1

- Sajnos, a táska eltűnt - mondta a kapitány Galambnak -, de ha szüksége van valamire... megbízhat bennem...

- Engem kapitány úr... elsősorban... Troppauer...

- Ja, igaz, a másik katona... - Csengett a telefon, felvette. - Igen? Rendben van. Azonnal induljon őrjárat a corvée-tól, és hozza az erődbe. - Letette a kagylót, és Galambra nézett: - Érdekes. Az a Troppauer nevű katona él. Ha akarja, eléje mehet...

- Hurrá! - kiáltotta Galamb mindenről megfeledkezve, és rohant...

Kissé soványan, de mosolyogva és egészen rongyosan érkezett vissza. Hosszasan ölelgették egymást. A költő teljes testi épségben jelentkezett szolgálatra az őrmesternél. Azután felmentek a legénységi szobába, hogy Troppauer átöltözzön az uniformisába.

- Hogy maradtál életben? - kérdezte Galamb.

- Egyszerűen. Nem ütöttek agyon - magyarázta a költő vidáman. - A tanulság az, hogy nem árt olykor egy goumier-t felpofozni. Azóta is viszket a tenyerem, ha azt a gyönyörű Benid Tongutot meglátom odalent. Az a korzikai bandita, akinek akkor vizet adtam, protezsált az agyonverő osztagnál. Közbenjárt egy félmeztelen úrnál, hogy ne öljön meg... Viszont... te... Itt van egy kényes ügy... Ezek a rabok furcsán viselkedtek...

- Nem figyeltek oda, amikor felolvastál?

- Nem. Ezért aránylag kevés verekedésem volt. Ellenben... lázadni akarnak...

- Mit beszélsz?

- Bizonyosat nem tudok. Egy bennszülött pigmeus járt náluk. Ilyenek laknak az erdőben... Valami szokota törzs fog átjönni. Csak meg kell várniuk amíg apad a Niger. És akkor fellázadnak a rabok. Itt az erőd katonái között is sokan tudnak a dologról... Kobienszki is benne van és ez a Hildebrandt nevű.

- De a víz?... A vízhez csak a tisztek férnek hozzá.

- Valaki jön majd, és hoz magával robbantót. Ha van ekrazitjuk, akkor felrobbantják a csövet, és vízhez jutnak.

- Mit csináljunk?... Ha feljelentjük őket, akkor sok légionistát bajba keverünk. Viszont én francia kadét vagyok...

- Én meg költő, és az ilyen emberek hazaszeretete közismert. A ördög tudja, mit kell itt tenni. Bajtársainkra nem árulkodhatunk...

- Én már tudom, mit kell tenni. Tanácsot kérünk az őrnagytól. Lelepleztem egy álruhás őrnagyot. Abban megbízhatunk.

- Kicsoda az illető?

- Hlavács! - vágta ki diadalmasan.

- Sohasem hittem volna róla... - csodálkozott Troppauer. - Hlavács cipész?... Nem tudott hová lenni.

Hlavácshoz mentek, aki egy üveg bor mellett szomorkodott a kantinban... Galamb leült melléje.

- Baj van... - súgta. Hlavács elfehéredett.

- Tudtam, hogy ez a Spoliansky elárul... - azt hitte, hogy a lengyel vallomást tett ellene az inglopás miatt.

- Nem ilyesmiről van szó. Troppauerben megbízhat, ő költő. Holnaputánra lázadást terveznek. - Odaszólt a kantinos pincérének. - Mit lábatlankodsz itt? Hozz egy üveg bort!

A barna bőrű fiatalember a söntéspolchoz ment, és bort mért ki.

- Nem értem... - felelte Hlavács. - Mit akarnak maguk?

- Nézze... szükségünk van a tanácsára. Itt valami lázadás készül, a katonák el akarják foglalni az erődöt...

Az arab fiú odaállította a bort, és töltött.

- Valamit tenni kell - sürgette Galamb. - Ezt lássa be, őrnagy úr...

- De kérem... - hüledezett Hlavács.

- Bocsánat... - vonta vissza Galamb. És ugyanakkor dühösen mordult a suhancra: - Nem mész innen?!

- Maga mondja meg, mit tegyünk - biztatta Troppauer.

Hlavács idegesen törölte meg a homlokát. Csak tudná, mit akarnak ezek? Remegő kézzel egy pohár bort hajtott fel.

- Először is... Kik a lázadók? És... hát... hányan vannak azok, akik nem lázadnak?... - jegyezte meg bátortalanul, nagy kínban.

- Nagyszerű. Megtudjuk, kik a lázadók.

- Illetve - szólt bele Troppauer -, megtudjuk, kik azok, akikben megbízhatunk. Ez már fél győzelem.

- Győzelem! Erre iszunk - mondta a cipész, mert minden alkalmat megragadott az ivásra.

- Nadov és Rikajev velünk tartanak - kezdte a felsorolást Troppauer.

- És Spoliansky - folytatta Galamb. - Van államhűség az olyan emberben, aki nyugdíjas volt. Továbbá Minkusz doktor is rendes fiú, azután itt van Pilotte, ez a vén katona...

- Egészségére! - ivott Pilotte-ra örömmel a cipész.

- Én már tudom, hogy ön mit gondol - fordult Galamb ambiciózusan Hlavácshoz, és levette a zubbonyát, mert a forróság elviselhetetlen volt. - Ön arra gondol, hogy mi összeszedjük a megbízható embereket, és szükség esetén helyreállítjuk a rendet.

- Valahogy így... - jegyezte meg Hlavács bizonytalanul.

- A rabok mind velük tartanak, és sok legionárius is - szólt közbe Troppauer.

- Azt hiszem, előbb úgy teszünk, mintha velük tartanánk - mondta Galamb -, nem gondolja?

- Dehogynem... - felelte kínban a cipész. - Csak azért... Vigyázni kell... Egészségükre!

- Nyugodt lehet - bíztatta Galamb, és felvette a zubbonyát. - Gyere - mondta Troppauernek. Meghajoltak Hlavács előtt, és mentek, hogy felkeressék Pilotte-ot.

- Okos ember, az biztos - mondta Troppauer, mikor már kint voltak az udvaron.

- Na hallod, barátom. Egy titkosszolgálati őrnagy... De ennek a Pencroft-Laporternek szívesen ütném ki vagy két szemét. Csak Spolianskyt nem szabad belekeverni... Azért kímélem jelenleg... Mi bajod?

A költő elfogódottan simította meg gorillaállkapcsát.

- Tudom, hogy nem szívesen válsz meg tőlük - mondta lesütött szemmel. - De mégis kérlek, a műveim, amelyeket rádbíztam...

Galamb hallgatott. Hogy közölje a szörnyű hírt?

- Pajtás - felelte azután letörten. - Légy erős...

- Szent Isten!

- A versek egy viaszosvászon táskában voltak és ellopták valamennyit... - Hallgattak. A költő sóhajtva állt. Galamb megpróbálta vigasztalni. - A tárcám is mellette volt... tizenötezer frankkal.

- Eh, mit pénz! A verseimet... akarta a nyomorult. Tudom, hiszen meg akart ölni értük... Ó!...

Egy könny hullott ki a szeméből...

Szótlanul mentek egymás mellett. Pilotte a legénységi szobában volt, pőrére vetkőzve. Az öreg katona is nehezen állta a hőséget.

- Ide hallgass, vén zupás - kezdte Galamb. - Arról van szó, hogy néhányan itt piszkoskodni akarnak. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én még ezen a gyalázatos helyen is azt mondom, hogy Franciaországot nem árulom el. Neked mi a véleményed?

Pilotte gondolkozott.

- Mit akartok?... Ha verekedni kell, számíthattok rám, de nem árulkodom senkire...

- Nem is azt akarjuk - nyugtatta meg Galamb.

- Csak verekedni - szólt álmodozva a költő, és megnyalta a száját. Ezután felkeresték Spolianskyt, aki aznap jött ki a kórházból.

- Nézze - magyarázta Galamb -, ön állami ember, aki hűséggel tartozik hazájának. A hóhéri kar szégyene lenne, ha egy is akadna közöttük, aki méltatlannak bizonyulna a fekete nyakkendő és a keménykalap viselésére.

- Uraim - jelentette ki előkelően Spoliansky -, önök megbízhatnak bennem. Én államhű vagyok. Nem egy gazembert akasztottam már fel, de csak a haza szolgálatában.

- És bebizonyította - dicsérte tovább Galamb -, hogy katona is tud lenni, ha minden kötél szakad...

Minkusz, Nadov és Rikajev, aki felgyógyult első lázrohamából, csatlakozik hozzájuk. Ezeket azzal befolyásolták, hogy Hlavács titkosszolgálati őrnagy, és ő mondta, hogy útban van egy büntető csapat. Hlavács személyét ezután más szemmel nézték, és néhányan szívesen fizettek neki bort. A cipész nem értette a váratlan népszerűség okát, de belenyugodott, mert kellemes dolognak tartotta az ivást.

- Most gyere a kantinba - mondta Galamb, mivel néhány emberük már volt, és látta, hogy Troppauert verseinek elvesztése mennyire lesújtja. - Játszok neked néhány szép dalt.

De a költő komoran ment mellette, és nagyot sóhajtott.

- A legszebb verseimet lopták el. Közte volt az eposzom is: "Holnap indul a század csuklógyakorlatra. Írta Troppauer Hümér." Ez neked nagyon tetszett...

Leültek egy sarokasztalhoz. A vendéglős bort hozott, és Galamb a zsebébe nyúlt a szájharmonikájáért.

Elámult.

A harmonika helyett Grison tárcáját vette elő, benne volt a titkosszolgálati jegy, a tizenötezer frank, a notesz és az újságcikk...

Ostobán nézte.

- Mi ez? - kérdezte Troppauer.

- Ez volt a viaszosvászon zacskóban... Ami eltűnt a század pénzszekrényéből... Most itt van a zsebemben!

- A verseim! Az is ott volt! - kiáltotta a másik izgatottan. - Nézd meg a zsebed!

De hiába kotorászott a zsebében. A versek eltűntek.

- Nincs - dadogta Galamb. - Visszaadott mindent... még a tizenötezer frankot is...

- Gondolhattam volna - mondta keserűen a költő -, tudta a gazember, hogy mit akar. Majd bolond lesz a tizenötezer frankot megtartani, amikor ellophatta valamennyi eredeti Troppauert.

A szája megremegett, és nagy, szürke szeme nedvesen csillogott...

2

Galamb vészjóslóan felemelkedett.

Hohó! Ezt senki más nem tehette a zsebébe, mint az arab suhanc, aki állandóan az asztalnál lábatlankodott a levetett zubbonya körül! De hol van a fiú?

Otthagyta Troppauert, és szó nélkül kisietett. A söntéspult mögött a konyha felé ment. Ott senki sem volt. Átment a konyhán. Egy kis kővel körülvett kertbe ért, ahol törölgetnek, krumplit tisztítanak, és mosogatóvizet öntenek ki.

Megvan! Ott áll a fiú, és cipőt tisztít.

Elkapta.

- Beszélj, te ördögfióka, mert kitekerem a nyakadat! Hogy került ez a holmi hozzád?

- Megmondok mindent... csak eressz el... uram...

De ahogy lazult a szorítás, a fiú kisiklott a kezéből, és befutott a házba, a konyha melletti keskeny úton. Galamb elkapta a csuklóját... Mindkettőjük keze a bejáró és a fal közé szorult. De a suhanc kiszakította magát, és beugrott egy szobába, ahol a kantinos lakott. Galamb nekifeszítette a vállát, a zár könnyen kitört, és máris ott állt a küszöbön.

Egy hatalmas altiszti revolver feszült a gyomrának a suhanc remegő kezében...

- Ha hozzám nyúl, lelövöm!

Meglepetten nézte a barna bőrű kölyök elszántan villogó szemét. Azután a kezére nézett. Elzsibbadt az ámulattól. Ahol a karfa lehorzsolta a bőrt, fehér színű volt, és egy háromszögű anyajegy látszott! A szellem! Ez nem barna arab suhanc, hanem fehér nő! Ijedten lépett hátra.

- Bocsánat... nem tudtam... hogy...

Az arab követte a katona pillantását. Meglátta a kezén a jelet... Ijedten eltakarta. Csend volt.

- Milyen ostoba voltam... - mondta aztán szomorúan. - Sejthettem volna, hogy rájön, ha visszateszek mindent a zsebébe...

- Na hallja - legyintett fölényesen Galamb -, ön nem tudja, hogy én közben kitűnő nyomozó lettem? De kérem. Most mondja meg nekem, kicsoda ön. Mert kísértetekben csökönyösen nem hiszek...

A nő egy másodpercig gondolkozott.

- Magde Russel... Az apám volt az a kutató, akit gyalázatosan meggyilkoltak, és az anyám lett később... dr. Brétailné.

- Értem... ezért hasonlít rá... és az anyajegy...

- Kérem... Én most nem mondhatok semmit. Sokáig azt hittem, hogy maga... maga hazaáruló. Például, amikor az órát kértem... Ott az oázisban. Hiszen emlékszik?

- Halványan... felelte rosszkedvűen, és megtapogatta a tarkóját...

- Később meggyőződtem róla valaki révén, hogy maga... egész... rendes és...

Galamb csillogó szemmel lépett hozzá és megfogta a kezét:

- Régen vágytam már egy ehhez hasonló társalgásra... Mert meg kell mondanom...

- Ne... Ne mondjon semmit - vágott közbe gyorsan a leány, és tűzpiros lett.

- Ja, igaz... a karóra, ha parancsolja...

- Nem baj... Csak tartsa magánál... de kérem - tette hozzá, őszinte aggódással -, vigyázzon magára, mert ezért meg akarják ölni.

- De nem teszik! - kiáltotta elkeseredetten.

Felharsant a kürt. Takarodó.

- Mikor látom... - kérdezte gyorsan Galamb.

- Talán... lesz alkalom még... Kérem, bízza ezt rám. Most nem vagyok a magam ura, de megígérem, hogy rövidesen találkozunk...

Nem akadályozhatta meg, hogy Galamb megcsókolja a kezét. De úgy látszott, hogy nem is akarja.