1

Galamb az altiszti iskola ablakából nézte a sivatagba induló peloton készülődését. Mit kellene tenni? Istenem!... A Faubourg Montmartre-on egy szegény özvegyasszony és egy kedves, finom leány, akiket legjobban szeret a világon, tízezer dollárt kapnának, és ehhez csak egy ilyen semmittevő, léha alaknak kellene meghalni, amilyen ő. Hát még meghalni sem hagyják az embert?!

Szerencséje volt. Ezen az órán a katonai büntetőtörvénykönyvről oktatták őket. Az előadás végén Galamb boldogan fellélegzett.

Az oktató többek között ezt a paragrafust is ismertette:

"A csapattesttől megkísérelt szökés, valamennyi kedvezmény és megkülönböztetés megvonásával jár. Altisztjelöltek visszakerülnek legénységi állományba, előző szolgálati helyükre."

Nincs semmi baj! Még ma megszökik, elmegy az uszodába, és holnapután, a törvény értelmében, régi beosztásában elindul a többiekkel együtt a sivatagba.

Egy óra múlva az erőd hátsó udvarán felmászott az esőcsatornán, és mikor a poszt kissé eltávolodott, átvetette magát a falon. Azután szaladt...

Takarodó után nyolc őrjárat indult a keresésére, és Latouret őrmester búskomoran tépdeste ajaksörtéit.

2

Nyugodtan sétált a kikötő pálmái alatt, hallgatta a rakodást, a hajótülkök és az autódudák lármáját, boldogan szívta be a dagállyal érkező, sós szagú esti légáramlatot, és nézegette a nyugodt víztükrön rezgő sok-sok parti lámpa visszfényét. Várta, hogy kézre kerüljön. Egyik negyedóra múlt a másik után.

No, mi lesz?

Micsoda amerikázás ez? Hol a patrul? Hát így hagyják itt a katonaszökevényeket korzózni? Vagy van megtorlás és fegyelem, vagy nincs!

Körülnézett, de sehol egy őrjárat! Szép kis katonaság. Szökött egyének nyugodtan dohányoznak a város gócában, és a tisztelt légió a füle botját sem mozgatja. Dühében már nem tudta, mit tegyen. Egyszerűen odasétált a Dísz térre, a kormányzósági palota hatalmas ívlámpái alá. Valami vendégség lehetett a katonai parancsnoknál, mert sorra érkeztek az autók, és pazar uniformisok, csodás hermelin belépők, fehér frakkok vonultak fel.

Itt is álldogált vagy félórát.

De hát mi az? Miért nem fogják el?

A magyarázat elég egyszerű volt. Valamennyi őrjárat az óváros, a halászkikötő, a környékbeli erdőségek és egyéb olyan helyek felé vette útját, ahol egy épelméjű szökött légionista rejtekét lehet gyanítani. A kormányzóság előtt igazán senki sem kereste.

Illetve akadt ilyen is. A költő. Troppauer Hümér. Ő szerette Galambot, aki mindig megértő hallgatóság volt. Akármi legyen, ha elfogja ezt a kedves, aranyos embert. Mint őrjáratvezető tehát harsányan kommandírozott:

- Irány a Dísz tér!

Ott igazán nem ütközhet a szökevénybe.

De alighogy az előkelő negyedbe értek, az egyik legény megböki Troppauert:

- Te! Nézz oda! Ott a szökevény.

A költő hüledezve kapkodta a fejét:

- Nem ette meg a fene...

De. Mégis. Barátságos mosollyal integet feléjük, aztán odajön, és idegesen szól rá Troppauerre:

- Hol kódorogtatok ennyi ideig? Még az életben nem láttam ilyen katonaságot!

Mit lehet tenni? Komoran közrefogták, és megindultak vele visszafelé.

- Minek szökött ide a Dísz térre? - kérdezte Troppauer.

- Unatkoztam - felelte. Azután ő kérdezte: - Nagy volt a ribillió?

- Tűrhető. Latouret őrmester mindenféle porokat szed.

A külvárosba értek. Galamb vidáman fütyörészett. Céltalanul kóborló arabok a keskeny utca hosszú házai mellé lapultak, és sötét pillantással néztek az őrjárat után.

- Azért mégiscsak szerencséje van - mondta Troppauer. - Mi legkésőbb holnapután megyünk a pokolba, maga meg itt marad Oranban.

- Most már én sem maradok itt. Megszöktem!

- Mondom, hogy szerencséje van. Akit huszonnégy órán belül elfognak, az nem számít szökevénynek. Engedély nélküli kimaradásért néhány pelote-ot kap, és kész.

Szent Isten! Szóval megint szerencséje volt! A szerencse mint egy nyomorult véreb fut utána, de ő nem hagyja magát!

Ügyesen beakasztotta a lábát hátulról Troppauer bokájába. A költő akkorát esett, hogy az éjszaka beleremegett. A katonák nem tudták, mi történt, és mire magukhoz tértek, a fogoly elrohant.

Troppauer előírás szerint tüzet vezényelt:

- En joue... Feu!

Hat puska vette célba a holdat, és sortüzet adott az égitestre.

- Pas de gymnastique! En avant... Marche!

Agyonlőni nem akarták, de most már szívesen elfogták volna.

Galamb rohant. Súlyos futóléptek döngtek a nyomában. Most látta csak, hogy a villasorban van. A szerencsétlen doktor Brétail villájához ért. Hoppá! Ez állítólag lakatlan. A vaksötét útról átvetette magát a kerítésen.

Néhány másodperc múlva odaért az őrjárat. Összevissza kiáltoztak, zseblámpáikkal világítottak mindenfelé. Nem látták eltűnni Galambot, csak azt tudták, hogy errefelé vesztették el a nyomát. Valamelyik mellékutcába futott be, vagy egy üres telken bujkál. Rövidesen két-három rendőr is segített az éjszaka csendjét felverni.

Galamb lábujjhegyen a házhoz lopózott. Most is néma, elhagyott volt a lezárt villa, az ablakain sötét redőnyökkel... Az egyik földszinti ablakon nem volt redőny. Valami cselédszoba lesz vagy mosdóhelyiség.

A nagy zajra és lövöldözésre egy megijedt szomszédos villalakó telefonált a riadókészültségnek. Hirtelen éles szirénázás üvöltött fel. Galamb nem mulasztotta el az alkalmat. Mialatt a szirénahang mindent túlharsogott, hátralépett, és bajonettját nekivágta a csukott ablaknak. Az oldalfegyver berepült a helyiségbe, közben kitörte az üveget. Olyan volt ez a csörömpölés a szirénahang mellett, mint légydöngés az oroszlánordításhoz képest. Most már átlépett a párkányon.

A konyhába ért. Tapogatózva ment, míg újabb ajtó előtt állt. Hallgatózott. Azután lassan lenyomta a kilincset, hogy továbbhaladjon.

Maga sem tudta, hogy miért, de megijedt, ahogy a beszáradt ajtósarok hosszan, élesen nyikorgott, betöltve a hatalmas hallt. Mert hallba nyílt az ajtó, óriási, sötét terembe. Magasan, az egyik szellőzőablakon keresztül bevilágított a hold.

És mélységes némaság.

Elindult a folyosón, amely jobbra-balra kanyargott, és odaért egy kiskapuhoz, ahol a kísérteties nőt látta. Ez a hátsó bejárat. Lenyomta a kilincset. Zárva volt.

Egy ideig céltalanul ődöngött a sokfelé nyíló oldalfolyosókon. Kijárást keresett, de a ház valóságos labirintus volt. A cselédlakásokhoz vezető lépcsőre ült, és elszívott egy cigarettát. Itt esetleg holnapig elbújhat. Eldobta a cigarettát, és továbbment. Egyszer csak ott állt a néma, sötét hallban. A csend bántóan nehezedett a teremre. De Galambnak jó idegei voltak. Elhatározta, hogy keres valahol egy fekvőhelyet, ahol átalussza a vitathatatlanul szökéshez szükséges néhány órát.

Elindult a falépcsőn, amely a hallból egy karzatra vezetett. Bizonyára onnan nyílnak a hálószobák.

A falépcső fülsiketítően nyikorgott, és nagy porfelhőket szusszantott magából. Igazán kísérteteknek való hely.

Felért a korridorra. A lépcsővel szemben, az első ajtón benyitott. Vaksötét volt. Nem baj. A fő, hogy valami fekvőhelyet találjon, aludni úgy is csak sötétben lehet kitűnően, és remélte, hogy a kísértetek nem zavarják.

Óvatosan haladt a fal mentén. Közben a keze egy szekrény mellett rátapintott a villanykapcsolóra. Megcsavarta. Világos lett.

Ijedtében felkiáltott.

A szoba közepén egy nagy vértócsában, pizsamába öltözött férfi feküdt a padlón, arcra borulva, holtan.