1

Csuromvizesen, lihegve feküdt a verejtékben, és nézte... Szólni alig tudott... A kávéfőző most odamegy a pelote-hátizsákhoz... A hold betűz az ablakon... Tisztán látni a trachomás szemét, hosszú, ősz szakállát... Nézd csak... A köveket kiteszi egy batyuba.

Hé!... Hát ez mi? Most fadarabokat rak a kövek helyére a pelote-ba.

Összeszedte minden erejét, és feltápászkodott.

- Nem... mész onnan... te taknyos!

Abu el Kebir ajkához emelte az ujját... Azután a köveket a batyuval a hátára vette, és kisurrant.

Galamb nem bírt mozdulni... de ez... hát ezt mégsem lehet... Na, mindegy. Majd szól az őrvezetőnek, hogy adják vissza a köveit.

Elaludt.

Mikor felrázták reggel, zúgó fejjel, támolyogva állt lábra. Na. Ma vége van. A buta álmára még emlékezett. Abu el Kebir, a halott kávéfőző a kövekkel... Az őrvezető fogja a zsákot, és a hátára teszi...

Mi ez? Hiszen alig van súlya! Negyven kiló kő, és nem is érzi. Pedig a zsák éppúgy dudorodik...

Hát ezt nem lehet, kérem... hagyják őt meghalni. Dühösen fordult az őrvezető felé, és...

Battistának fenyegetően villant a szeme, miközben szíjazta a hátizsákot, és rámordult a foga között:

- Hallgass, kutya... mert!...

Kérem...

Az más. Feleselni itt nem nagyon lehet, és ha az őrvezető is benne van néhai Kebir disznóságában, akkor sajnos hallgatni kell, mert különben Battista travaux forcés-ra megy.

A pehelykönnyű, hatalmasan dudorodó zsákkal kilépett az udvarra. Szép dolog, mondhatom... Egy légióban ilyesmi... Korrupció, panama és szélhámosság! Pfúj! Meggondolhatta volna, mielőtt ide jött elhalálozni. Hiszen ezek a biztosító malmára hajtják a vizet... Szent Isten! Itt mindenki szájtátva nézi, mert ő úgy fut, mint valami zerge... Nana... ebből nagy baja lehet Battistának... Elvágódott.

Minden meggyőződés nélkül feküdt, lehunyt szemmel. Később ismét futott. Miután visszavitték a börtönbe, tíz perccel később megjelent Battista egy nagy tál étellel és borral. Valamit mondani akart, hogy őt éheztetni kell, kenyéren és vízen! De Battista szeme ismét villant:

- Ha kinyitja a száját, levágom... maga... maga... disznó!

Amikor kitöltötte a büntetését, Latouret maga elé rendelte. Uram, Atyám!

Ez hízott!

- Rompez! ... Rompez, gazember, mert... széttiprom!

"Csak tudnám, hogy miért olyan gorombák" - gondolta, miközben a szájharmonikájáért ment a legénységi szobába. Hát igazán, mit csinált ő, hogy így szidják és fenyegetik?

Kifújta a szájharmonikáját, eldobta a kininadagját, és a kantinba ment.

2

Az emberek csendben ültek. Ez volt a gyarmat legsivárabb, legcsendesebb kantinja. A corvée, az egyhangúság, az őrjítő hőség letargikus félholtakká tette a katonákat. Megszámlálhatatlan sokaságú légy döngött a helyiségben.

- Halló, uraim! Hiszen ez itt nem is kantin, hanem gyászülés. - Galamb élénk kiáltása szinte szétfröcskölte a forró, nyomasztó levegőt. Az emberek megmozdultak. Azután felhangzott a szájharmonikán, hogy:

Néhányan énekeltek. Még a hülye Kréta is vigyorogva mozgatta a kezét. Olykor felrikkantott. Ezen mindenki nevetett. Pedig tragédia nélkül ez a nap sem múlt el.

A párás, dögletes, pipafüsttől súlyos esti kantingőzben félájultan főttek az emberek.

Behallatszott az induló corvée trombitája. És nyílt az ajtó...

Troppauer rohant be... Riadtan, ijedten...

- Fiúk... a puskám... eltűnt!

Döbbenten hallgattak el. Ez a travaux forcés-t jelent. Biztosan és menthetetlenül! A vastag költő szomorú bárgyú szemével tanácstalanul nézett körül...

Pencroft odadobott egy frankot a söntés bádogpolcára, és csendesen kiment. Hildebrandt ülve maradt.

- Micsoda hülyeségeket beszélsz?! - rivallt rá Galamb. - Mi az, hogy eltűnt a puskád? Egy Lebel gyorstüzelő nem mesebeli tündér...

- A... az állványra tettem. Most őrszolgálatra kell mennem, és... nem találom... Eltűnt...

Puskatus dobbant az ajtóban. Az őrség!

- Közlegény! Nem jelentkezett a corvée-nál! Öt perc múlva munkaruhában kihallgatásra megy.

...Galamb szájharmonikája is elnémult. Legjobb barátja, a nagy fejű, vastag költő délután elindult travaux forcés-ra!

Két hetet kapott, de végre is mindegy. Első nap megölik. Latouret megengedte neki, hogy utoljára még beszéljenek egymással.

Galamb nem tudott szólni. Csak nyelt, mert valami fojtogatta a torkát, és hosszasan szorongatta barátja kezét. Ez mosolygott. Széles, bohóc száját megnyalogatta közben. Oly csúnya volt és oly kedves. Zavartan simogatta kékes szőrzetét majomállkapcsán, egyik csámpás lábáról a másikra nehezedett, végül átadott egy csomó írást Galambnak.

- A műveim - mondta fennkölten, - száztíz válogatott Troppauer. Őrizd meg. Ezzel tartozol az utókornak...

- Debout! - kiáltott a káplár, és Troppauer elindult a corvée-val. Az őserdőben kezdődő műútnál egyedül ment tovább.

Néhány perc múlva eltűnt a szemük elől. Jól tudták: örökre.

Troppauer csendesen kacsázott a műúton a dzsungel belseje felé. Hilliers hadnagy éppen ellenőrizte, amint lerakják és kiöntik a hideg bitumen burkolatot a letisztított földre.

- Az ezernyolcszáz-hatvanötös közlegény két hét travaux-ra jelentkezik.

A hadnagy beírta a noteszébe, és intett.

- Menjen a bungalow-hoz.

Ment...

A nagy fák eltakarták a tiszt elől. Hilliers sóhajtott. Jól tudta, hogy a katona eltűnik. Szörnyű. És nem lehet tenni semmit. Út kell mindenáron.

...Troppauer már messziről látta a foglyok gúnyos és fenyegető csoportját a sátorház körül álldogálni. Valami megszorította a mellkasát...

Egy hatalmas alak a csoport szélen fenyegetően rázta az öklét messziről. Tarzanszerű, félmeztelen ember volt, csontos, lóidomú fejjel és övig érő Mikulás-szakállal. A kezében dorongot lóbált.

- Fiúk! Egy katonával megint kevesebb... - kiáltotta a Tarzan. - De ezt messzebb ássátok el, mert a múltkori idecsődítette a hiénákat.

És elindult, hogy elsőnek üssön a közeledőre. Troppauer egy pillanatig arra gondolt, hogy elfut. De hová? Körül az őserdő járhatatlan sűrűje. Ment tovább, egyenesen.

- Kutya! Piszok, véreb! - kiáltotta a Mikulás külsejű vadember, és felemelte a dorongot. De valaki elkapta a karját, és mint valami kis csomagot dobta félre.

- Ezt az embert nem bántja senki!

A darócba bújtatott, félig penészes csontvázak fenyegető rikácsolással közeledtek...

Barbizon, a korzikai bandita állt Troppauer előtt, kiterjesztett karral.

- Ez volt az a katona, aki vizet adott, hogy megitassanak téged, Grumont. Ez verte meg miattunk a goumier-t. Aki hozzányúl, azzal én végzek. A Madonnára mondom...

A korzikai fenyegetése magában véve még nem bizonyult volna hathatósnak. A bozontos hajú Mikulás-Tarzan akkor torpant vissza, amikor azt hallotta, hogy a katona megitatott egy rabot. Ezek a félholt idegbeteg alakok a szörnytett és az érzelgés között ingadoztak hisztérikus lelkiállapotukban. Troppauert vállon veregették, és vigyorogtak rá.

A köpcös kihúzta magát, és legszélesebb mosolyával mondta:

- Akkor, ha megengedik, felolvasom egy költeményemet - és kivett egy piszkos lapot. - Hajnali rózsák a Szahara felett. Írta: Troppauer Hümér!

A rabok rémülten álltak.

3

Galamb véresre csípette magát a szúnyogokkal, és eldobta a kinint. Egyetlen grammot sem szedett még. Rikajev már kininsüketséget kapott a sok malária elleni védekezéstől. Galamb pedig csak hagyta, hogy csípjék a moszkitók, mert tudta, hogy ha kórházba kerül maláriával, az már annyi, mintha elpatkolt volna.

De este a kantinban megint csak nem a láz kínozta, hanem türelmetlen éhség. És mikor végre hozták a vacsorát, Rikajev egyszer csak lebukott a székről, fél méterre dobta magát a hidegrázásban, és összeszorított fogai úgy csikorogtak, mint amikor két érdes kavicsot dörzsölnek össze...

Az orvos csak ránézett a dánra:

- Malária... - állapította meg legyintve. És Rikajevet vitték...

Becsületszavamra a sors ugrat - mondta magában elkeseredetten Galamb.

Pedig meg kell halni! - ismételgette magában, és nagy falatokat nyelt le a vacsorájából. Szegény Troppauer! A verseit eltette abba a viaszosvászon zsákba, melyben Grison tárcáját őrizte és a csontlapot a 88-as számmal.

Most Hlavács vánszorgott be a kantinba. Éppen hogy felgyógyult a lázrohamából, amit tífusznak hittek. Odaült Galamb asztalához, némi bűntudattal, szerényen. Hlavács igazán cipész volt. Két évvel ezelőtt felgyújtotta a műhelyét, és biztosítási csalásért bezárták. Kiszabadulása után a légióba állt, és nem is sejtette, hogy lopási ügyéből kifolyólag a fantaszta Galamb egy valóságos, titkos őrnagyot sejt benne!

Galamb összecsapta bokáját az asztal alatt, és kacsintott. Most jutott csak eszébe, hogy Hlavácsot nem látta, mióta megtudta, hogy ő Yves őrnagy. Persze, az állítólagos cipész ezt nem is sejti, mert lázas volt. Még egyszer rákacsintott a cipészre, aki hökkenten nézte, azután közel hajolt, és a fülébe súgta:

- Mindent tudok...

Hlavács halálsápadt lett... Most jön az ingügy!

- Nem értem... - hebegte.

Galamb megint kacsintott, és csak ennyit mondott jelentősen, halkan:

- Az ing!... Elszólta magát lázálmában...

Hlavács ajkai remegtek, és megkapaszkodott a székben.

- Könyörgök... én, én... ha megtudják...

- Megbízhat bennem... én rendes fiú vagyok... És kitűnő nyomozó... Ezt elhiheti...

- Kérem... - hebegte Hlavács -, nekem Spoliansky mondta... én igazán nem tehetek...

- Jó, jó... A fontos az, hogy ön adott esetben számíthat rám. Én kis híján francia tengerésztiszt lettem. A kardbotomat elvették, de a hazaszeretetemet nem. Vive la France... Pszt... - és szájára tette az ujját. - Én tudok hallgatni. De megmondom: rám számíthat... Viszontlátásra... őrnagy úr!

És kilebbent. Hlavács zsibbadtan ült, és verejtékét törölgette. Istenem... Milyen bajba jön, ha ez az ember csakugyan megőrült.