenesetre elrendelem...

- Bocsánat, hogy közbevágok - mondta Elder -, de szeretném ha a kihallgatott személyek átfáradnának egy-egy szomszédos helyiségbe, hogy mondjak valamit.

- Rendben van, önöket, sajnos, vallomásuk alapján amúgy is őrizetbe veszem...

- Ettől féltem - szólt Elder szomorúan.

- Kérem, kapitány úr... - hebegte Lindner.

- Hallgasson, Enrico! - mondta erélyesen signora Relli. - Az igazság a mi oldalunkon van és én bízom ebben a detektívben. Ez sokkal okosabb, mint a kapitány, és nem engedi blamálni a rendőrséget. Pronto! Megmondtam. Csináljanak velem, amit akarnak.

A kapitány szeme fehéréig elsápadt.

- Önök, sajnos, csalódni fognak a főfelügyelőben. Sedlintz, Ulrik, vezessék a szobájukba a signorát és Lindner urat. Nem beszélhetnek egymással, és posztot az ajtójuk elé.

- És Vangold? - kérdezte Elder. - Ő szabadon járhat? Nincs alibije, és a corpus delicti...

- Helyes, Vangold úr ellen is nyomós gyanú merül fel, őt is házi őrizetbe vesszük...

- Továbbá Sergius herceg és Maud Borckman - folytatta kegyetlenül Elder. - Több tanú látta őket a folyosón, és szintén nincs alibijük!

A kapitány meghökkent. Már látta, hogy ez az ember ismét tőrbe csalta.

- Kihallgatjuk őket - felelte elszántan -, és ha szükséges, őrizetbe vesszük. Minden gyanúsított 24 órára őrizetbe vehető...

- ...Ha szökésétől lehet tartani. De itt egy kiscica sem távozhat észrevétlenül.

- Téved! Villiersnének is nyoma veszett. Mehetnek, kérem, Sedlintz.

- Bravó, detektív! - mondta signora Relli, miközben elmentek.

- Főfelügyelő úr! - mondta szigorúan a kapitány. - Ön a nyomozás során adatok birtokába jutott, amelyeket eltitkolt és színpadszerűen alkalmazott itt. Elismerem kivételes képességeit, de ez az eljárása fegyelmi vétség.

- Kapitány úr megkért, hogy ne folyjak bele a nyomozásba. Most csak azért tettem, hogy megóvjam a rendőrséget egy kínos botránytól.

- Miféle botránytól?

- Eddig három embert vett őrizetbe. Őrizetbe kell vennie ezen az alapon még kettőt. Az öt. Öt tekintélyes ember, akik közül legjobb esetben is csak egy lehet a tettes, tehát négyen követelnek majd elégtételt, négyen lármáznak majd a sajtóban... És joggal.

- Ki a másik kettő?

- Sergius herceg és Maud Borckman.

- Kihallgatjuk őket. Menjen értük Ferguson fogalmazó. Markheit felállt.

- Nem akarok beleszólni a rendőrség ügyébe, de azt hiszem, Elder jót akar. Kár itt botrányt provokálni, amíg nem tudunk bizonyosat.

- Amíg nem tudjuk, hogy Villiersné merre távozott, addig őrizetbe kell venni minden gyanúsítottat. Sajnos, az egészségügyi szolgálat nem nyújt elég garanciát... - tette hozzá, egy döfést intézve Markheit címére.

- Ezt el kell fogadni - mondta Elder sóhajtva. - Bár szerintem Villiersné nem hagyta el a szállót...

- Ezt honnan veszi?!

- Mert aki elhagyja a szállót, az nem kísérel meg vesztegetés útján egy levelet kicsempészni, hanem kiviszi saját maga.

- Elfogadom! Ez esetben még ma átkutatunk minden helyiséget, minden szobát, minden zugot.

A herceg érkezett Mauddal. Sergius már szmokingban volt, ebédhez készült. Fehér kesztyűit húzogatta nyugodtan.

- Önt, kegyelmes uram, signora Relli és Lindner úr látták a folyosón, ahol a gyilkosság történt, közvetlenül a tett elkövetése után.

- A folyosón... igen... Borckman kisasszonnyal jöttem a lépcsőhöz.

- Nem vett észre semmi gyanúsat?

Vontatottan felelt.

- Zajt hallottam a 70-es szobából, amelyben Vangold lakott, de tudtam, hogy lenn van az étteremben...

- És?

- És a lépcsőnél egy pillanatra magára hagytam Maudot, visszamentem, hogy megnézzem... - Habozott...

- És benyitott - mondta Elder.

- Úgy van... - Ismét hallgatott.

- Mit látott?

Nagyon csendesen mondta:

- Egy ősz fejű embert láttam... Leszúrva.

- Ez megerősíti signora Relli vallomását - bólintott Elder -, valaki benyitott, miután Ranke tetemét a hetvenesbe vitte.

A kapitány kopogtatott egy tollszárral.

- Én folytatom a kihallgatást.

- Bocsánat...

- Mit tett ezután?

A herceg keze és hangja remegett.

- Azt mondtam... Borckman kisasszonynak, hogy menjen a szobájába... én is visszavonulok... Így nem keveredünk bele... Szabad egy kis vizet kérni?...

- Tessék... - Ferguson fogalmazó szolgálatkészen töltött...

- Köszönöm...

- Találkozott közben valakivel? - kérdezte a kapitány.

- Lindner úr jött a lépcsőn.

- Aztán?

- Megvártam, amíg Borckman kisasszony a szobájába megy, és én is visszavonultam...

Maud sápadtan nézte a törékeny öregember vergődését.

- Szíveskedjék a szomszédos szalonba fáradni - mondta a kapitány, és a visszatérő Sedlintznek intett, hogy kövesse.

Az öreg aggódó pillantást vetett Maudra a küszöbről.

- Csak menjen nyugodtan - mondta a leány.

A herceg lehorgasztott fejjel kiment.

- Maud Borckman?

- Igen.

- Magánzónő?

- Nem. Decker tanár asszisztense vagyok.

Markheit csodálkozva felállt.

- Mi?

- Miért csodálkozik ezen?

- De hát... ön nem tudja... hogy az az ember, aki bubópestisben haldoklik, az Decker tanár?!... Vizet... há... konyakot... ide fektessék a szófára.

Maud ugyanis mintha meghalt volna, úgy vágódott végig Markheit közlésétől.