Egy levél, mely kikézbesíthetetlen, mivel a Címzett ismert helyre költözött:

Kedves Gyula bátyám!

Pillanatnyi tartózkodási helye hajdan földi ember közlése számára megközelíthetetlennek tűnt az idők végeztéig. Ám a technika mai állása már lehetővé teszi, hogy egy modern, korszerű, igazi első vonalbeli sóhaj komplett díszkötésben azon nyomban megérkezzék a néhai Címzetthez, aki ismert helyre elköltözött az élők sorából.

Bocsásson meg, Gyula bátyám, hogy jelentéktelenségem ír Magához, és egy kissé nekünk is Magáról.

Magáról!

Írjam le, hogy ki volt? Hogy kik voltak ők az asztalánál, a rajongók és a tisztelők? Valamennyien különbek nálam, jobb életűek és finomabb urak, kik több okkal és több joggal (mélységesebb szomorúsággal) küldhetnék drót nélküli búbánatukat oda, ahol most bizonyára Napóleont, Apponyit, Galileit, Marton doktort, Nézse Feketét, Beöthyt, Móra Ferencet, esetleg magát Washingtont szórakoztatja, sőt bizonyára Márton Miskát sem nélkülözi, hiszen ő már e földön valóságos angyal volt, bár ez nem tűnt fel róla senkinek, hátrányos külleme miatt.

Ha mégis éppen én emlékezem meg Magáról, annak oka nem a hivatottabbak és különbek szórakozottsága, nem indolencia, ami jobb híján a szürkébbek közül késztetett egy kartársat, hogy méltassa Gyula bátyámat.

Semmi esetre sem.

Mindössze az írói etikáról van szó. Semmi egyébről.

Etika kérdése.

Ugyanis a művészpálya erkölcsi szokása kötelez, hogy megemlékezzem hajnali sétáinkról, mielőtt a "Villámtréfá"-t elkezdem.

Hajnali sétáink emléke dereng (borongva) a ceruzám alatt. Beszéltünk erről a témáról. Elmeséltem. Maga egy-egy viccet mondott. Nem is mondta őket. Előadta. Halott szavak feltámadtak egy csücsörítésben, egy-egy lágy tónusú orrhangján keresztül, hogy mulatsággá fejlődjenek pillanatok alatt.

Mi volt az ok? Miből lesz a hajnali séta?

Budára készült, bal parti lakosnak, de mert a Margithíd átalakítása még folyamatban volt, hát várt. És hajnaltájt kisétált, hogy ellenőrizze a munkálatokat. Ahogy tréfásan mondta: fél, hogy éjszaka amerikáznak a híd kiszélesítésével.

Viszont az új lakáshoz a Margithídon előirányzott autóbuszjáratra feltétlenül szükség van. Hogy beköltözött-e az új lakásba, nem tudom.

Ügyünkre annyiban tartozik az eset, hogy hajnaltájt, ahogy ott ültem a kávéházban, egy kézirat fölött félig bóbiskolva, egyszer csak odajött azzal a furcsa, titokzatos, ravasz mosolyával, és azt mondta:

"Mi a fenét ül itt? Jöjjön sétálni. Maga mindig ír! Ezt még becsületszavamra nem láttam... Megnézzük a Margithidat."

És mentünk.

Budáról sötét kontúrok felett mosóvászon-kék mennybolttá fakult az éjszaka, ibolyaszínű bárányfelhők vesztegeltek mozdulatlanul a Duna felett. Nyár volt. Por, kopácsolás, világítórudak alatt folyt a munka.

És ott, ahogy nekidőlt a híd korlátjának, vidám szeme megcsillant, ha "érezte" a viccet. Csak ennyi volt, de ez több volt, mint amikor más harsányan felkacag. Esetleg ezt mondta: "Jó". Azután továbbfűzte, ha eszébe jutott valami. És a szeme csillogott a tört hajnali fényben, mint a harmatcsepp. Most is látom. És most mindig így áll majd előttem, csillogó szemével, a humornak ezzel az égi adományával, mennyei harmatjával.

Régen volt. Tovább szőtte, szövögette velem ezt a groteszk tündérmesét. Természetesen színpadra. Ez érdekelte. Ilyesmit szeretett volna játszani. Tragikomédiát.

Gyors, monoton orrhangon mondja: "Ide figyeljen... Bejön a kelengye-nagykereskedő, jó, mi? És azt mondja..." Látom, amint nevet, és hirtelen komor lesz, újra nevet, újra komor lesz, csücsörít. "Hehe... azt mondja (csücsörít és pislog), van szerencsém, Csali Baba. A nő nem szól. (Pislog, csücsörít, ijedten, gyorsan.) Angyal Baba... A nő megint nem szól... Mondom: Drágaságom, hol a negyven napló... mondom, hol a negyven napló... (rendes hangján). Hát ezt csak úgy nagyjából meg kellene írni Magának (széles mosoly, pislogás, egészen mély orrhang). De hol van ma egy írónak ideje írni? Mi? Ez jó... Hehe... Maguk nem tudnak írni. (Ugratni fog.) Mert gondolnak valamit, és akkor jön egy rendelés... Hehe... hehe... Írni azt kellene, amit maguk gondolnak. De hol van maguknak idejük gondolni valamit? Jön a Bedus, ad hatszázat, és ő gondol is valamit, és maguk megírják, majd aláírják. Én ezt nem úgy mondom magának. Látta, mit játszattak velem legutóbb? Csak mondja! (Nem hagy rá időt.) És mit játszattak előtte?... Én nem írhatok magamnak darabot. Nem azt mondom, hogy nem tudnék, de nem vagyok író. Nevetséges... (Dühös.) Becsületszavamra. Nincs színdarab. Csak kínlódás!"

Szükségét éreztem, hogy ez most elmondjam, kedves Gyula bátyám, nemcsak azért, mert akad néhány ötlet, amit Maga kikerekített, továbbfűzött, amit inspirált a hangja, a mosolya, egy-egy gesztusa - bár nem lett belőle színdarab, nem is lehetett -, hanem azért is, mert az én képzeletemben ez a regényem szervesen kapcsolódik a Maga egyéniségéhez.

Körülbelül száz vagy kétszáz képét szőttünk egy mai fiatalemberről az "Ezeregyéjszaka" mesebeli köntösének persziflázsában, mind a legjobbak voltak, sok szereplő volt, csodálatos, mesebeli jelmezek. A horribilis költségvetés akadályát mellőzve, Budapest színházainak lehetőségén légvonalban túltettük magunkat. A valóságban ezért csak könyv lehetett a történetből.

De hiszen nem is volt gyakorlati lényege e hajnali sétáknak, hiszen csak a Maga halála révén lettek megírásra kivételesen érdemesek. Talán megérdemelnének helyettem egy Dosztojevszkijt, aki összekapcsolná a "Fehér éjszakák"-at ama örök éjszakával, amely elfedte Magát tőlünk hirtelen és örökre.

Oda került, ahol a szellemek és tündérek jelmezei, az óperenciás, mesebeli díszletek minden tőke nélkül, mint szürke valóság, rendelkezésére állanak, és a tragikomikus figurát, aki meseországban éli a valóságot, végre eljátszhatta. Ne haragudjon, ha ez a szereplése nem illeszkedett stílszerűen sikerei közé: senki nem nevetett.

Kívánom Önnek, Gyula bátyám, hogy nyugodjon békében. De mikor megy ez a kívánságom teljesülésbe?

Budapest, 1941. december 17.

Rejtő Jenő